A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mágikus realizmus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mágikus realizmus. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. december 25., szerda

Kafka a tengerparton


      Néhány hónap után újra egy Murakami könyvet vettem a kezembe, melyben megint csak nem csalódtam. A regény - ahogy már megszokhattam a japán író munkáinak olvasása során - azonnal magával ragadott ködös, misztikus álomvilágába, ahol elmosódik a határ élet és halál, lehetséges és lehetetlen, sőt férfiak és nők között is.
      A regény az 1Q84-trilógiához hasonlóan két, látszólag különálló szálon fut. A páratlan fejezetekben a tizenöt éves Tamura Kafkával ismerkedhetünk meg, aki apjával él kettesben Tokió egyik negyedében, de élete boldogtalan, édesanyja még kisgyermek korában elhagyta őt, apjával pedig nem jön ki jól, ezért úgy dönt, elszökik otthonról. Ennek legfőbb oka az az oidipuszi átok, mellyel apja sújtja őt. Azt jósolja neki, hogy egyszer majd megöli apját, és elveszett anyjával és nővérével hál majd.... Kafka tehát ez elől a drámai fordulat elől menekülve dönt úgy, hogy elhagyja otthonát. A páros fejezetek hőse a kissé bugyuta öregember, Nakata, aki egy, még gyerekkorában őt ért, különös baleset következtében nem tud sem olvasni, sem írni, és gondolkodása is kissé lelassult. Van azonban egy igen különleges képessége, a baleset óta képes szót érteni a macskákkal. Ők az időközben magára maradt (szülei meghaltak, testvérei messze tőle élnek, és csak anyagilag támogatják őt) Nakata egyetlen barátai.
      A két, mint már említettem, látszólag különálló szál aztán a regény folyamán szépen lassan, olyan igazi murakamis módon, egyre inkább összefonódik. Az olvasónak egyre inkább az az érzése támad, hogy az egyik történet eseményei lassan, eleinte szinte észrevétlenül, majd egyre nyilvánvalóbb módon, átszivárognak a másik történetbe. Ahogy aztán halad előre a történet, rájövünk, hogy az öreg és bugyuta Nakata akaratlanul bár, de segíti a fiút. Lépésről-lépésre elhárítja a Kafka előtt álló akadályokat. Sőt a könyv egy bizonyos pontján Murakami arra enged következtetni, hogy az öreg Nakata magába engedi Kafka lelkét, aki az öregember testébe bújva megöli apját. Szintén az öregember az, aki egy fiatal, és igen segítőkész kamionsofőr, Hoshino segítségével megtalálja a bejárati követ, kinyitva ezzel a világ határvidékére nyíló bejáratot, ahol Kafka, saját lelkének erdejében bolyongva végre meglelheti önmagát és megnyugvásra találhat. Ezt a világot csodálatos eszközökkel festi meg könyvében Murakami (és mintha közben saját regényeiről is képet adna nekünk):

"Érzem, hogy távolodom magamtól, és valahol elkülönülve lebegek. Lepkévé változva a világ szélén szálldosok. Van egy olyan tér, ahol a világ külső kerülete pontosan illeszkedik a valóság pereméhez. A múlt és a jelen hegek nélküli végtelen hurokká áll össze. Olyan jelképek bolyonganak ott, amelyeket még senki el nem olvasott, olyan harmóniák, amelyeket senki sem hallott még."

      A regény - a Murakamitól megszokott módon - tele van szimbólumokkal. Többféle formában is megjelenik például a varjú. Egyrészt ott van a Kafkát útján végigkísérő, Varjú nevezetű fiú, aki olyan, mintha Kafka egy másik énje lenne (skizofrénia?), de a regény bizonyos pontjain azt érezzük, ő egy régebbi korban élt fiúnak a lelke, aki Kafkában született újra (így megjelenik a lélekvándorlás gondolata is!). De a varjú többször megjelenik a regényben a hagyományos formában, azaz madárként is. Végül, de nem utolsó sorban maga a kafka szó is varjút jelent csehül....
      Szintén fontos szimbólum a macska (a borítóra is egy macska került, nem véletlenül). A macskák is megjelennek a történet mindkét szálában, de főként a Nakatáról szóló fejezetekben töltenek be fontos szerepet. Ők segítik az öregurat küldetése teljesítésében.
      Az erdő is fontos szimbólum, a lélek szimbóluma, melyben könnyed eltévedhet az ember, s ahol csak akkor találja meg a helyes ösvényt, ha teljesen átadja magát az erdőnek, ha teljesen magát adva néz szembe saját félelmeivel.

