Amikor egy könyv "életre kel" #2 - Mozivásznon a marsi

      

      Tegnap este megtekintettük a moziban Andi Weir A marsi című könyvének filmes adaptációját Ridley Scott rendezésében és Matt Damon főszereplésével. És meglepő módon azt kell, hogy mondjam, most nem a szokásos elégedetlenkedés jön, azaz hogy 'a könyv sokkal jobba filmnél'. Ez a film igenis jó, legalábbis szerintem.

      Kezdjük azzal, mi nem tetszett. A magyar címválasztás. Miért Mentőexpedíció? Miért nem jó az eredeti cím, amelyet a könyv magyar fordítása is kapott? A könyvnek jó volt, de a filmváltozatnak már nem az? Szerintem ez a cím egyáltalán nem volt jó döntés a fordítók részéről (akik már egyébként is eléggé a bögyömben vannak, de ezt most hagyjuk inkább). Teljesen máshová helyezi a hangsúlyt. Hiszen a film lényege, ahogy a könyv esetében is, nem Mark Watney megmentése, hanem az, hogy szegény ürge hogyan vészeli át a solokat (marsi napokat), melyeket egyedül kényszerül eltölteni egy idegen bolygón, ellenséges, embertelen környezetben. A megmentése is fontos persze, és a film második része valóban erről szól zömében, de nem.ez.a.lényeg! Szóval véleményem szerint megint csak arról van szó, hogy a film fordítói megpróbáltak előrukkolni egy hatásvadász címmel, nehogy véletlen elijesszen egy réteget a sci-fis hangzású A marsi cím. Aztán még ami nem tetszett, és ami miatt már előre morogtam magamban kicsit, az a trailer, illetve az abban szereplő, egyik, kissé félrevezető jelenet. A könyv sztorija szerint ugyanis Mark Watney egy egyedülálló, harmincas férfi, akinek nemhogy gyereke és felesége, de barátnője sincs a történet idején. Ehhez képest a trailerben volt egy jelenet, amikor a gyanútlan néző, a.k.a. én, csak annyit láttam, hogy mutatják egyszer Watney-t, majd egy nőt és egy kisgyereket egy képernyőn, mintha Watney éppen velük beszélne. Már el is kezdtem morogni a barátomnak, hogy na ne, hogy ezt is átírják ezek a hollywoodi k******k, hogy még meghatóbb legyen a sztori és legyen min sírdogálni kicsit. DE hála az égnek nem így történt. Mark Watney a filmben is agglegény, és az otthon hagyott család szál (a szülők) csak néhányszor merül fel az esetében, ami pont elég, és nem túl sok. A trailerben látott nő és gyerek egy másik űrhajós családja. Tehát nehogy félrevezessen Titeket is az előzetes, ha netán kacérkodtok a film megtekintésével. :-)

       Ami tetszett: a film hű a könyvhöz! Igen. Már amennyire persze egy filmben át lehet adni egy 350 oldalas könyv történéseit. Tetszett, hogy minden főbb elb***ás (Watney után szabadon:-) benne volt a filmben, talán egy kivételével, de az már tényleg nem fért volna bele. Tetszett. hogy nem butították le a filmet. Itt is minden történést tudományosan is megmagyaráztak, még ha csak egy-két mondat erejéig is. Féltem, hogy ez kimarad majd, hogy a szélesebb rétegnek is emészthető legyen a film, de nem így lett. Plusz pont! :-) Persze jóval kevesebb itt a tudományos elmélkedés, számolgatás, de az egy filmben sok is lett volna. Szintén plusz pont, hogy benne volt a humor, a poénok, Watney leszarom stílusa. Tény, hogy a magyar szinkron itt is több helyen szépített az angol eredetihez képest. Voltak monológok, poénok, mondatok, amik szó szerint így szerepeltek a könyvben is. És véleményem szerint Matt Damon is jól alakította Mark szerepét.

       Lényeg a lényeg: A mentőexpedíció remek adaptációja Andy Weir A marsi című könyvének. És tudjuk ugye, hogy ritka az ilyen, mint ember a Marson. :-) Csak ajánlani tudom. Persze csak azután, hogy elolvastátok a könyvet!

A trailert itt találjátok:

A könyvről írt bejegyzésemet pedig itt.

Röviden két könyvről - Kakukkszó és Védett férfiak

      Nem akartam egy kalap alá venni a két könyvet, de már olyan régóta várnak szegények rá, hogy írjak róluk pár sort, hogy az tényleg csak pár sor lesz... Készítettem ugyanis jegyzeteket, de sokat felejtettem már a velük kapcsolatos gondolataimból, érzéseimből. De lássuk még amire emlékszem. Jöjjön tehát néhány szó Robert Galbraith Kakukkszó és Robert Merle Védett férfiak című regényéről.

