Mindenkinek van egy Katalin utcája

"Akkor már azt is tudták, hogy holtak és élők közt csak kvalitatív a különbség, nem sokat számít, és azt is, hogy minden embernek csak egy olyan valaki jut az életben, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában."

      Szabó Magda Katalin utca című regényében három, egymáshoz közel álló család életét, sorsát ismerhetjük meg, akik a Katalin utca lakói lévén szomszédok, és akik között az évek folyamán szoros szálak szövődnek, saját kis közösséggé kovácsolódnak, s együtt vészelik át a viharos 20. századot, mely fokozatosan elszakítja őket egymástól s amelynek következtében magát a Katalin utcai otthont is elveszítik. A kis közösség egymásnak megmaradt tagjai azonban igyekeznek összetartani, s egymásban próbálják újra meglelni az elveszett Katalin utcai otthont és a vele együtt elveszített boldogságot. Az idő kerekét azonban nem lehet visszaforgatni...
     A regény elején a jelenben vagyunk, megismerjük a már egy lakásban összezsúfolódott családokat. Eleinte nem is tudjuk/értjük ki kicsoda, én is őszintén szólva csak kapkodtam a fejem, miről is van szó pontosan. A következő fejezetekben aztán visszaugrunk a múltba és szépen lassan kibomlik a cselekmény, helyükre kerülnek a kirakós darabjai, s megismerve a szereplők sorsát, életét idővel megértjük miért is olyanok a jelenben, amilyenek. A fejezetekben váltakozó szemszögekkel találkozunk, így minden szereplő bőrébe belebújhatunk, megismerhetjük érzéseit, gondolatait, indokait. Ez és maga a tény, hogy a jelent bemutatva ugrunk vissza a múltba és ismerjük meg mindennek a miértjét, remek húzás az írónő részéről. Élvezetes mindemellett mélyen elgondolkodtató és egyben elszomorító volt számomra ez az utazás, az utazás vissza a szereplők múltjába.
      A regénybe belekerül egy természetfeletti szál is, amely elsőre nekem kicsit furcsa volt, Szabó Magdánál nem nagyon találkoztam eddig ilyesmivel, legalábbis az általam elolvasott könyveiben nem. Egy elhunyt szereplő is megjelenik ugyanis a regény elbeszélői között, mint egy szellem, aki szabadon járhat-kelhet térben és időben, aki mindent lát és hall, s aki ha akar, testet is ölthet, megmutatkozhat az emberek előtt. Érdekes volt megismerni azt, hogyan látja, hogyan képzeli el Szabó Magda a halál utáni életet.
       A Katalin utcát olvasva megismerhetjük, átélhetjük a 20. század történelmi eseményeit a három család, azaz a kisemberek szemszögéből. Az 1940-es években a zsidó származású Held család sem kerülheti el sorsát, ahogyan az ezredesnek is hadba kell vonulnia. A háború utáni években aztán jön a kényszermunka, az elnyomás, a disszidálás, majd a rehabilitáció és a kitüntetések. A Katalin utca egykori lakóit messzire veti egymástól a sors, s megpróbálnak a múltat feledve új életet kezdeni, de ahogyan a molyokat az éjszakában égő lámpás fénye, úgy vonzza őket is egymáshoz a közös múlt, a közösen átélt kedves és fájó emlékek, a Katalin utca emléke. Azt remélik, egymásban újra fellelhetik mindazt, ami elveszett, ehelyett azonban csak a közös emlékezés, a keserédes nosztalgia marad nekik.
     Ahogy az írónő is írja az előszóban, mindenkinek van egy Katalin utcája, egy életszakasz, egy időszak, amelyet sokszor felidéz magában, s ahova bármikor szívesen visszatérne. Nem tagadom, nekem is van ilyen. Fontos azonban, hogy ne ragadjunk meg a múltban, tudjunk elszakadni, továbblépni, s a jelenben is tudjunk találni örömet, boldogságot.
     A Katalin utca az írónő egyik remeke, nekem is a kedvenc Szabó Magda regényeim közé került. A könyvet megszólaltató Ráczkevei Anna pedig csak hozzátesz érzelmes, kifejező felolvasásával. 10-ből 10-es a regény.

A könyv ismertetője a Molyon

Röviden két könyvről - Kakukkszó és Védett férfiak

      Nem akartam egy kalap alá venni a két könyvet, de már olyan régóta várnak szegények rá, hogy írjak róluk pár sort, hogy az tényleg csak pár sor lesz... Készítettem ugyanis jegyzeteket, de sokat felejtettem már a velük kapcsolatos gondolataimból, érzéseimből. De lássuk még amire emlékszem. Jöjjön tehát néhány szó Robert Galbraith Kakukkszó és Robert Merle Védett férfiak című regényéről.

Robert Galbraith, aka J. K. Rowling: Kakukkszó

      Rowling álnéven írt krimijéről van szó, mely egy több részesre tervezett sorozat első kötete. A sorozat középpontjában a háborús veterán, jelenleg magánnyomozóként dolgozó Cormoran Strike és kezdetben alkalmi titkárnője, Robin áll, akik egy híres-hírhedt londoni modell halálának ügyében nyomoznak. Ahogy lennie kell, krimi lévén a könyv tele van fordulatokkal, lehet találgatni, ki lehet a gyilkos, és a végén ott a jól megszokott nyomozó-gyilkos szembesülés/szembesítés is. Rowling már a HP sorozatban megmutatta, mennyire remekül tud rejtélyeket felépíteni és kibogozni. Ezzel a Kakukkszóban sincs gond. És ami ezt a regény, számomra legalábbis, többé tette egy puszta kriminél az az, ahogyan szépen lassan, itt-ott elrejtett falshback-kek és jelenbeli történések révén kibontakozik a főszereplők magánélete, múltja és jelene. Sokszor ezek a részek engem jobban felcsigáztak, mint maga a nyomozás menete. Utóbbiban egyébként a könyv felénél úgy éreztem, hogy kicsit megfeneklettünk, egy darabig nem volt semmilyen jelentős előrelépés, de aztán persze felpörögtek az események.

      Cormoran Strike pedig a megjelenése ellenére is szimpatikus, kedvelhető karakter, akit problémái révén az olvasó közel érezhet magához. Pluszpont: imádom a borítót, szerintem nagyon hangulatos. Bár, ha Strike-ot szerették volna ábrázolni, én a kiadó helyében kicsit zömökebbre, nagyobbra rajzoltam volna az alakot, én ugyanis ennél mackósabbnak képzeltem/képzelem egy Strike-ot. Tetszik továbbá, ahogy Rowling játszik a nevekkel: van itt nekünk kormoránunk (Cormoran), vörösbegyünk (Robin) és persze Kakukkunk (a meggyilkolt modellány beceneve) is. 

Ha már madarak meg tavasz... :-)

      Szóval részemről jöhet a következő kötet. Lassan be is szerzem. Erre pedig 10-ből 8-ast adnék a kicsit leülő középső rész miatt.

A könyv ismertetője a Molyon

Robert Merle: Védett férfiak

   Régen olvastam már disztópiát, illetve még nem olvastam eddig semmit Robert Merle-től. Éppen akciós volt a Védett férfiak az Alexandra-ban, így lecsaptam rá. A fülszöveg alapján kicsit másra számítottam, de összességében tetszett a könyv. 