"Végül is nem az énem egy része a vadon? Egy ideje már csak így gondolkodom. Tehát most a saját belső világomat járom. Mintha a saját véremben, az ereimben utazgatnék. Amit látok, saját belvilágom, amit fenyegetésnek érzek, az a szívemben lévő félelem visszhangja. A vadonban feszülő pókhálók bennem szövődtek, én tenyésztettem a madarakat a fejem fölött. A képek belőlem csíráztak ki, és onnan eresztenek gyökeret."

      A férfi és nő közötti elmosódott határokat a regény androgün szereplője, Ósima szimbolizálja, aki eredetileg nőnek született, de a lelke egy férfié. Ott vannak aztán az amerikai márkák figurái, Johnny Walker és a KFC-s Sanders ezredes, akik - a görög drámák istenségeihez hasonló módon - gátolják vagy éppen segítik hőseinket küldetésük teljesítésében. Ők a modern kor olimpuszi istenei. A zene is fontos szerepet tölt be a regényben, mint Murakami legtöbb regényében. És még hosszan sorolhatnám a regényben felbukkanó szimbólumok sorát...
      A Kafka a tengerpartont olvasva megint csak megbizonyosodhattam róla, hogy Murakami igazi mestere a mágikus realizmusnak. Könyveiben bármi megtörténhet, és semmi sem az, aminek valójában látszik....
      Végezetül még néhány remek gondolat a könyvből a teljesség igénye nélkül:

"Én ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem érdekes, kicsoda a másik, az ember kapcsolatot épít ki maga és a környezetében lévő összes dolgok között. Az a legfontosabb kérdés, hogy ez magától, természetesen alakul így vagy sem. Az nem érdekes, hogy valaki okos vagy sem. Csak az a kérdés, hogy tud-e valaki a saját szemével látni vagy nem tud. Ennyi az egész."

"Hát persze. Előfordul. Valamilyen élményt átélünk, és ettől megtörténik bennünk valami. Mint a vegyi folyamat, olyan ez. Ha az élmény után megvizsgáljuk a szívünket, kiderül, hogy a bennünk lévő mérték megugrik néhány beosztást. A bennünk lévő univerzum egy fordulatnyit tágul. Én már tapasztaltam ezt. Igaz, hogy csak néha, de van ilyen. Olyan, mint a szerelem."

"Súlyos időkben kétértelmű, régi álmok nehezednek a lelkedre. Úgy haladsz tovább, hogy folyton menekülsz előlük. De elmehetsz a világ végére is, az idő súlya alól nem tudsz kibújni. De azért a világ végére el kell menned. Mert nem tehetsz mást, el kell jutnod odáig."

A skálámon ez a könyv 10-ből 9 pontot kapott.

A könyv ismertetője a Molyon


2013. szeptember 7., szombat

Fájdalom nélkül nincs szeretet

Az 1Q84 trilógia


"-És velem mi van? - kérdezte Tengo.
- Te legalább igyekszel - Komacu kereste a szavakat. - Te nem lazsálsz, komolyan veszed az irodalmat. Nem igaz? Te szeretsz írni. Ezt becsülöm benned. Az írás szeretete mindennél fontosabb annak, aki célul tűzte ki maga elé, hogy író legyen. 
- És ennyi elég is? 
- Persze, hogy nem. Pusztán csak ennyi nem elegendő. Kell még lennie egy "sajátos akármi"-nek. Valami olyan kell bele, amitől még én sem tudom kitalálni a végét. Ha regényről van szó, ezt többre becsülöm akárminél. Amikor nem tudom előre, hogy mi következik. Ha átlátok a történeten, már nem is érdekel. Nyilván. Ez teljesen egyértelmű."