Robert Galbraith, aka J. K. Rowling: Kakukkszó

      Rowling álnéven írt krimijéről van szó, mely egy több részesre tervezett sorozat első kötete. A sorozat középpontjában a háborús veterán, jelenleg magánnyomozóként dolgozó Cormoran Strike és kezdetben alkalmi titkárnője, Robin áll, akik egy híres-hírhedt londoni modell halálának ügyében nyomoznak. Ahogy lennie kell, krimi lévén a könyv tele van fordulatokkal, lehet találgatni, ki lehet a gyilkos, és a végén ott a jól megszokott nyomozó-gyilkos szembesülés/szembesítés is. Rowling már a HP sorozatban megmutatta, mennyire remekül tud rejtélyeket felépíteni és kibogozni. Ezzel a Kakukkszóban sincs gond. És ami ezt a regény, számomra legalábbis, többé tette egy puszta kriminél az az, ahogyan szépen lassan, itt-ott elrejtett falshback-kek és jelenbeli történések révén kibontakozik a főszereplők magánélete, múltja és jelene. Sokszor ezek a részek engem jobban felcsigáztak, mint maga a nyomozás menete. Utóbbiban egyébként a könyv felénél úgy éreztem, hogy kicsit megfeneklettünk, egy darabig nem volt semmilyen jelentős előrelépés, de aztán persze felpörögtek az események.

      Cormoran Strike pedig a megjelenése ellenére is szimpatikus, kedvelhető karakter, akit problémái révén az olvasó közel érezhet magához. Pluszpont: imádom a borítót, szerintem nagyon hangulatos. Bár, ha Strike-ot szerették volna ábrázolni, én a kiadó helyében kicsit zömökebbre, nagyobbra rajzoltam volna az alakot, én ugyanis ennél mackósabbnak képzeltem/képzelem egy Strike-ot. Tetszik továbbá, ahogy Rowling játszik a nevekkel: van itt nekünk kormoránunk (Cormoran), vörösbegyünk (Robin) és persze Kakukkunk (a meggyilkolt modellány beceneve) is. 

Ha már madarak meg tavasz... :-)

      Szóval részemről jöhet a következő kötet. Lassan be is szerzem. Erre pedig 10-ből 8-ast adnék a kicsit leülő középső rész miatt.

A könyv ismertetője a Molyon

Robert Merle: Védett férfiak

   Régen olvastam már disztópiát, illetve még nem olvastam eddig semmit Robert Merle-től. Éppen akciós volt a Védett férfiak az Alexandra-ban, így lecsaptam rá. A fülszöveg alapján kicsit másra számítottam, de összességében tetszett a könyv. 

    Egy olyan világban vagyunk, ahol egy ismeretlen eredetű agyvelőgyulladás sorra pusztítja az embereket, de érdekes módon csakis a nemzőképes férfiakat. A nők úgy tűnik immunisak a betegséggel szemben. Ebben a világban él a regény főhőse, Martinelli, aki a kis létszámú védett férfiak egyike: kutatócsoportjával egy védett központban próbálja megtalálni a vírus ellenszerét, s mindeközben próbál beleszokni a férfiak megváltozott, új helyzetébe. 

      Merle regényében jól átgondoltan, kidolgozottan mutatja be egy ilyen jellegű katasztrófa társadalmi, politikai következményeit, a nemek megváltozott helyzetét, az egymástól eltérő álláspontokat, gondolkodásmódokat. Ahogyan a nők lassan átveszik az irányítást, s ahogyan kialakulnak az új társadalmi csoportok, így például az életben maradásért cserébe a kasztrálást vállaló A-k, vagy az ugyanilyen célból a testüket áruba bocsátó stag-ek, és maguk a védettséget élvező, nemzőképes férfiak, a P.M.-ek. 

       Mindemellett érződik azért, hogy a könyvet férfi írta, és kiérződik belőle némi feminizmus-ellenesség, sőt helyenként karikatúra is. Ennek ellenére összességében úgy érzem, a könyv azt hangsúlyozza, hogy férfi és nő egyaránt fontos, s hogy mindketten egyenjogú tagjai a társadalomnak.

       Tetszett nagyon Merle stílusa, a humorral átszőtt, de mindemellett komoly, elgondolkodtató történet. Sok helyen megálltam, elidőztem egy-egy gondolatnál, mondatnál. 10-ből 8-at adnék erre a könyvre is.