    Egy olyan világban vagyunk, ahol egy ismeretlen eredetű agyvelőgyulladás sorra pusztítja az embereket, de érdekes módon csakis a nemzőképes férfiakat. A nők úgy tűnik immunisak a betegséggel szemben. Ebben a világban él a regény főhőse, Martinelli, aki a kis létszámú védett férfiak egyike: kutatócsoportjával egy védett központban próbálja megtalálni a vírus ellenszerét, s mindeközben próbál beleszokni a férfiak megváltozott, új helyzetébe. 

      Merle regényében jól átgondoltan, kidolgozottan mutatja be egy ilyen jellegű katasztrófa társadalmi, politikai következményeit, a nemek megváltozott helyzetét, az egymástól eltérő álláspontokat, gondolkodásmódokat. Ahogyan a nők lassan átveszik az irányítást, s ahogyan kialakulnak az új társadalmi csoportok, így például az életben maradásért cserébe a kasztrálást vállaló A-k, vagy az ugyanilyen célból a testüket áruba bocsátó stag-ek, és maguk a védettséget élvező, nemzőképes férfiak, a P.M.-ek. 

       Mindemellett érződik azért, hogy a könyvet férfi írta, és kiérződik belőle némi feminizmus-ellenesség, sőt helyenként karikatúra is. Ennek ellenére összességében úgy érzem, a könyv azt hangsúlyozza, hogy férfi és nő egyaránt fontos, s hogy mindketten egyenjogú tagjai a társadalomnak.

       Tetszett nagyon Merle stílusa, a humorral átszőtt, de mindemellett komoly, elgondolkodtató történet. Sok helyen megálltam, elidőztem egy-egy gondolatnál, mondatnál. 10-ből 8-at adnék erre a könyvre is.

A könyv ismertetője a Molyon

A marsi

      'Houston, I don't have any problem...' :-) Legalábbis Andy Weir A marsi című könyvével nincs gond, a részemről. A mostanában divatos szóval élve azt hiszem kijelenthetem, hogy A marsi című regénnyel kicsit én is kiléptem a komfortzónámból, amit egyáltalán nem bántam meg! Sőt! :-) Fantasy-t elég gyakran olvasok, illetve az egyik kedvenc könyvsorozatom, a Tűz és jég dala is ebbe a műfajba tartozik. Scifit már kevésbé, bár a Déli Végek trilógia is utóbbi kategóriába sorolandó. Mégsem mondanám, hogy sok scifit olvastam eddig. Pláne nem űrhajós történetet. Sok jót olvastam azonban Andy Weir könyvéről, így nem is volt kérdés, hogy nekem is be kell szereznem azt. Amint megvolt, szinte rögtön bele is vágtam és hamar végig is pörgettem a történetet. 

      Adott egy űrhajós, Mark Watney, akit egy szerencsétlenül alakuló manőver során magával ragad egy marsi porvihar és akit társai emiatt halottnak hisznek, s nélküle hagyják el a vörös bolygót. Sokan feladnák ebben a helyzetben, de Mark-ot nem ilyen fából faragták. Ő élni akar, és mindent meg is tesz ezért. Mérnöki és botanikai tudását latba vetve harcba kezd a túlélésért. S mindeközben, beszélgetőtárs híján naplóbejegyzésekben osztja meg velünk küzdelmes mindennapjainak történetét, nem kevés humorral fűszerezve az egyébként nem túl vidám történéseket. Imádtam azt a lazaságot, humort és iróniát, amivel Watney a saját helyzetét kezeli. Már a regény első mondata is ilyen:

"Erre rábasztam.

Ez a jól megfontolt véleményem.

Rábasztam."

És ez az irónia végigvonul a történet egészén, nem egyszer nevetésre késztetve az olvasót. Persze a veszélyes helyzetekben komolyan, átgondoltan cselekszik, és a humorizálás ellenére is tudatában van annak, mennyire kevés esélye van a túlélésre. De ő ennek ellenére nem adja fel.

      Folyton számol, kalkulál: mennyi napra elegendő az élelem, mennyi napra elegendő a víz, hány kilométerre juthat el ennyi és ennyi liter üzemanyaggal a marsjáróval stb. És bár jómagam abszolút humán beállítódású vagyok, és a számok vagy a kémia világa nem igazán áll közel hozzám, Mark Watney mégis fel tudta kelteni és végig fent is tudta tartani az érdeklődésemet. Igenis érdekelt, hogy működik az űrruha, mennyi napra elegendő az általa termelt burgonya, hogyan készül termőföld a marsi porból és emberi székletből, hogyan lehet hidrogénből és oxigénből vizet előállítani stb. Imádtam, ahogy mindent az utolsó részletig megmagyaráz, kifejt. Ahogyan leírta a terveit, szépen pontról pontra minden lépést alátámasztva, majd a terv félresikerülését is ugyanígy megmagyarázza, megindokolja. Egyszerűen érdekfeszítő az, ahogyan Weir a műszaki, kémiai témákról értekezik. 

     Tetszett még az is, hogy nem egy tipikus mentsük meg a világot történetről van szó. Itt egy embert kell megmenteni, és az Mark Watney. És neki önmagát kell megmentenie. A földiek vajmi keveset tudnak neki ebben segíteni. 

     Volt azért negatívum is a regényben. Helyenként túl amerikainak éreztem a történetet és többször visszaköszöntek a katasztrófafilmekből jól ismert, sőt elcsépelt képek: az űrhajós bázis dolgozói, akik éjt-nappallá téve dolgoznak, és a monitorok előtt ülve sírnak vagy éppen ünnepelnek egymással pacsizva - attól függően, éppen hogy állnak a dolgok; az űrhajó lázadó, hősködő legénysége stb. Ezek a részek nem igazán nyerték el a tetszésemet. Egyébként az egész könyv, a felépítése, a történetvezetése abszolút Aron Ralston 127 óra a kanyon fogságában című regényére emlékeztetett. Ott is egymást váltották a főhősről és a külvilág történéseiről szóló részek. És ott is sokkal jobban tetszettek, érdekeltek a belső monológok, mint a helyenként már-már hatásvadász jelenetek, melyekben arról olvashattunk, hogyan viselkednek illetve mit tesznek mások a bajba jutott megmentéséért.

      Azt is meg kell, hogy mondjam, hogy nem kiszámítható a történetvezetés, sok a fordulat, sok az 'aztak****' rész a könyvben, nehéz is volt letenni sokszor, úgy kellett kényszerítenem magam, mondván, már 11 is elmúlt, holnap pedig 6-kor kelek. Nem fut el Watney a Marsról, holnap, ha legközelebb kezembe veszem a könyvet, még biztosan ott lesz szegény. :-)

      A marsi nálam 10-ből 9, és az az 1 levonás is csak a kicsit hatásvadász, amerikaikatasztrófafilmes részek miatt. És senkit ne rettentsen el, hogy űr meg Mars meg számok meg kémia. Csak úgy olvastatja magát a könyv. Bárcsak egyes tankönyveket is meg lehetne így írni. Asszem nekem is kevésbé gyűlt volna meg a bajom anno a kémiával például, ha ilyen 'tanmesékkel' okítottak volna minket. Abszolút ajánlom az olyan kezdő scifi-olvasóknak, mint amilyen én is vagyok.