      Az 1Q84 címet viselő trilógia pontosan ilyen könyv. Megvan benne az a "sajátos akármi", nem lehet kitalálni a végét, még az utolsó előtti oldalon járva sem. A könyv több műfaj kiváló keveréke. A cselekmény alapját két egymástól még gyermekkorában elszakadt szerelmes, Tengo és Aomame története adja, akik az időközben eltelt 20 év ellenére is kitartóan keresik egymást. Mégsem mondanám, hogy a könyv szerelmes regény, hiszen megvannak benne a mágikus realizmusra jellemző meghökkentő, misztikus elemek, de mindemellett egy kiváló, modern krimi jellegzetességeivel is bír a regény. Illetve nem hagyhatjuk figyelmen kívül a cím hordozta intertextuális utalást sem. A trilógia címe egyértelműen Orwell 1984 című disztópiájához nyúl vissza. A regény tehát egyben disztópia, negatív utópia is. De nemcsak a címben, hanem a kötetekben magukban is megjelenik Orwell műve. Maguk a szereplők is szóba hozzák, illetve a regény világának misztikus urai, irányítói a little people nevet viselik, mely pontosan az Orwell-i big brother ellentéte.
      A regény felütése önmagában is remek, de az én esetemben ez sokszorosan igaz volt. Amikor ugyanis az egyik főszereplő, Aomame a cseh Janáček sinfonietta-ját hallgatva megpróbálja maga elé idézni "amint a szabadon szárnyaló szél Bohémia mezein kószál", én magam éppen egy Bohémia mezeit keresztülszelő vonaton tartottam hazafelé prágai nyaralásomról. Így alakult, hogy már a regény első oldalán menthetetlenül el voltam veszve, magával ragadott a történet folyása.
      A regény két világban játszódik, a mi világunkban, a valós világban és egy olyan világban, ahol két hold lebeg az égen, melyet a little people-ök uralnak. A két főszereplő egymástól függetlenül, de nagyjából egy időben kerül át a normális világból a két hold világába. Tengo azáltal, hogy segédkezik egy regény átírásában, melyről mindenki azt gondolja, csupán egy tizenhét éves leány gazdag képzeletének szüleménye. Valójában azonban a little people-ök és az őket imádó szekta, az Előfutár valós története. Aomame pedig oly módon, hogy a fentiekről mit sem sejtve, saját céljait, bosszúvágyát követve végez a szekta vezetőjével. A két hold világában aztán, bár minden ellenük van, tudtukon kívül egyre közelednek egymáshoz.     
      Aomame és Tengó - bár ugyanúgy éreznek egymás iránt - máshogyan élik meg ezt a szerelmet a külön töltött 20 év során. Aomame-t mindvégig ez az érzés hajtja, ez élteti. Tengo azonban csak azt érzi, hogy nem találja helyét, nem érzi jól magát. Ő csak az események vége felé haladva ismeri fel azt, hogy valójában egész életében Aomame-ra várt, ezért érezte azt az ürességet, mely azonban csak a két hold világába lépve erősödik fel benne.
      A regényben Murakami számos elgondolkodtató kijelentést, alapigazságot ad szereplői szájába, vagy ültet azok fejébe. Így beszél pédául az emberek és az igazság viszonyáról a szekta vezetője Aomame-nak:

"- Ha egy A elmélet jelentőséggel teljesnek mutatja be egy ember életét, akkor az számára az igazság, ha egy B elmélet viszont erőtlennek és jelentéktelennek tünteti föl, akkor az hamisnak minősül. Teljesen világos. Ha pedig valaki azt állítja, hogy a B elmélet az igaz, akkor az emberek utálata fogja övezni, állítását semmibe veszik, ő maga támadások kereszttüzébe kerül. Hogy valami logikus vagy a gyakorlatban igazolható, annak az emberek számára egyáltalán semmiféle jelentősége sincs. Legtöbben tagadják az elképzelést, hogy létezésünk erőtlen és jelentéktelen, így őrzik kínkeservvel a józan eszüket."

