Én, Én, Én...

      Igen különleges élmény volt számomra Sabina Berman Én, Én, Én című regényének elolvasása. Egyrészt mivel rengeteg újdonságot tudhattam meg belőle a tonhalhalászatról. De még inkább azért, mert mindezt egy autista lány szemszögéből ismerhettem meg....

      A könyv maga egy egyes szám első személyű elbeszélés, melyben a beszélő, azaz a főszereplő, Karen többször ki is szól az olvasóhoz, megjegyzéseket fűz az elhangzottakhoz. A könyv igen érdekesen kezdődik, Karen ugyanis úgy ír magáról, mint egy harmadik személyről. A jószág, így emlegeti magát, majd később fogyatékos. 

"És volt még egy fogyatékos, akinek elektromos vezeték volt a derekára kötve, a dugó pedig konnektorról konnektorra járt a teremben, míg végre megtalálta a legjobbat, és amikor ez sikerült, egész nap a piros kövekkel kirakott udvart meg a sárga falakat bámulta az ablakból - és ez a konnektorba csatlakoztatott bolond Én voltam."

      Karen egy autista kislány, akit anyja a világtól elzárva tartott, nem is nevelt. Míg nem egy nap  az anya öngyilkos lesz, s házát s vele együtt a tonhalfeldolgozó üzemet húga örökli meg, aki nem is tud a gyermek Karen létezéséről. Amikor megpillantja a csupa piszok, testileg és szellemileg is elhanyagolt kislányt, úgy dönt, a gondjaiba veszi. És ekkor, neki köszönhetően születik meg Karen tudata, s az autista kislány elkezd megismerkedni a világgal. Nagynénje hihetetlen türelemmel és leleményességgel okítja unokahúgát. Karennek ennek ellenére igen nehezen megy a tanulás, a beilleszkedés a "standard emberi lények" közé. Fogyatékosokkal együtt jár iskolába, ahol azt tanulják, hogy nem szabad nyilvánosan kakálni és hasonlók. Karen azonban részben hasonlít fogyatékos társaihoz, részben viszont, mint minden autista, ki is emelkedik közülük. Bár az érzelmek felismerését, kifejezését papírról kell tanulnia (különösen tetszett, ahogyan az elbeszélés során leírja, sőt néhol le is rajzolja az egyes érzelmekhez társuló arckifejezéseket: meglepett=hatalmasra tátott száj és óriási szemek), a metaforáktól pedig egyenesen kiborul, egyes dolgokban viszont, mint például a tartós figyelem vagy a térszervezés, Karen igazi zseni. Nagynénje éppen ezért úgy dönt, egyetemre küldi a lányt, hogy ott állattenyésztést tanuljon, hogy ha felnő, átvehesse tőle a tonhalfeldolgozó üzem irányítását. S ezzel kezdetét veszi Karen sikertörténete, melyhez azonban az egyetemnek vajmi kevés köze van...

     Miközben haladunk előre a történetben, egyre többet és többet tudunk meg Karen gondolkodásáról, emberekről és állatokról alkotott véleményéről. A "standard emberi lényekről" igen lesújtó véleménnyel van.

"A standard emberi lények világa: az a buborék, melyben valójában semmi más, csak az emberi dolgok hallatszanak vagy látszanak, ahol semmi más, csak az emberi számít, minden egyéb pedig tájdekoráció, portéka vagy étel."

      Az egyetemen aztán megismerkedik Descartes közismert elméletével, miszerint "Gondolkodom tehát vagyok." Karen szerint ez a legnagyobb butaság, amit bárki valaha is kijelenthetett. Hiszen minden és mindenki előbb létezik, és csak utána - néha - gondolkodik. Ebből az ostoba gondolatból pedig egyenesen következik - a standard emberi lények számára legalábbis, hogy" mindenki, ami nem gondolkodik, nem is létezik egészen." 

"A fák, a tenger, a tengerben a halak, a nap, a hold, egy domb vagy egy hatalmas hegygerinc: nem, nem léteznek egészen, csak valamiféle másodrangú szinten, kevésbé léteznek. Következésképpen azt érdemlik, hogy az emberek portékája, élelme vagy tájháttere legyenek, semmi egyéb."

       Karen azonban egyáltalán nem tud azonosulni ezzel a gondolattal. Ő az állatokat és növényeket önmagával egyenrangúnak tekinti. A tengerhez pedig egészen különleges kapcsolat fűzi már gyermekkorától fogva. Amikor ugyanis kislány volt, és anyja nem törődött vele, Karen minden idejét a tenger által elárasztott pincében töltötte, a homok és a halak között. Éppen ezért felnőttkorában is kedvelt időtöltése - amellett, hogy búvárruhában egy láncra akasztva lóg -, hogy búvárruhát öltve leúszik a tenger mélyére, fejét ráteszi egy lapos kőre a meder alján, és a homokon elfekve hallgattja a tengert, eggyé válva azzal. Ennek a különös gondolkodásmódnak köszönhetően képes arra, hogy a világot az állatok szemén keresztül szemlélje, s ez az az újszerű nézőpont, amely meghozza neki a sikert a tonhalhalászat világában.

      Több gondolatmenet is mély nyomot hagyott bennem a könyv olvasása közben. Karen ijesztő, nagy igazságokat mond ki az emberi létről, gondolkodásról. Libabőrös lettem például a következő bekezdés olvasása közben:

"Végezetül pedig, ha az a kérdés, hogy ki él boldogabban, Max, a papagáj, vagy egy emberi lény, a válasz határozottan ez: Max, a papagáj. Ez pedig egyszerűen azért lehet, mert egy standard emberi lényt a gondolkodása elválaszt a természetes dolgoktól, sőt még a saját testétől is, és mivel sehogy máshogy nem lehet boldog, csakis a saját, valós testében, az ember nem boldog."

      Szintén nagyon elgondolkodtató, hogyan vélekedik az autista lány Darwin elméletéről, illetve az emberek ahhoz való hozzáállásáról:

"Akarom mondani, sokakat ismerek, akiket ha megkérdeznek róla, mit mondott Darwin az életről, többé-kevésbé pontosan képesek elmondani, de egyetlen olyan embert sem ismerek, akinek a mindennapi élete azt mutatná, hogy valóban elhiszi: nincs áthághatatlan szakadék közte és azok között a lények között, akik nem szavakkal gondolkodnak."

       A regény mélyen elgondolkodtató utazás egy autista lány gondolataiba, kezdetben csak részben létező, de egyre növekvő lelki világába, akinek a nézőpontján keresztül az ember máshogy látja a világot, az embereket és az állatokat. Sabina Berman regénye arra készteti az olvasót, hogy átgondolja a világról addig alkotott képét. 

      Meghatározó élmény, egyben különleges kedvenc, így egyértelműen 10-ből 10-es számomra.

A könyv ismertetője a Molyon