A könyv ismertetője a Molyon

Röviden néhány hangoskönyvről és egy e-bookról

Az elmúlt hetekben eléggé lemaradtam a posztokkal, viszont sikerült pár könyvet befejeznem, köztük jópár hangoskönyvet és egy e-bookot is. Utóbbiakról nem készítettem túl sok feljegyzést, lévén, hogy főként takarítás, főzés vagy utazás közben hallgattam őket. Ezért arra gondoltam, hogy gyorsan lerendezem őket egy posztban, mégiscsak essen róluk is egy-két szó a blogban. Plusz így egyben letudom a bejegyzés-adósságom egy részét is.

Lássuk akkor a delikvenseket. :-)

Gerald Durrell: A halak jelleme

 Amikor ráleltem A halak jellemére Szacsvay László felolvasásában, nagyon megörültem. Sok újabb vidám történet, ráadásul minőségi előadásban. Aztán meghallgattam a hangoskönyvet, aminek rettentően hamar vége lett... És ekkor döbbentem rá, hogy ez nem a teljes kötet, csupán két írásocska az egész... Nagyon elszomorodtam. Persze ez a két történet is remek volt, sokat nevettem, pillanatok alatt újra én is ott voltam Korfun Gerry-ékkel. De ez kérem nem elég! Kell nekem a többi is! Szóval ez igazából nem is számít elolvasásnak, bár Molyon úgy jelöltem... De a lényeg, hogy mindenképpen beszerzem a teljes kötetet és elolvasom azt. A könyv maga, legalábbis az elolvasott két írás természetesen 10-es, de a hangoskönyv a rövidsége miatt nálam csak 7-es. 

A könyv ismertetője a Molyon

Csányi Vilmos: Jeromos, a barátom

Gerald Durrell olvasása közben rémlett fel, hogy de hiszen van egy magyar tudós (pontosabban etológus) is, aki előszeretettel ír az állatokról, csak éppen nem a vadon élőkről, hanem az ember legjobb barátjáról, a kutyákról. Egy ismerősöm ajánlotta anno nekem a Csányi Vilmos Jeromos, a barátom című könyvecskéjét, amelyet meg is találtam hangoskönyv formájában, méghozzá a szerző előadásában. Nagyon tetszett ahogyan a szerző a hétköznapi történéseket, Jeromos és Bukfenc tetteit tudományos szempontból körüljárta és a laikusnak is érthető, sőt figyelemfelkeltő módon megmagyarázta. Tetszett, hogy megismerhettem, milyen gazdi lehet olyasvalaki, akinek pontosan az etológia, az állati viselkedéstan a szakterülete. Mennyire más szemmel néz az ilyen ember kutyáira, mennyire máshogy bánik velük és persze mennyivel több mindent "ki tud hozni" belőlük. És a humor sem hiányzott a történetekből. Nem egyszer hangosan felnevettem hallgatva egy-két kalandot. :-) Ha teszenek Durell állatos történetei és szereted a kutyákat, csak ajánlani tudom! A könyv 10-ből 9-es nálam.

A könyv ismertetője a Molyon

Janikovszky Éva: A lemez két oldala

Azt hiszem Andiamonál láttam meg ezt a hangoskönyvet, és ez felidézte bennem a gyerekkori emlékeket. Ugyanis annak idején, még olyan 10-13 éves koromban imádtam Janikovszky Éva írásait. Persze a gyerekeknek szólókat, de azokat faltam is rendesen. Kéthetente kézen fogtam anyukámat és mentünk a falunkban lévő kis könyvtárba az újabb Janikovszky kötetért. :-) Fel is buzdultam hát, és be is szereztem rögtön több Janikovszky hangoskönyvet is. A lemez két oldalával kezdtem. De most is folyamatban van egy, vagyis kettő (Mosolyogni tessék!, Kire ütött ez a gyerek?). Imádtam és most is imádom az írónő humorát! :-) És A lemez két oldalában ez a remek humor igen mély ön- illetve emberismerettel társul! Miközben rengeteget mosolyogtam, nevettem, nem egy monológban ismertem rá szeretteim, ismerőseim, de sokszor a saját (!) mondataimra is. Amellett, hogy nagyon szórakoztató, elgondolkodtató olvasmány is egyben A lemez két oldala. És ami azt illeti, hangoskönyvebn talán jobb is megismerni, mint papíron. Pláne Pécsi Ildikó előadásában! :-) Nálam 10-ből 10-es a hangoskönyv!

A könyv ismertetője a Molyon

Jodi Picoult: Larger than life

És végül, de nem utolsó sorban back to the animals. Jodi Picoult Larger than life című e-könyvét Miamona jutatta el nekem, akinek ezúttal is nagyon köszönöm! :-) Akkor alig vártam, hogy belevessem magam, de aztán, mivel csak a laptopon tudok (még mindig) e-könyvet olvasni, lassan haladtam az olvasással. Illetve be kell, hogy valljam, nekem most ez nem csúszott olyan könnyen és kellemesen, mint az eddigi Picoult-im. Érdekesek voltak benne az elefántos részek (bár jöhetett volna még több - tudom, ne legyek telhetetlen, mit vár az ember egy novellától, nem lehet mindent belezsúfolni), és tetszett az is, ahogyan a kis flashback-ekkel kibontotta az írónő a főszereplő és édesanyja kapcsolatát. Nem tetszett viszont a szerelmi szál, túlságosan adta magát, annyira kiszámítható volt - nekem legalábbis. Ennek ellenére tervezem, hogy elolvasom a Leaving time-ot, meg persze más Picoult könyveket is még. De itt most erre a 10-ből csak 6-ot adnék.

A könyv ismertetője a Molyon

Ellopott pillanat.... Elvesztett élet(ek)....

"Tényleg apróság, hogy Eileen a zúzmarát jobban szereti a hónál, de ezekből az apróságokból, jön rá Jim, épülnek a nagy dolgok. Mellesleg az élet nagy dolgai soha nem nagy dolgok köntösét öltik magukra. Csendes, hétköznapi pillanatokban érkeznek el - telefonhívás vagy levél formájában -, amikor oda se figyelünk, nincs hozzájuk megoldókulcs, nincs figyelmeztetés, ezért fektethetnek két vállra."

      Eredetileg karácsonyi olvasmánynak szántam Rachel Joyce Ellopott pillanat című könyvét, de kicsit megcsúsztam vele, és csak tegnap fejeztem be. Ami, mint utólag kiderült, nem is baj. Én ugyanis - még a fülszöveget elolvasva is, pláne a borítót látva - egy viszonylag könnyed történetre számítottam egy kisfiú tolmácsolásában. Na ebből csak az utóbbi teljesült. Az Ellopott pillanat súlyos, emberi sorsokat meghatározó eseményeket elbeszélő könyv, melyben a szerző két szálon indítja el a történetet, amelyek természetesen a regény végére összeérnek, s addig is mesterien fokozza a feszültséget egészen a végkifejletig.