A könyv ismertetője a Molyon

A marsi

      'Houston, I don't have any problem...' :-) Legalábbis Andy Weir A marsi című könyvével nincs gond, a részemről. A mostanában divatos szóval élve azt hiszem kijelenthetem, hogy A marsi című regénnyel kicsit én is kiléptem a komfortzónámból, amit egyáltalán nem bántam meg! Sőt! :-) Fantasy-t elég gyakran olvasok, illetve az egyik kedvenc könyvsorozatom, a Tűz és jég dala is ebbe a műfajba tartozik. Scifit már kevésbé, bár a Déli Végek trilógia is utóbbi kategóriába sorolandó. Mégsem mondanám, hogy sok scifit olvastam eddig. Pláne nem űrhajós történetet. Sok jót olvastam azonban Andy Weir könyvéről, így nem is volt kérdés, hogy nekem is be kell szereznem azt. Amint megvolt, szinte rögtön bele is vágtam és hamar végig is pörgettem a történetet. 

      Adott egy űrhajós, Mark Watney, akit egy szerencsétlenül alakuló manőver során magával ragad egy marsi porvihar és akit társai emiatt halottnak hisznek, s nélküle hagyják el a vörös bolygót. Sokan feladnák ebben a helyzetben, de Mark-ot nem ilyen fából faragták. Ő élni akar, és mindent meg is tesz ezért. Mérnöki és botanikai tudását latba vetve harcba kezd a túlélésért. S mindeközben, beszélgetőtárs híján naplóbejegyzésekben osztja meg velünk küzdelmes mindennapjainak történetét, nem kevés humorral fűszerezve az egyébként nem túl vidám történéseket. Imádtam azt a lazaságot, humort és iróniát, amivel Watney a saját helyzetét kezeli. Már a regény első mondata is ilyen:

"Erre rábasztam.

Ez a jól megfontolt véleményem.

Rábasztam."

És ez az irónia végigvonul a történet egészén, nem egyszer nevetésre késztetve az olvasót. Persze a veszélyes helyzetekben komolyan, átgondoltan cselekszik, és a humorizálás ellenére is tudatában van annak, mennyire kevés esélye van a túlélésre. De ő ennek ellenére nem adja fel.

      Folyton számol, kalkulál: mennyi napra elegendő az élelem, mennyi napra elegendő a víz, hány kilométerre juthat el ennyi és ennyi liter üzemanyaggal a marsjáróval stb. És bár jómagam abszolút humán beállítódású vagyok, és a számok vagy a kémia világa nem igazán áll közel hozzám, Mark Watney mégis fel tudta kelteni és végig fent is tudta tartani az érdeklődésemet. Igenis érdekelt, hogy működik az űrruha, mennyi napra elegendő az általa termelt burgonya, hogyan készül termőföld a marsi porból és emberi székletből, hogyan lehet hidrogénből és oxigénből vizet előállítani stb. Imádtam, ahogy mindent az utolsó részletig megmagyaráz, kifejt. Ahogyan leírta a terveit, szépen pontról pontra minden lépést alátámasztva, majd a terv félresikerülését is ugyanígy megmagyarázza, megindokolja. Egyszerűen érdekfeszítő az, ahogyan Weir a műszaki, kémiai témákról értekezik. 

     Tetszett még az is, hogy nem egy tipikus mentsük meg a világot történetről van szó. Itt egy embert kell megmenteni, és az Mark Watney. És neki önmagát kell megmentenie. A földiek vajmi keveset tudnak neki ebben segíteni. 

     Volt azért negatívum is a regényben. Helyenként túl amerikainak éreztem a történetet és többször visszaköszöntek a katasztrófafilmekből jól ismert, sőt elcsépelt képek: az űrhajós bázis dolgozói, akik éjt-nappallá téve dolgoznak, és a monitorok előtt ülve sírnak vagy éppen ünnepelnek egymással pacsizva - attól függően, éppen hogy állnak a dolgok; az űrhajó lázadó, hősködő legénysége stb. Ezek a részek nem igazán nyerték el a tetszésemet. Egyébként az egész könyv, a felépítése, a történetvezetése abszolút Aron Ralston 127 óra a kanyon fogságában című regényére emlékeztetett. Ott is egymást váltották a főhősről és a külvilág történéseiről szóló részek. És ott is sokkal jobban tetszettek, érdekeltek a belső monológok, mint a helyenként már-már hatásvadász jelenetek, melyekben arról olvashattunk, hogyan viselkednek illetve mit tesznek mások a bajba jutott megmentéséért.