Aomame a következőképpen elmélkedik az emberi gonoszságról, kegyetlenségről:
"Ha igaz, amit a Madame mondott, hogy csak az öröklődés szekerei volnánk, akkor közülünk némelyek, és nem is kevesen, hogy vetemedhetnek elképesztő dolgokra?  Miért nem érik be avval, hogy az ön- és fajfenntartás körében maradva a DNS által meghatározott céljaikat szépen, bőséggel beteljesítik? Az öröklést hordozó anyagnak mi haszna származik abból, ha bonyolult elferdülésekkel kacskaringókat írnak le, és néha rendkívüli életet élnek az emberek?
Van férfi, aki abban leli örömét, hogy menstruáció előtt meggyalázza a lányokat. Egy tagbaszakadt testőr homoszexuális, ott a vérátömlesztést megtagadó és azzal halálba induló hitbuzgó, meg a hat hónapos magzatával együtt öngyilkos terhes asszony, a másik az elvetemült férfiakat tűvel szúrja nyakon. Vannak férfigyűlölők és nőgyűlölők. Mi hasznot hajt ezek létezéséből az emberi öröklődés? A kromoszómák az efféle elferdülések epizódjait színes ösztönzésként élvezik, vagy szándékosan, valamely céltól vezérelve kihasználják?"
   
      A könyv fő üzentét meglepő módon Usikava, egy undorító kinézetű, a könyvben kezdetben csak mellékszerepet játszó, de később fontossá váló karakter fogalmazza meg (a harmadik kötetben egy harmadik szemszöggel, Usikava szemszögével bővül az elbeszélés folyama):

"Sem a felesége, sem a két lánya, sem a családi ház Csúórinkanban, körülötte a gyepes kerttel, soha nem adott Usikavának ilyen melegséget. A szívében mindig volt egy ki nem olvadt, fagyos földdarabhoz hasonló rész. Ezzel a kemény és fagyos maggal együtt élte az életét. És még csak nem is érezte hidegnek. Számára az volt a "szobahőmérséklet". Úgy látszik azonban, hogy Fukaeri pillantása, ha csupán időlegesen is, de fölolvasztotta ezt a jégmagot. Ugyanakkor Usikava tompa fájdalmat kezdett érezni a melle mélyén. Annak a bizonyos magnak a hidege eddig bizonyára tompította a fájdalomérzetet. Mint valami lelki önvédelmi mechanizmus. Usikava azonban most már elfogadta a fájdalmat. Bizonyos értelemben örömmel üdvözölte. Szóval a melegség, amit érez, párban jár a fájdalommal. Ha nem fogadja el a fájdalmat, a melegség nem jön el. Valamit valamiért."

   Ez az utolsó gondolat az emberiség legfőbb boldogsága és tragédiája is egyben: A melegség párban jár a fájdalommal. Ha nem fogadjuk el a fájdalmat, a melegség nem jön el. Azaz fájdalom nélkül nincsen szeretet.

      Nálam Murakami ezzel a regény-trilógiával 10-et ért el a 10-ből.

A könyv ismertetője a Molyon (angolul)

2013. szeptember 4., szerda

Időutazás egy japán erdőbe

Murakami Haruki Norvég erdő című regénye

 