       A regény tehát két szálon fut. Az egyik Byron és édesanyja, Diana története az 1970-es években. A korát meghazudtolóan érett Byron barátjával, a korát meghazudtolóan okos James-szel izgatottan és félve várja, hogy a tudósok mikor adják hozzá a 2 másodpercet az évhez (amelyre azért van szükség, mert szökőév révén kizökkent az idő a Föld mozgása miatt). Erre azonban a lehető legrosszabbkor kerül sor, és a hozzáadott két másodpercben valami olyasmi történik, amely örökre megváltoztatja Byron és egész családja életét. Pedig eleinte csak Byron veszi észre azt. A másik szál egy kényszerbetegségben szenvedő, 50-es éveiben járó férfi történetét beszéli el a jelenben, aki életetnagy részét egy elmegyógyintézetben töltötte, amelyet azonban bezártak, ezért a férfinak be kell illeszkednie a társadalomba. Egy áruház kávézójában kap munkát, itt és a rituálék uralta lakókocsijában tengeti szomorú hétköznapjait, míg fel nem bukkan egy nő, aki valahogy máshogy néz rá, és Jim is őrá. 

       A regény stílusa az elején kicsit nehezen emészthető volt számomra. Sokszor újra kellett olvasnom egy-egy mondatot, mire megértettem. Idővel ez elmúlt, kezdtem hozzásimulni az írónő stílusához. És akadt jó pár szép illetve elgondolkodtató mondat a regényben, amelyeket nem azért olvastam el újra és újra, mert nem értettem őket... :-) Ilyen például a bejegyzés elején szereplő idézet, illetve a teljesség igénye nélkül még néhány:

"De hogyan létezhet az a két másodperc, ami korábban nem létezett? Hogy lehet olyasmivel bánni, ami nincs? Ez nem biztonságos. Amikor Byron erre rámutatott, James csak mosolygott rajta. - Ez a haladás - mondta. "

"Ha Byron tanult valamit ezen a nyáron, azt biztos, hogy egyetlen dolognak ezer arca van, és meglehetősen ellentmondásosak. Nem lehet mindenre címkét ragasztani. Ha mégis, akkor időről időre felül kell vizsgálni, és szükség esetén átragasztani. Az igaz lehet úgy igaz, hogy mégsem meghatározó. Lehet többé-kevésbé igaz, és talán ez a legtöbb, amit ember remélhet. Visszamentek a házba."

          Nagyon szép továbbá a borító, amelyen még belül is ezek a szépséges pitypangok láthatóak. 

        Ahogy fentebb is írtam, tetszett ahogyan az írónő szépen lassan, a homályt sokáig fent tartva szövi össze a két történetszálat, s mindeközben végig ott a feszültség. Ráadásul engem, meg gondolom sokakat másokat is, kicsit az orromnál fogva vezetett végig (sejtettem valamiféle összefüggést, bár nem teljesen állt össze a kép), majd csavart egy jó nagyot a sztorin.

        Muszáj szólnom azonban a negatívumokról is. Ezt pedig nálam egyértelműen a fordítási hibák jelentették. Először azt hittem, én nem követtem jól az eseményeket, de aztán egy ponton megbizonyosodtam róla, hogy a fordítással nincs minden rendben. Ez a pont pedig az volt, amikor Byron édesanyja egy gyorsétteremben hamburgert falatozva - idézem - a "szalmaszál köré csücsörítette ajkát, [majd] mikor elfogyott a víz, megjegyezte..." Szalmaszál? Értem én, hogy straw, de az bár első jelentésében szalmaszál, azért egy gyorsétteremben inkább tovább nézném azt a szótárt, és eljutnék a második jelentéshez, ami a szívószál.... No mindegy. Illetve néhányszor az az érzésem volt, hogy a mondatok alanyai nem voltak mindenhol rendben...

          A fenti negatívumtól eltekintve nekem tetszett a történet, bár eléggé beletaposott a kis lelkembe, és a könyv elolvasása után 1 napig élőhalottként járkáltam fel-le a lakásban. De én az ilyen könyveket szeretem, amik megkínoznak, de közben mélyen el is gondolkodtatnak. Ezért a 10-ből 9 pontot adok Rachel Joyce Ellopott pillanatára, amelyből kiderül, hogy a legapróbb dolgok, akár két másodperc is gyökeresen megváltoztathatja egy ember, vagy akár több ember egész életét, sorsát.

A könyv ismertetője a Molyon

Kramer kontra Kramer

      Igazság szerint egy idézettel akartam indítani, de rájöttem, hogy nem írtam ki egyet sem a könyvből... Pedig egészen jó kis könyv Avery Corman Kramer kontra Kramer-e, amely a maga idejében, a 70-es években egy akkor még kényesnek, nem annyira mindennapinak számító témát dolgoz fel, a válást. Nem egyszerű dolog ez, pláne ha az egy gyermeket is érint. Pedig Ted és Joanna Kramer esetében ez a helyzet.

          A történetet Ted Kramer szemszögéből ismerjük meg, és rögtön a szüléssel, Billy születésével indítunk. De aztán jönnek a flash back-ek, melyekből megismerhetjük Ted és Joanna megismerkedésének nem éppen romantikus történetét. Ők ugyanis történetesen mindenféle szerelmes, meghitt pillanat nélkül, csak úgy összejöttek. Mert ott voltak egymásnak, s így már egyikük sem volt egyedül. Így alakult. S akkor már miért ne házasodjanak össze és vállaljanak gyereket? Őszintén szólva nem éppen rózsás kezdet... 

Az 1979-es filmváltozatban az apát Dustin Hoffman alakította

        De ugorjunk csak vissza a jelenbe. Billy egyre cseperedik, Ted dolgozik, Joanna pedig otthon van a kicsivel. Azonban ahogy telik-múlik az idő, a nő unni kezdi a háziasszony szerepet, szeretne ismét munkát vállalni, aminek Ted nem örül, sőt, nem engedi azt. Joanna aztán hosszú örlődés után elhatározásra jut, és otthagyja Ted-et s vele együtt Billy-t is. Utóbbit őszintén szólva nem igazán értem, bár később, már a per keretein belül Joanna, pontosabban az ügyvédje, azzal magyarázza tettét, hogy a nő megcsömörlött a házasságában, s minden ahhoz kapcsolódó dolog, így a gyermek is a férje mellett átélt fájdalmakra emlékezteti. Hát számomra nem túl hiteles, de legyen. Szóval Ted, az addigi hétvégi apa, merthogy munka mellett nem igazán törődött fiával, magára marad Billy-vel, akivel kezdetben nem tud mit kezdeni. Azonban ahogyan haladunk előre a történetben, Ted egyre inkább belejön az apaszerepbe, s egyre szorosabb kötődés alakul ki apa és fia között. Joanna azonban ismét megjelenik a színen, s vissza akarja kapni Billy-t. Hogyan lehet kezelni egy ilyen helyzetet? Ki döntheti le, és még inkább, ki tudhatja azt, mi a legjobb a kis Billy-nek?

Az anya szerepében Mery Streep

       Ami számomra meglepő volt, hogy a cím alapján arra számítottam, hogy a könyv egésze a válás okozta hercehurcáról, a gyerekért folytatott harcról fog szólni, de nem így volt. A regény legnagyobb részét annak története tölti ki, hogyan tanul bele Ted szépen lassan az egyedülálló apa szerepébe, milyen nehézségekkel kell megküzdenie, s hogyan válik egyre mélyebbé kapcsolata fiával. A perre igazából csak a könyv legvégén kerül sor, bár persze a gyerekért folytatott harc már korábban kezdetét veszi. 

       Tetszett az a humor, amellyel Corman előadja a történetet. Kicsit a Százéves ember humorára emlékeztetett. 