      Azt is meg kell, hogy mondjam, hogy nem kiszámítható a történetvezetés, sok a fordulat, sok az 'aztak****' rész a könyvben, nehéz is volt letenni sokszor, úgy kellett kényszerítenem magam, mondván, már 11 is elmúlt, holnap pedig 6-kor kelek. Nem fut el Watney a Marsról, holnap, ha legközelebb kezembe veszem a könyvet, még biztosan ott lesz szegény. :-)

      A marsi nálam 10-ből 9, és az az 1 levonás is csak a kicsit hatásvadász, amerikaikatasztrófafilmes részek miatt. És senkit ne rettentsen el, hogy űr meg Mars meg számok meg kémia. Csak úgy olvastatja magát a könyv. Bárcsak egyes tankönyveket is meg lehetne így írni. Asszem nekem is kevésbé gyűlt volna meg a bajom anno a kémiával például, ha ilyen 'tanmesékkel' okítottak volna minket. Abszolút ajánlom az olyan kezdő scifi-olvasóknak, mint amilyen én is vagyok.

A könyv ismertetője a Molyon

Kontroll

  "Azért jött ide, hogy megoldjon egy rejtélyt, de mintha a rejtély kezdte volna feloldani őt."

      Na valahogy én is így voltam ezzel a könyvvel... Míg én szinte semmit nem bogoztam ki a rejtélyekből, addig az X-Térség misztikus, ijesztő világa még inkább magába szívott... Előre szólok, hogy ezúttal rövid leszek, nem tudok ugyanis sok mindent írni a Déli Végek trilógia második kötetéről. Továbbra is homályban, sőt, ha lehet, még nagyobb sötétségben tapogatózom, mint az előző kötet, az Expedíció elolvasása után.

       A történet a tizenkettedik expedíció után veszi fel a fonalat. A Déli Végek válságba kerül, ezért új vezetőt jelölnek ki Kontroll (azaz John Rodriguez) személyében. Ahogyan az első részben a biológus, most az ő elbeszélésből ismerjük meg a történéseket. Kontrollra hárul a feladat, hogy megküzdjön az őt ellenségesen fogadó igazgatóhelyettessel, és a számtalan rejtéllyel. Ahogy egyre többet tud meg a titkos szervezet ténykedéséről, céljáról, úgy kezdi fokozatosan elveszíteni a kontrollt (!) az események, a történések felett. A tartalomról nem is mondanék többet, mert annak aki olvasta vagy most olvassa az első kötetet, nagyon spoileres lenne a bejegyzésem. 

Az X-Térség térképe

        Na és akkor lássuk azt, amit épkézláb mondatokban meg tudok fogalmazni a könyvről. A Kontroll az Expedícó szöges ellentéte. Már a könyv legelején rengeteg a név, sőt a szereplőkről már a könyvben való első megjelenésükkor részletes külső és belső leírást kapunk. Ez igen meglepő volt számomra az első kötet szűkszavú, anonim és titokzatos világa után. Plusz itt most nem kint az ismeretlen vadonban járunk, hanem egy irodaépületben, egy munkahelyen. Hamarosan azonban kiderül, hogy itt is vannak ugyanolyan furcsaságok, sőt borzalmak, mint kint az X-Térségben... És bár a szereplőkről most jóval többet tudunk, ez közel sem elég, és ugyanolyan rejtélyekbe botlunk itt is lépten-nyomon, mint az előző kötetben. A Kontrollban beleláthatunk a Déli Végek működésébe, tevékenységeibe, de így is rengeteg minden marad még homályban. Azért az kiderül, hogyan kerül a nyúl a borítóra. Apropó, a borító megint csak remek. :-) 

Kis infó a nyulas dologról - talán nem nagy spoiler :-)

        Negatívum, hogy a könyvben hemzsegtek a gépelési hibák... Elhiszem, hogy határidő meg minden, de azért ilyenekre figyeljünk oda...

         Összességében nyomasztó volt ez a világ, a Kontroll világa is és nagy hatással volt rám, de valahogy számomra kevésbé volt nyomasztó az első kötethez képest, nem telepedett rá annyira a lelkemre, mint a tizenkettedik expedíció rejtélyes, borzongató története. Bevallom, az egyébként ennél fogva jobban is tetszett. A harmadik kötet, a Fantomfény is a birtokomban van már (karácsonyi ajándékként jutottam hozzá), ami remélem több infót csepegtet majd és ad valamiféle lezárást is, bár az első két kötetből kiindulva tartok tőle, hogy ez hiú remény részemről... Mindenesetre kíváncsian várom. Bár lehet, hogy a januári, amúgy is szürke és kicsit depis időszakban bátor vállalkozás lenne belekezdeni egy ilyen nyomasztó történet harmadik részébe...

         Nálam ez a könyv 6,5 pontot ért el, ha már az Expedícióra 7-est adtam, de utólag arra mehetne 8 pont is, erre meg 7. De már nincs varia.