      Már lassan két hónapja, hogy befejeztem Murakami Norvég erdő című regényét, de egyéb teendőim miatt csak most jutottam el oda, hogy összegezzem az olvasottakat, megfogalmazzam a könyvről alkotott véleményemet.
      A könyvben Murakami másik oldalát, a romantikus írót ismerhetjük meg. A regény tulajdonképpen egy időutazás, egy több mint 400 oldalasra duzzadó flashback. A repülőn utazó Toruban a Beatles Norvég erdő című száma - mely a regény címét is adja -felidézi fiatalkorát, egyetemi éveit.
      A könyv két központi témája a fiatalság és ennek ellenpólusa, az elmúlás. Torunak már nagyon fiatalon, még középiskolás korában szembesülnie kell a halállal, a halál okozta fájdalommal. Legjobb barátja, Kizuki tizenhét évesen eldobja magától az életet, mely mély sebet hagy Toruban, de még annál is jobban megrázza Naoko-t, a baráti kör másik tagját, Kizuki barátnőjét. Néhány évvel később, már az egyetemen Naoko és Toru újra összetalálkozik, életük újra összefonódik. A fájdalom, a közös veszteség összeköti őket, de egyúttal arra is rá kell jönniük, hogy azelőtt nem is ismerték igazán egymást, Kizuki volt az oka barátságuknak. Ahogyan most is ő, azaz az ő elvesztése az, ami összetartja őket. Időközben gyengéd szálak szövődnek a fiatalok között, de Naoko betegsége (a Kizuki elvesztéséből fakadó pszichológiai problémái) megnehezíti kapcsolatukat. 
    Szintén a halál jelenik meg Toru Midorival, a regény másik központi női karakterével folytatott párbeszédeiben. Midori egy szókimondó, öntörvényű lány, aki igen különlegesen gondolkozik a halálról.
      A regényben tehát, Murakamira jellemző módon dominálnak a rejtélyes, női karakterek. Illetve megint csak ők azok, akik a könyv fontosabb üzeneteit megfogalmazzák:

"Egy nap elmondtam ezt az orvosomnak, mire ő azt felelte, hogy a megérzésem bizonyos értelemben helyes. Azt mondja, nem azért vagyunk itt, hogy ezeket a sérüléseket helyrehozzuk, hanem azért, hogy megszokjuk őket. Hogy az egyik problémánk éppen az, hogy nem vagyunk képesek felismerni és elfogadni a lelki torzulásainkat." - írja Naoko egyik Torunak szóló levelében.

"Vannak ezek a nagy sütisdobozok, amikben többféle aprósütemény van összeválogatva. Van köztük olyan, amit szeretsz, és olyan is, amit nem annyira. Először kiszedegeted belőle azokat, amiket szeretsz, végül nem marad benne más, csak amit nem szeretsz. Én mindig erre gondolok, amikor valami rossz történik velem. Ha most ezeket szépen lenyelem, utána minden rendben lesz. Mert az élet egy sütisdoboz." - fogalmazza meg Midori Forrest Gump-i gondolatát egyik Toruval folytatott beszélgetése során.

      A regény, bár nincs jelen benne a szó szoros értelmében vett misztikum (már ha létezik ilyen), mégis, igazi, murakamis módon folyton meghökkent. Meghökkent olyan eseményekkel, történésekkel, melyek bár meglepőek, mégis valósak, bármikor megtörténhetnek bárkivel.


10-ből 7-et érdemelt ki nálam (inkább romantikus, és nem mágikus realista könyvről lévén szó).


A könyv ismertetője a Molyon

2013. június 19., szerda

Most éppen....

      Most éppen Murakami Haruki Norvég erdő című regényét olvasom. Bár A kurblimadár krónikájától eltérően ebben a regényben nincs jelen a misztikum, mégis tele van a történet valószerű, de egyben meghökkentő elemekkel. Az olvasót hamar magába szippantja a regény különös világa. Teljes bejegyzés a könyvről hamarosan....