         A könyv olvasása közben végig az volt az érzésem, hogy kicsit Ted felé húz a mérleg nyelve (bár ennek biztosan az is az oka, hogy az ő tolmácsolásában hallgatjuk a történteket), pedig érződik, hogy az író törekedett rá, hogy mindkét szülő indokait, motivációit kifejtse, bemutassa. Mégis azt kell mondanom, érezni azért, hogy a könyvet férfi írta, és hogy itt most inkább a nő, azaz Joanna a rosszfiú, vagyis inkább rosszlány. Ettől függetlenül tetszett a könyv, reálisan és mégis humorosan mutatja be egy egyedülálló apa mindennapjait. Jó volt olvasni, faltam a lapokat, kíváncsian követtem végig Billy és Ted kalandjait, a nehézségeket és a vidám perceket egyaránt. 

       Mindezek miatt 10-ből 9-esre értékelem a könyvet. 

A könyv ismertetője a Molyon

U.i.: A könyvből híres film is készült ugyanezen a címen Meryl Streep és Dustin Hoffman főszereplésével. A bejegyzésben szereplő képek ebből a filmből származnak. Trailer videó lent.

Amikor egy könyv "életre kel" - Henrik Ibsen: A vadkacsa

      

     

     A héten végre megint eljutottam a színházba, és a darab, amit láttam annyira tetszett és annyira elgondolkodtatott, hogy hatására megszületett bennem egy kis blogon belüli rovat ötlete. Méghozzá egy olyan rovaté, amelyben "életre kelt" könyvekről fogok elmélkedni. Azaz olyan könyvekről, irodalmi alkotásokról, amelyek színpadra avagy filmvászonra kerültek.

       Az első ilyen jellegű kis posztocska témája tehát az ötletadó darab lesz, ez pedig Henrik Ibsen A vadkacsa című színműve.

      

"Ha megfosztasz egy embert élete hazugságától, megfosztod a boldogságtól is."

      Anno középiskolában én is olvastam mint kötelező olvasmányt Ibsen A vadkacsa című drámáját. Persze akkor még nem értettem igazán, vagy ha értettem is, nem éreztem át igazán a mű üzenetét. Ezt egyébként a darab után barátnőmmel ki is tárgyaltuk, hány olyan könyvet olvastattak el velünk középiskolában, amiből anno egy mukkot se értettünk és így nem is értékeltük őket igazán... De erről a témáról külön posztot lehetne írni. A lényeg, hogy - mivel anno olvastam a könyvet illetve tanultam róla - voltak emlékképeim, rémlett a történet végi tragédia, de konkrét képem nem volt a darab témájáról, fő mondanivalójáról. Adott egy elszegényedett, egykor gazdag, jómódú, úri család sarja, Hjalmar Ekdal, aki egy tetőtéri, nyomorult kis lakásban él feleségével, Ginával, lányával, Hedviggel és apjával, a börtönt is megjárt öreg Ekdallal. Nem mondhatjuk róluk, hogy boldogok. Nagyon szegények ugyanis, minden koronát meg kell fogniuk, ráadásul a családfő Hjalmar nem éppen a tettek embere. Folyton csak beszél a munkáról és nagy találmányáról, mely egycsapásra kihúzza majd őket az anyagi gondok mocsarából (nem véletlen a mocsár kifejezés), de tenni valójában semmit sem tesz. Modern kifejezéssel mondhatnánk akár hangembernek is. A család szürke hétköznapjait megszínesíti a nagypapa hobbija, a vadászat. Mivel a város közepén él, nincs valódi erdő a közelben, a család megteremti tehát a padláserdőt, ahol fák állnak, tyúkok, galambok, nyulak élnek, s ahol nagypapa kedvére hódolhat kedves hobbijának. És itt él a padláson Hedvig szeme fénye, a csodálatos vadkacsa is.

   Így éli tehát az Ekdal család nem éppen boldog, de azért kielégítő mindennapjait, mígnem megjelenik a színen Hjalmar gyermekkori barátja, Gregers Werle, az önkéntes jótevő, igazságosztó, aki meg van róla győződve, hogy az embereket csakis a teljes igazság teheti boldoggá, vagyis az, ha mindent megosztanak a másikkal, megbocsátanak és ez a megbocsátás megtisztítja, megnemesíti lelküket. És ez az eszményekben vakon hívő férfi a fejébe veszi, hogy felnyitja egykori barátja szemét, s ezzel boldogabbá teszi őt, mint valaha... A dolgok természetesen nem a tervei szerint sülnek el...

     Nem is emlékeztem rá mennyire egyértelmű szimbólum a darabban maga a vadkacsa. A vadkacsa, akit ahogyan az Ekdal családot is, Gregers apja sebesített meg s űzött a mocsár mélyére, ahol aztán az iszapban megkapaszkodva nem képes, nem mer újra a felszínre jutni, vergődni. 

     És maga a darab üzenete is nagyot ütött nálam. A darabban a családbarát doktor mondja ki a kulcsmondatot, a központi gondolatot, miszerint az embereknek szükségük van hazugságokra ahhoz, hogy túléljék az életet. Így például addig volt jó Hjalmarnak, amíg nem tudott felesége egykori viszonyáról és arról, hogy a találmány, amiről folyton csak beszél, valójában önáltatás, a doktor által belé plántált hamis remény szimbóluma. Azé a hamis reményé, amelyre szüksége van ahhoz, hogy túlélje a hétköznapokat.

      A darabot előadó színészek igazán jó alakítást nyújtottak, a rendezés is nagyrészt tetszett. Az egyetlen dolog, amit furcsának találtam, az az volt, ahogyan a rendező a komoly, súlyos gondolatokat minden egyes alkalommal valami poénnal, komikus jelenettel ütötte el. Lehet, hogy ezzel a tragikomikumot kívánta erősíteni, de bennem furcsa érzést keltett, csökkentette a katarzist. Ennek ellenére a darab végén nálam teljes volt a hatás. Napokig kattogott az agyam, és még kattog is. Vajon melyik a jobb: hazugságban élni, de "viszonylag" boldogan, vagy tudni az igazat, és szenvedni miatta... Ugyanez az egyik központi kérdés Dennis Lehane Viharszigetében is.

      Szóval ha pontoznám a darabot 10-ből 9-et adnék rá. Ha valakinek kedve támadt hozzá, hogy megnézze és nincs messze neki Veszprém, ajánlom figyelmébe a Petőfi Színház előadásában. ;-) Infók a darabról itt. A bejegyzésbe beszúrt képek is a veszprémi előadásról származnak.

William Golding: Lord of the flies

"The rules!" shouted Ralph, "you're breaking the rules!"
"Who cares?"
Ralph summoned his wits.
"Because the rules are the only thing we've got!"

      Golding klasszikusával már van közös múltunk. Anno az egyetemen az egyik órán kaptunk egy listát könyvekkel, amelyek közül ki kellett egyet választanunk. Ezt a könyvet aztán el kellett olvasni - in English persze -, szószedetet kellett készíteni, melyből aztán volt egy kis számonkérés is. Így alakult, hogy például ebből a könyvből tanultam meg a spear szót, többek között. Na de lényeg a lényeg, most megint kedvet kaptam hozzá, hogy ismét elolvassam a könyvet, megint csak angolul. 