A könyv ismertetője Molyon

Májusi összegzés (első poszt az új lakásból:-)

    Hát ez a hónap nem igazán az olvasás jegyében telt a számomra. Ezen a hétvégén költöztem be ugyanis a közeli városba. És az előkészületek elég sok időt elvettek, de ezt egyáltalán nem bántom/bánom. :-) Ez az első, hogy önállóan (na jó azért nem vagyok teljesen egyedül, a barátommal költöztünk ugyanis ide) kell gondoskodnom magamról. (Már itt volt az ideje.:-P) Ez az első posztom tehát az új lakásból. :-)))

    Na de térjünk a lényegre, a könyvek. Nem sok időm volt tehát, így elmaradtam a posztokkal illetve az olvasás sem a megszokott tempóban haladt. Na meg a könyvvásárlásban is vissza kellett fognom magam a spórolás miatt. 

    Akkor először az olvasásokról. Akárhogy is számolom, májusban mindössze két könyvet fogyasztottam el: Harrison Fawcett Katedrálisának második részét és egy Agatha Christie krimit angol nyelven Elephants can remember). Utóbbiról még várat magára a poszt, ahogy az előző hónapban olvasott Pilátusról is. A hangoskönyvvel (Kosztolányi Pacsirtája) kissé megakadtam. Azt hiszem egy szusszra túl sok hangoskönyvet hallgattam és kicsit megcsömörlöttem tőlük. De a könyv persze tetszik, csak mostanában valahogy jobban esik zenét hallgatni hangoskönyv helyett. Most pedig éppen Kleinheincz Csilla Ólomerdő című regényét olvasom, de már csak pár oldal van vissza. 

     A beszerzések terén, mint mondtam, szintén visszafogtam magam. (Bár ez igen nehezemre esett, most jelent meg ugyanis Vandermeer Déli Végek trilógiájának második kötete... De azt hiszem ez lesz a júniusi könyvvásárlásom.) Egyetlen könyvet vettem: Kleinheincz Csilla Ólomerdőjét. Erről született egy külön poszt is, annyira megfogott ugyanis a könyv külleme. A belseje is hasonlóan különleges, de erről majd a posztban.

     Remélem a június azért már jobban bővelkedik majd könyvekben, és igyekszem majd a poszt-elmaradásomat is behozni.

Katedrális - második felvonás

      Barátnőmtől a névnapi ajándékom (az első kötet) kiegészítéseként megkaptam Fawcett, alias Fonyódi Katedrálisának második részét, amit elég hamar sikerült is "elfogyasztanom".

      A történet ott folytatódik, ahol az előző kötetben elbúcsúztunk a szereplőktől. Az intervenciós katonák illetve két civil hősünk az ókori Pompeji mellett találja magát. A katonák érkezése természetesen nem problémamentes, de a nehézségeket leküzdve belekezdenek a rájuk bízott feladat végrehajtásába, ami persze szintén nem megy zökkenőmentesen. Eközben Mark Wilson is magához tér, és egy fordítógép és némi leleményesség segítségével sikeresen kommunikál az őt megtaláló ókoriakkal. Mindent megtesz annak érdekében, hogy összetalálkozzon a szintén hamarosan az ókor Pompejibe érkező vagy már itt is tartózkodó (?) intervenciósokkal, köztük Tess-szel. De, mint minden más terv a Katedrális világában, ez sem az elképzelések szerint alakul...

Pretoriánus teljes felszerésben

      Rengeteg váratlan fordulat, mesteri cselekményszövés jellemzi a Katedrális második kötetét. Új, érdekesebbnél érdekesebb szereplők tűnnek fel, sőt az író még a természetfeletti, mondhatni az "isteni" világot is beleszövi a regény folyamába. Mindeközben egy hihetetlenül nagyszabású, egész történelmi korokat átívelő összeesküvés kezd kibontakozni előttünk. A második kötet végére érve azt kell, hogy mondjam, hogy bár jóval többet tudok, mint az első kötet elolvasása után, egyúttal jóval kevesebbet is... 

Pompeji napjainkban

       Szintén növelte a regény élvezeti faktorát a tény, hogy Fawcett/Fonyódi mennyire képben van az ókori Itáliával kapcsolatban. Megismerünk számos ókori helyszínt (így Pompejit és Rómát), a korabeli katonai tisztségeket, mítoszokat és az ókori, vad, gyakran orgiákba torkolló cenak világát. És persze ebben a kötetben is megismerhetjük néhány jelentősebb történelmi esemény "valódi" hátterét (például azt, miért is süllyedt el valójában a Titanic). 