2013. június 14., péntek

A kurblimadár különös krónikája

A kurblimadár különös krónikája


      Egy nagyon jó barátnőm adta kölcsön nekem Murakami Haruki A kurblimadár krónikája című háromkötetes regénysorozatát. Őszintén szólva előtte soha nem hallottam az íróról. És azt is be kell vallanom, hogy az akkori könyvbeszerző körutam igen termékenyre sikeredett, így a trilógia az aktuális olvasólistám végére szorult. Meg kellett várnia, míg átrágtam magam két másik könyvön, amelyek első ránézésre jobban izgatták a fantáziámat. Amikor aztán végére értem a második könyvnek is, és kezembe vettem az első krónikát, rájöttem, hogy rosszul tettem, hogy ennyit vártam az elolvasásával. 
      A kurblimadár krónikája első kötete már az első néhány oldal után teljesen lebilincselt. Teljesen magával ragadott a regény szürrealisztikus világa. Kiváló példája ez a misztikus realizmusnak. A mű egészét áthatja a valóság és valótlanság paradoxona. A könyvek minden oldalán hétköznapiság keveredik a misztikummal. A szereplők, legalábbis főszereplőnk, Okada Toru, teljesen hétköznapi ember, aki megunta eddigi munkáját, felmondott és most a munkanélküliek életét éli. Miközben felesége minden nap munkába jár, Toru otthon végzi a házimunkát, bevásárol, főz, mosodába jár. Ez a hétköznapi, materiális élet azonban hirtelen a feje tetejére borul, amikor először a házaspár macskája, majd maga Toru felesége, Kumikó is eltűnik. Szokatlan, fura emberek jelennek meg és Toru addigi hétköznapi életét szépen lassan, cseppről cseppre elkezdi átitatni a misztikum. A különös személyek először csak telefonon keresik, majd meg is látogatják őt otthonában, míg végül Toru szó szerint alászáll egy mély kútba és maga is belép eme titokzatos világba.
      A könyv minden oldala, minden bekezdése tele van meglepetéssel, váratlan fordulattal. Ez a kiszámíthatatlanság volt az, ami - a könyvet uraló miszikum mellett - megragadott. Szokatlan, szürrealisztikus világa, történetvezetése miatt a regényt olyanoknak ajánlom, akik eléggé nyitottak, hajlandóak elrugaszkodni a valóságtól, a megszokottól. Olyanoknak, akik -ahogy a regény egyik szereplője, Kaszahara Mei mondja - képesek elhinni azt, ha a mikróba tett csavanmusiból a csengetésre spagetti gratán jön elő.

"Olyan ez, mint mikor egy csészében tojásfehérjét teszek a mikróba, megnyomom a gombot, egy idő múlva csenget, én meg kiveszem a fehérjét: addigra pikk-pakk megalvadt. Így készül a pohárban főtt tojás, benne zöldségekkel, ez a csavanmusi. Nem kell semmiféle magyarázat, egyszerre csak készen van. Vagyis azt, hogy a gombnyomás és a csengetés között mi történik, nem is lehet látni, mert a csésze le van fedve. Lehet az is, hogy odabent először mondjuk spagetti gratánná változott, majd utána alakult megint csavanmusivá. Hogyha egyszer bekészítettük a hozzávalót a csészébe és befedjük, bekapcsoljuk a mikrót, nekünk édes mindegy, csak az érdekel bennünket, hogy a végeredmény az legyen, amit elvárunk. Én meg azt gondolom, hogy mindezt nem lehet egy puszta bekapcsolással elintézni. Nekem kicsit megnyugtatóbb volna, hogyha csavanmusi-hozzávalót tennék be, és a csengetés után spagetti gratán is kijöhetne belőle. Legalábbis nem tudna zavarba hozni, mert hiszen a valóság bizonyos értelemben ilyeneket szokott produkálni. [...] 
Vagy talán az emberfajtától függ: van, akinek a világ következetes, mint a csavanmusi, megint másokhoz a spagetti gratán áll közel, vagyis az "ahogy esik, úgy puffan" világnézet. Én nem is tudom. De azt sejtem, hogy levelibéka szüleim, ha történetesen csavanmusinak valót készítenének a mikróba és a csengetésre spagetti gratán jön elő, azt mondják maguknak:
   - Biztosan eltévesztettük, valójában spagetti gratánnak valót raktunk bele.
A másik lehetőség, hogy kiveszik az ételt, és lelkesen rábeszélik magukat:
   - Ez ugyan látszatra spagetti gratán, de valójában csavanmusi.
Ha pedig türelmesen felvilágosítom őket:
   - Megesik néha, hogy csavanmusinak valót teszünk be a mikróba, az csenget egy picit, majd előjön a spagetti gratán...
Egyáltalán nem hisznek nekem, sőt ellenkezőleg, dühbe gurulnak tőle."

A könyv ismertetője a Molyon