       Aki esetleg nem ismerné, a történet néhány szóban a következő: adott egy csapatnyi 5-12 éves korú gyermek, akik egy repülőgép katasztrófa következtében egy lakatlan szigeten kötnek ki egyetlen felnőtt nélkül. A csapat gyereknek önállóan kell tehát boldogulnia, megszerveznie a mindennapokat. A fiúk közül két vezéregyéniség emelkedik ki, Ralph és Jack, akik két egymással teljesen ellentétes nézőpontot, gondolkodásmódot képviselnek, így a konfliktushelyzet máris adott. Ralph mindennél fontosabbnak tartja a menekülést, így az azt lehetővé tevő jelzőtüzet. Jack ezzel szemben sokkal többre tartja az önellátást, a vadászatot. 

"They walked along, two continents of experience and feeling, unable to communicate."

          Na és ott van még szegény Piggy, aki - bár kissé túlságosan is tudálékoskodó, okoskodó, mégis ő a csapat esze, Ralph jobb keze (amit persze Ralph nem szívesen ismer be). 

      A regény remekül mutatja be ennek a helyzetnek a lélektanát, az ilyenkor előtörő emberi ösztönöket, a lélek sötét oldalát. A szereplők oldalról oldalra egyre több változáson mennek keresztül, a kezdetben gyermeki, ártatlan, szabályokhoz szokott fiúk egyre kevésbé találják a helyüket ebben a szabályoktól mentes, kötetlen világban. Bár páran, főként Ralph és Piggy, igyekeznek fenntartani a rendet, megőrizni a szabályokat, a civilizáció adta kötöttségek egyre inkább eltűnnek, s a fiúk lelke egyre inkább eggyé válik a szigeten burjánzó sötét dzsungellel... S azok a gyermekek, akik a történet elején még egy malacra sem képesek kezet emelni, egyre elképesztőbb dolgokat cselekednek, s így jutunk el a tragikus végkifejletig.

            Erőteljesek a regényben felvonultatott szimbólumok is. Ott van például a gyűlésekre hívó jelet szolgáltató kagyló, amely egyértelműen a civilizáció szimbóluma. Vagy Piggy szemüvege, amely szintén a külvilág egyik utolsó maradéka, a kultúra szimbóluma. A regény vége felé persze mindkét tárgy elpusztul, eltörik, ahogyan maga a civilizáció, az erkölcsök is elenyésznek. És persze a legfontosabb, a központi szimbólum: a karóra tűzött disznófej, a Legyek Ura, a sötétség jelképe.

         A Lord of the flies nem csupán egy ifjúsági regény. Komoly, elgondolkodtató mementója az emberi lélek sötét oldalának. A klasszikus nálam 10-ből 8 pontos.

A könyv ismertetője a Molyon

Lois Lowry: Az emlékek őre

      

"- Lehetnének máshogy a dolgok - folytatta Jonas. - Nem tudom, mit kellene tenni érte, de lehetnének máshogy. Lehetnének...színek.

- És nagyszülők - tette hozzá, a hálószoba homályba burkolózó mennyezete felé meredve. - És mindenkinek lehetnének emlékei.

      Te már tudod, mik az emlékek  - suttogta a kiságy felé fordulva.

   Gabriel egyenletesen szuszogott. Jonas örült, hogy az újgyermek ott van vele, bár bűntudat mardosta a titok miatt. Minden éjjel emlékeket adott át Gabrielnek: sétahajózást és nyári piknikezést; az ablaküvegen kopogó csendes esőt; mezítlábas táncolást a nedves füvön. 

- Gabe?

      Az újgyermek mocorgott egy kicsit álmában. Jonas közelebb hajolt hozzá. 

- Lehetne... szeretet... - suttogta."

      Egy utópisztikus világban járunk, egy olyan mesterségesen megalkotott, a szabad akarattól megfosztott közösségben, ahol a közösség minden tagja egyenlétben él, családok helyett családegységek élnek otthonok helyett lakóegységekben, ahol a házastársakat úgy osztják be egymás mellé, ahol minden családegység kivétel nélkül egy A és egy B nemű gyermeket igényelhet, ahol az emberek nem választják a szakmájukat, hanem beosztják őket jövőbeli munkahelyeikre, ahol nincsenek színek, és nincsenek érzelmek sem, ahol a szeretet egy általános jelentésű, üres és semmitmondó szó, de ami a legfurcsább... az emberek, a közösség tagjai nem is hiányolják mindezt, ugyanis nem is tudnak róla, hogy ilyen dolgok valaha egyáltalán léteztek... Egyetlen ember ismeri igazán ezeket a fent felsorolt dolgokat, az őrző, az emlékek őre. Ő az, aki az emberiség eddigi összes tudásával, emlékével rendelkezik.

       Ebben a világban él a lassan tizenkettes (azaz tizenkét éves) Jonas, aki egyre izgatottabb a közelgő Tizenkettes Ceremóniája miatt, amikor végre megtudja majd, milyen szakmára tartja őt alkalmasnak a közösség. Azért is aggódik, mert barátaival ellentétben egyetlen munkát sem érzi igazán közel magához. A Ceremóniával aztán valóban gyökeres változást vesz az élete. Őt választják ugyanis a közösség jelenlegi őrzőjének utódjává. Iskola után minden nap meglátogatja a férfit, aki egyre több és több emléket ad át neki, s ezzel együtt Jonas egyre több mindent ért meg az őt körülvevő világból. Elkezdi látni a színeket, elkezdi érezni az érzelmeket... Eleinte csak jó, kellemes emlékeket kap a férfitól, idővel azonban sorra kerülnek a kellemetlen, fájdalmas, nyomasztó emlékek is, és Jonas vállát egyre több minden nyomja, s elkezd felébredni benne a szabad akarat iránti vágy...

        A könyv olvasása közben úgy éreztem, hogy valamennyire mindannyian Jonasok vagyunk. Hiszen nem ezt éljük át mindannyian a felnőtté válás során? A gyermekkori gondtalanságot lassan felváltják a mindennapi gondok, a mélyebb érzelmek. 

"A veszteség fájdalmától meggyötörve odavonszolta magát a raktárépület melletti padhoz, és lerogyott rá. A gyermekkor, a barátságok, a gondtalanság, a biztonságérzet - mindez feltartózhatatlanul tovatűnni látszott az életéből."

        Nagyon tetszett a könyv nyelvezete, szókincse, amely remekül megalapozta a regény világának hangulatát. A teljesség igénye nélkül néhány példa: elbocsátás (=halál), bolydulás (=serdülés), érzésbeszámoló (=beszélgetés a vacsoraasztalnál), stb.  

    Amit negatívumnak éreztem az a könyv vége volt, amit én egy kicsit hirtelennek, kidolgozatlannak, hiányosnak éreztem. Maradt bennem pár kérdőjel, kíváncsi lettem volna néhány más szereplő sorsára is.

         Ezzel együtt mindenkinek ajánlom a könyvet. Bár eredetileg gyermekkönyv, Az emlékek őre nagyon súlyos témát dolgoz fel, mindezt úgy megfogalmazva, hogy még egy gyermek is megértheti azt. Ha jól tudom, Amerikában kötelező olvasmány is a könyv néhány iskolában, amit remek dolognak tartok. Ebből a könyvből csakis tanulhatnak, értékeket meríthetnek a mai gyerekek, és sok felnőtt is. 10-ből 8,5 pontos nálam, de csak a kurta vége miatt.