Egy korabeli cena

      Mindezek mellett azonban muszáj, hogy említést tegyek a negatívumokról is. Az is akadt sajnos a könyvben ugyanis... Ha egy szóban akarnám összefoglalni, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy az író stílusa az, ami nekem nem tetszett. Az első kötethez hasonlóan itt is rengeteg az erőltetettnek érződő, szirupos, már-már szappanoperákra hajazó jelenet. És sajnos többször is találkozhatunk igen bugyutácska párbeszédekkel is. Mindezek tetejében rengeteg a szövegben a - szerintem legalábbis - sokszor felesleges szexjelenet. Néha már úgy éreztem magam, mintha egy pornófilm forgatókönyvét olvasnám. Ehhez kapcsolható egy másik, nekem nem nagyon tetsző tény is a könyvvel kapcsolatban, mégpedig az, hogy a szereplők érzelmei úgy változnak percről percre, mint az áprilisi időjárás... Az egyik percben még halálosan szerelmesek valakibe, a következőben pedig már gyűlölik ezt a személyt és máris más karjában kötnek ki. De ugyanez igaz a szereplők között feszülő ellenszenvekre is, melyek pillanatok alatt nemhogy szimpátiába, de vonzódásba váltanak át, minden nyomósabb ok nélkül... Végül, de nem utolsó sorban akadt itt is néhány következetlenség. Például Tess-t hetekig készítik fel Nauszikaá megformálására, azt azonban senki sem mondja el neki, hogy honnan származik a nő, akinek a szerepét át készül venni, így ezt az infót Kerwin ezredesnek kell Tess fülére mondania éles helyzetben....??? Na de ez már csak szőrszálhasogatás részemről. :-)

Róma napjainkban

      Abszolút vegyes érzéseim vannak tehát a könyvvel kapcsolatban. Az író mesterien keveri a szálakat, a fordulatok remekek, de a stílus maga egyáltalán nem kiforrott, és így sajnos ez a fantasztikusan izgalmas történet egy igencsak középszerű köntösben kerül tálalásra. Az izgalmas sztori, a rejtélyek miatt egyértelműen benevezek a következő kötetre is, de ez a könyv nálam most max 7 pontot ért el.

A könyv ismertetője a Molyon

A magyar katedrális

      Hát jócskán elmaradtam az utóbbi néhány hétben a bejegyzésekkel. Ha jól számolom, öt könyvvel vagyok adós. Az első a sorban, azaz amit a legrégebben olvastam el, Harrison Fawcett Katedrálisa. Ahogy már a márciusi hózáró bejegyzésben is említettem, a könyvet előnévnapi ajándékként kaptam barátnőmtől, aki éppen most olvassa (vagy talán már be is fejezte) a könyvet és imádta. Jó ajánlással érkezett tehát hozzám a regény első kötete. Négy kötetes sorozatról van ugyanis szó. 

       A Katedrális egy magyar író, Fonyódi Tibor tollából született scifi, de a rendhagyóbb fajtából. Középpontjában ugyanis az időutazás áll, így nem csak a jövőben mozgunk, hanem a múltban is, nem is keveset. Illetve ebben a kötetben még csak kisebb kirándulásokat teszünk, de a második kötettől a regény helyszíne majd az ókori Róma lesz. Érdekes keveréke tehát a könyv a futurizmusnak és a történelemnek, régmúltnak és közelmúltnak egyaránt. 

          Az eleje remekül indul. A jövőben járunk, ahol az időutazás már nem csak álom, megvalósult. De egyelőre még csak egyetlen, nagy hatalommal bíró szervezet, a Katedrális ismeri titkát és gyakorolja azt, s így sokan nem is hisznek létezésében. Főbb szereplőink Mark Wilson, újságíró, és Tess Gordon, utcai harcos NŐ (én egy darabig azt hittem, hogy férfi:-), akik akaratlanul keverednek bele az időutazósdiba. Ott vannak még aztán a Katedrális remekül képzett emberei, akik hivatásszerűen űzik az időutazást, a múlt megfigyelését és módosítgatását. 

      Nagyon tetszett a könyvben, ahogyan az író titokzatos múltbeli eseményeket kapcsol össze az időutazás tényével. Említésre kerül például az 51-es körzet:

"Azt követően döntöttek a biztonsági rendszer kötelező alkalmazása mellett, hogy a műhold-projekt kísérleti stádiumában az egyik kutatóegység lezuhant a XX. század ötvenes éveiben, az akkori Egyesült Államok fölött. A műholdat közel száz évig rejtegette az amerikai titkosszolgálat. Azt hitték földönkívüli űrhajó..."

De Nostradamus neve, illetve a középkorban sokat üldöztetett boszorkányok is felmerülnek a könyvben, homályos utalások közepette. Az első pár tíz oldal nagyon beszippantott. Olyannyira, hogy többször eszembe jutott, hogy az éjszakai égen látott fényes pötty nem-e éppen egy ilyen jövőből visszaküldött űrszonda. :-) Itt, a könyv elején hangzik el a regény egyik kulcsmondata is: "Így készült a történelem...".

      A kötet kb. második negyedéhez érve aztán kezdtek kissé vegyessé válni az érzéseim. Stílusában egyre inkább emlékeztetett a könyv Leslie L. Lawrence írásaira, amiket nem mondanám, hogy utálok, de évente-kétévente egy kötet Lawrence-től nekem bőven elég. Ez tehát számomra kissé negatív volt a Katedrálisban. Ami még szemet szúrt nekem, sőt, mondhatni zavart, az az, hogy bár a regény 2294-2295-ben játszódik, mégis rengeteg az utalás a 20. századra, azaz a könyv megírásának idejére. Ki emlékezne például a Roxette zenekarra 300 év múlva? Nem azért, mert rosszak lennének, csak hát azért mégsem olyan nagy legendák, mint mondjuk egy Rolling Stones. (Utóbbi is említésre kerül egyébként, de ezt a békát inkább le tudtam nyelni. Azt azért könnyebb elképzelni, hogy az öregfiúk zenéje évszázadok múltán is ismert lesz majd.) De amikor az egyik szereplő azt mondja, hogy ez vagy az olyan vastag, mint egy telefonkönyv... Ezt már manapság sem nagyon hallani. Végül, de nem utolsó sorban egy idő után kicsit következetlennek éreztem ezt az egész időutazás témát, illetve azt, ahogy az író bemutatja azt. Bár lehet, hogy bennem van a hiba, és én nem értettem. Helyenként egyébként igen keményen utána kellett gondolnom, többször át kellett olvasnom egy-egy bekezdést, hogy megértsem, miről is van éppen szó. Ez amúgy abszolút pozitívum. Kifejezetten szeretem az elgondolkodtató könyveket. De amikor azt fejtik ki a szereplők, hogy be kellett avatkozni a történelembe, azért, hogy az ne változzon meg, na ott egy kicsit elvesztettem a fonalat... Honnan tudja XY a jövőben, hogy mindenképpen szükség van az ő beavatkozására, ahhoz, hogy ez vagy az a történelmi esemény úgy alakuljon, ahogy végül alakult. Ezt csakis akkor tudom elképzelni, és még akkor is nehezen, ha azt feltételezem, hogy múlt, jelen és jövő egyszerre, egymással párhuzamosan létezik. Hiszen ha a múlt már megtörtént, akkor még nem élt az a jövőbeli emberke, aki aztán visszament, ott elkövetett valamit, és aztán úgy folytak a dolgok, ahogy folytak. De ebbe inkább nem is megyek bele mélyebben. Még annyi megjegyzést tennék azért, és ez kicsit SPOILER, szóval vigyázat, hogy akkor oké, megváltoztajuk a történelmet, hogy ne változzon meg (na igen, így is furán hangzik:-), de könyörgöm, mi a francért küldünk vissza egy zsidót azzal a céllal, hogy megvédje Hitlert egy orgyilkosságtól???? SPOILER vége. 

      Na de a fent említett kis logikai bukfenceket leszámítva tetszett a könyv. A vége pl., az utolsó száz oldal megint csak beszippantott (ahogy az elején is). Csak úgy pörögnek az események. Van jó pár remek kis utalás (bár néha nekem kicsit túl szájbarágós), ami igencsak felcsigázza az embert. Az olvasó tudhatja, hogy még mindig jóval kevesebbet tud, mint amit tudni fog majd.

     Összességében tetszett a könyv, illetve az első kötet vége olyan cliffhanger-rel ér véget, hogy muszáj tovább olvasnom. Meg is kapom a következő kötetet ugyanattól a barátnőmtől nemsokára. A többire pedig azt hiszem én fogok majd beruházni. :-)

      10-ből 8-as a könyv nálam.

A könyv ismertetője a Molyon

Expedíció

"Ahol a bűnös kezéből a fojtó gyümölcs fakad, ott hozom a halál magvait, hogy a férgekkel megosszam, hisz gyülekeznek a sötétségben, életük erejével befonják a világot, míg egyéb helyek félhomályos csarnokából soha nem létezett alakok gyűrűznek és vonaglanak elő..."