         A könyvből filmet is készítettek nemrégiben, nekem is innen jött az ötlet, hogy elolvassam a történetet. Miután befejeztem a regényt, megnéztem a filmet is, de ahogy ez általában nálam lenni szokott, a film közel sem tetszett annyira, mint a könyv. Már az furcsa volt, hogy a főszerepeket nem tizenkét, hanem tizenhat-tizenhét éves kamaszokkal játszatták és persze a szerelmi szálat is fel kellett erősíteni a sztoriban... A lényeg, hogy ha a filmet már láttad és az nem tetszett, a könyvet akkor is melegen ajánlom, mert sokkal többet ad, mint a mozgóképes változat. Lent a film szinkronos trailere:

A könyv ismertetője a Molyon

The storyteller

      

"But this isn’t true. Inside each of us is a monster; inside each of us is a saint. The real question is which one we nurture the most, which one will smite the other."

    Bár a könyvet már elég régen olvastam, a jegyzeteimet átfutva és a neten a témába vágó képek után kutatva pillanatok alatt visszasüllyedtem a regény szívszorító, fájdalmas, rémisztő világába... Jodi Picoult ugyanis The storyteller című könyvében az 1930-as, 40-es évek Lengyelországába, azon belül is az egyik legborzalmasabb helyre, az auschwitzi koncentrációs táborba kalauzol minket az idős, lengyel-zsidó, Minka révén.

      Sage egy zsidó származású lány, aki már Amerikában született s ott is nőtt fel, s nem is igen gyakorolja örökölt vallását. Egyetlen élő közeli hozzátartozója a nővérein kívül (akikkel anyjuk halála óta nem igen tartja a kapcsolatot) nagyanyja, Minka, a koncentrációs tábort túlélt idős asszony, aki a borzalmak elől Amerikába menekült, s ott alapított családot, s a könyv jelenében békés, nyugdíjas napjait éli. Bár Sage őt sem látogatja meg túl gyakran. Egészen addig, amíg egy furcsa véletlen révén az önsegítő csoportban (ahová azért jár, hogy segítséget kapjon anyja elvesztésének feldolgozásához) meg nem ismerkedik Josef Weber-rel, a városban élő, köztiszteletnek örvendő, nyugalmazott német tanárral, aki rövid barátkozás után bevallja Sage-nek, hogy ő valójában egy egykori SS tiszt, aki Amerikába menekült az igazságszolgáltatás elől. És ha ez még nem lenne elég, arra kéri a lányt, hogy vessen véget az életének s ezzel a lelkifurdalásnak is, amellyel már évtizedek óta együtt él. 

      Sage-t teljesen megdöbbenti az öregúr vallomása, hát még a kérése... Nem tudja mit tegyen, végül dühében és elkeseredésében felkeresi a hatóságokat, így kerül a képbe Leo Stein, a szintén zsidó származású férfi, akinek munkája az, hogy felkutasson és több évtizedes bujkálás után az igazságszolgáltatás kezére adja az egykori háborús bűnösöket. Megkezdődik a "nyomozás" és hamar kiderül, hogy mindehhez szükség lehet Sage nagyanyjának, Minka-nak a segítségére is. Na és ekkor kezdődött el számomra a könyv legérdekfeszítőbb, leginkább magával ragadó és legszívfacsaróbb része: Minka története..... Az elbeszélésből megismerhetjük egy zsidó gyermeklány és családjának életét, szenvedéseit az 1930-as, 40-es évek Lengyelországában. Ahogyan a vidám gondtalan gyermekkort lassacskán megmérgezi a történelem, a politika, az eszmék, a háború. Ahogyan egyre nyomorúságosabb körülmények közé kényszerül a család, s aztán ahogyan a családtagok egyik napról a másikra eltűnnek... És aztán a koncentrációs tábor borzalmai... Bár a téma eléggé elcsépeltnek tűnhet, Picoult valahogy képes - nekem legalábbis - úgy lefesteni ezeket az eseményeket, hogy olvasás közben végig gombócot érzek a torkomban és minden percben arra gondolok, hogy de szerencsés vagyok, hogy ez nem velem történik, és hogy hogyan képes egy ember ennyi borzalmat túlélni....

"I had seen dozens of people shot in front of me, to the point where it was hardly shocking anymore. The ones who were shot in the chest, they dropped like stones, cleanly. The ones who were shot in the head left behind a mess, runnels of gray matter and foamy pink tissue, and now it was on my boot, caught in the treads, and I wondered what part of her mind that was—the power of language? Of movement? The memory of her first kiss or her favorite pet or the day she moved to the ghetto?"

      A történetet azt teszi továbbá érdekessé, hogy ezúttal megismerhetjük az érem másik oldalát is, azaz meghallgathatjuk a történteket egy egykori SS katona szemszögéből is. Josef is elmeséli ugyanis Sage-nek az életét. Azt, hogy hogyan nevelték beléjük már gyemrekkorukban, Hitlerjugend-ként, hogy a zsidók kiirtandó gyomok csupán, s hogy mindeközben Josef végig arra gondolt, hogy szerinte a gyomok között is akadnak igazán szépek is.... Tanúi lehetünk annak, mivé tehet egy embert a történelem, a háború... 

"Can you blame the creationist who doesn’t believe in evolution, if he has been fed that alleged truth his whole life, and swallowed it hook, line, and sinker?"

"You think never. You think, not I. But at any given moment, we are capable of doing what we least expect. I always knew what I was doing, and to whom I was doing it. I knew, very well. Because in those terrible, wonderful moments, I was the person everyone wanted to be."

      Ahogy Josef mesél, egyre inkább az a benyomása támad az olvasónak, hogy a német katonák is áldozatok voltak, a körülmények áldozatai, csak éppen a fegyver másik oldalán. Félreértés ne essék, itt nem az eszmét valló tisztekre, hanem a kiskatonákra gondolok, akik csak eszközként szolgáltak ebben a borzalomban...

      A regény egyes fejezetei között afféle betétként egy önálló kis történet bontakozik ki egy lányról és egy szörnyről, akik között különös kapcsolat szövődik. A történet maga, a fikció a fikcióban (amely egyébként Minka gyermekkorában írt "könyve") tulajdonképpen a fő szál allegóriája. Picoult ezt a könyvben, számomra kicsit túl szájbarágósan ki is mondja.

"I was not stupid. I knew that what the Hauptscharführer saw in my book was not simply entertainment but an allegory, a way to understand the complicated relationship between himself and his brother, between his past and his present, his conscience and his actions. If one brother was a monster, did it follow that the other had to be one, too."

    Ami még nagyon tetszett nekem a könyvben:

• Minka maga hozza szóba, hogy ez a borzalom nem csak a zsidókkal, hanem sok más néppel is megesett:

"You would think bearing witness to something like this would make a difference, and yet this isn’t so. In the newspapers I have read about history repeating itself in Cambodia. Rwanda. Sudan."

• Ahogyan Minka elalvás előtt mormolja a halott zsidók személyes tárgyai közül kicsempészett képeken szereplő alakok neveit (Arya jutott eszembe a Trónok harcából, ahogyan a megölendő emberek neveit sorolja mint aféle mantrát)
• Tetszett ahogyan összeért a főszál és Minka meséje.
• A csavar a könyv végén... Na az ütött nálam...

      És ami nem tetszett (ebből kevesebb van):

• A túlságosan egyértelmű, béna szerelmi szál... Annyira kiszámítható volt... Amikor ezeket a részeket olvastam, alig vártam, hogy véget érjenek...
• A történeten belüli történet sem kötött le igazán. Alig vártam, hogy folytatódjon Minka története. Még jó, hogy ezek csak 1-1 oldal hosszúságúra nyúltak.

      A The storyteller egy megható könyv, amely olyan komoly kérdéseket boncolgat, mint a gyász, a veszteség kezelése, hogyan változtatja meg, töri meg a történelem, a politika, a háború az embert, és hogyan tud mégis még a legborzalmasabb körülmények között ember maradni. S végül, de nem utolsó sorban, hogy mit jelent valójában a megbocsátás...

"But forgiving isn’t something you do for someone else. It’s something you do for yourself. It’s saying, You’re not important enough to have a stranglehold on me. It’s saying, You don’t get to trap me in the past. I am worthy of a future."

      Az én értékelésemben a könyv 10-ből 9-es. Számomra Picoult még ebből az elcsépeltnek tűnő témából is olyan valamit tudott kihozni, amely mélyen megérintett, többször meg is ríkatott és persze mélyen elgondolkodtatott.

A könyv ismertetője Molyon

My sister's keeper

   

      

      Sajnos már elég régen olvastam el Jodi Picoult My sister's keeper-jét, de valahogy csak most jutottam el odáig, hogy poszt is készüljön belőle. (Érdekes... Úgy nézi Picoult könyvei ilyen hatással vannak rám... A Storyteller-t még régebben olvastam és szegényről még mindig nem írtam posztot...)

      A történet egy háromgyermekes amerikai családról szól, ahol a középső gyermek, Kate már kisgyermek kora óta leukémiával küzd, ami az egész család életére rányomja bélyegét. A gyakori rosszullétek, a hosszas kórházi kezelések folyton felbolygatják a mindennapokat, rettegésben tartva a tűzoltó édesapát, Brian-t és a gyermekei születésével háziasszonnyá avanzsálódott ügyvéd édesanyát, Sara-t, de a helyzet a két másik gyermek, Jesse és Anna életét is megkeseríti. Anna-ét különösen. Neki ugyanis, nővére tökéletes csontvelő donorjaként, Kate rosszullétei alkalmával szintén mindig orvosi beavatkozásnak kell magát alávetnie. Ráadásul a tény, hogy ő Kate számára a tökéletes donor, nem a véletlennek és nem is a szerencsének köszönhető. A visszatekintésekből megtudhatjuk, hogy szülei pontosan azért vállalták Anna-t, mint harmadik gyereket, hogy az ő csontveleje segítségével megmentsék nagyobbik lányuk életét. Genetikusok megalkotják tehát a tökéletes donort, s világra jön Anna... Itt már szembesülünk az első komoly morális kérdéssel: megteheti egy szülő, hogy egyik gyerekét "felhasználja" a másik megmentésére?  És a regény elején máris szembesülünk a másik komoly kérdéssel is: Anna ugyanis felkeres egy ügyvédet, Campbell-t, hogy beperelje szüleit, amiért azok állandó kórházi kezeléseknek, testi szenvedéseknek vetik őt alá a megkérdezése nélkül, azért, hogy nővérét megmentsék, javítsák az életszínvonalát... Ha azonban Anna megnyeri a pert, és szülei nem kényszeríthetik többé arra, hogy alávesse magát ezeknek a műtéteknek, nem lesz senki, aki megmentheti Kate életét, aki hamarosan veseátültetésre szorul, és csak a húgától várhat időben érkező segítséget... Vagy tőle sem? Az édesanya (és az apa is) két tűz között találja magát: úgy tűnik, választania kell gyermekei között... 

A három testvér, Anna, Kate és Jesse

      A regényben a Picoult-ra jellemző módon több szereplő nézőpontjából ismerjük meg a történetet, az eseményeket. A beteg Kate-n kívül mindenki gondolataiba, érzéseibe belelátunk. Így az olvasó lehetőséget kap arra, hogy megért(hes)se az anya vagy éppen Anna motivációit. Ezért lehetséges az, hogy nem tudjuk (én legalábbis nem tudtam) egyértelműen elítélni például Sara-t azért, amit tesz. Érdekes továbbá belelátni az elhanyagolt legidősebb gyermek, Jesse mindennapjaiba, gondolataiba is, aki látszólag csak azért él, hogy rossz fát tegyen a tűzre, valójában azonban igen komoly fájdalmat próbál leplezni ezen tetteivel... Aki egyedül furcsa és kissé érthetetlen volt számomra, az Anna. Az ő esetében nem teljesen értettem, miért teszi ezt. A regény folyamán mindvégig érződik, hogyan őrlődik ő maga is. Látszólag folyton meggondolja magát, nem tudja pontosan mit akar. A regény végén persze megtudjuk ennek okát... 

"Either this girl loses her sister, I think, or she's going to lose herself."

      Nagyon tetszettek a regényben elhangzó gondolatok és a stílus, amellyel Picoult megfogalmazta azokat... Voltak mondatok, amelyek percekig elgondolkodtattak...

"She holds out her arms and I crawl into them, as if I'm small again and I fit there. I press my face hard into her shoulder. What I want, more than anything, is to turn back time a little. To become a kid I used to be, who believed whatever my mother said was one hunder percent true and right without loooking hard enough to see the hairline cracks."

"Jesse's breathing evens against me, like it used to when he was so small, when I used to carry him upstairs after he'd fallen asleep in my lap. He used to hit me over and over with questions: What's a two-inch hose for, a one-inch? How come you wash the engines? Does the can man ever get to drive? I realize that I cannot remember exactly when he stopped asking. But I do remember feeling as if something had gone missing, as if the loss of a kid's hero worship can ache like a phantom limb."

A kórházban...

       Ami nekem kevésbé tetszett, az a Campbell-Julia szál. Ez igazából egy mellékszál, mely az Anna bírósági perében résztvevő ügyvéd és a lány mellé kirendelt bírósági gyám kapcsolatát mutatja be. (Ők tulajdonképpen egymás első szerelmei, akik a per kapcsán most évek múltán ismét találkoznak.) Itt is voltak érdekes dolgok, de számomra a főszál sokkal érdekesebb volt. Illetve a regény végét sajnos valahogy sikerült előre kilogikáznom, így nem ütött akkorát, mint amekkorát amúgy üthetett volna, de azért így is kemény volt... 

Anna a bíróságon ügyvédjével, Campbell-lel

   Mély nyomot hagyott bennem a regény, több helyen meg is könnyeztem. Komolyan elgondolkodtatott, ki mellé álljak, kinek adjak igazat. Nem is tudtam/tudom egyértelműen senki javára leadni a voksomat... Ráadásul a könyv a már fent említett komoly morális kérdések mellett számos apróbb fájdalmat, érzést, gondolatot boncolgat, amelyekkel az ember nap mint nap szembesül. 

         Nálam ez a könyv egy 9-est ért el a 10-ből. (A levonás oka a szerintem kissé felesleges szerelmi szál illetve a kiszámítható befejezés.)

U.i.: A képek a könyv alapján készült filmből vannak. 

A könyv ismertetője a Molyon