      Elgondolkodtató, felkavaró, és titokzatos, utóbbi talán túlságosan is... Pupilla blogjában olvastam először erről a könyvről, ami rögtön fel is keltette érdeklődésemet. Hamar be is szereztem hát. Megbánni nem bántam meg, de - bár imádom az elgondolkodtató könyveket - nekem ez a könyv kicsit túlságosan is titokzatos volt. Nem tudtam megfejteni...

      A történet lényege, hogy a Déli Végek nevű társaság (amelyet egyébként csak a könyv kb. felénél említenek először, és utána is csak egy-kétszer kerül szóba) már régóta szervez expedíciókat az X-térségbe, mely egy (állítólag) környezetvédelmi katasztrófa sújtotta térség, ahol a katasztrófa bekövetkezte óta számos furcsa dolog történik. Ráadásul kétszeresen titokzatos ez a táj, vagy ahogy a szerző is fogalmaz, egyszerre meghatározhatatlan és meghatározott. Nem tudjuk, legalábbis az olvasó számára nem derül ki, hogyan is történt pontosan a katasztrófa, illetve nem tudjuk, mi is zajlik igazán azóta. Szóval ez a Déli Végek nevű szervezet útjára indítja az (állítólagosan) tizenkettedik expedíciót, mely négy tudós nőből áll. Egyikük a főhősünk, akinek a szemszögéből megismerjük a történteket. 

      A könyv titokzatosságát tovább fokozza a tény, hogy EGYETLEN név sem hangzik el a regényben. Egyetlen egy név sem. Az expedíció tagjaira a főszereplő-narrátor végig a foglalkozásuk megnevezésével utal. Itt jegyezném meg, hogy lehet, hogy nem vagyok eléggé feminista, de nekem - bár már a regény elején leszögezzük, hogy nőkről van szó, a nevek hiánya, és a foglalkozásnevek használata miatt sokszor úgy kellett megerőszakolnom magam, hogy olvasás közben ne férfikat, hanem női szereplőket képzeljek magam elé... Szintén igen érdekes az, ahogyan a szerző csak nagyon lassan, cseppenként adagolja nekünk a főhős magánéletéről szóló információkat is. A 23. oldalon találkozunk az első személyes vonatkozású ténnyel. Amikor a főhős először említi férjét. Innentől kezdve aztán szépen lassan bekúszik a magánélet, a hétköznapiság is a regény amúgy rideg, idegen világába. De nevek továbbra sincsenek, és a főhős magánélete sem éppen szívderítő epizódokból áll... 

      A regény világa igen érzékletesen megrajzolt, ijesztő, rideg világ. Ott van például az a jajongó hang, amely minden este, a sötétség beköszöntével veszi kezdetét, és amely halálra rémíti az expedíció tagjait. De ez még semmi ahhoz képest, ami eztán vár rájuk.... 

       A négy nő együtt indul tehát útnak az X-térségbe, ahol igen hamar fel is fedezik az első anomáliát, egy alagutat (amit érdekes módon főhősünk toronynak lát), amely nem szerepel a Déli Végek egyetlen térképén sem. Úgy döntenek, első lépésként ezt az alagút-tornyot fedezik fel maguknak, és ekkor kezdődnek a bonyodalmak. Az alagút-torony falán érdekes, ijesztő feliratot találnak, egyfajta szörnyű óment, jóslatot, amely mintha apró kis élőlényekből állna, és mint amely újra és újra megújulna, mintha valaki vagy valami újra és újra felróná a szavakat a falra....

      Az X-térség szörnyűségei mellett az expedíció tagjainak szembe kell nézniük társaik gondosan rejtegetett titkaival és azok következményeivel is. Hamar szét is bomlik a társaság, és főhősünk magára marad. Erre egyébként már a regény elején találunk utalást. 

"Leírnám három társam nevét, ha bármi jelentősége lenne, csakhogy a geodétán kívül egyikük sem maradt mellettem sokáig. Ő is csak alig két vagy három napot."

    A regényben előrehaladva felváltva járjuk a hősnővel együtt az ijesztő tájakat, helyszíneket, illetve ismerjük meg a nő magánéletének részleteit. Ahogy egyre mélyebbre jutunk magánéletében, úgy jutunk (szó szerint) egyre mélyebbre az X-térségben is, le egészen az alagút-torony aljáig-tetejéig...

       Be kell, hogy valljam, nekem azt hiszem, nem sikerült teljesen megemésztenem ezt a történetet. Egyes történések, jelenségek olyannyira szürreálisak és megfoghatatlanok, hogy az már számomra kicsit túlságosan is zavaró volt olykor. Úgy érzem, nem teljesen állt össze a végére a kép. Dehát egy trilógiáról van szó, úgyhogy bízom benne, hogy a következő részek majd jobban felhomályosítanak.:-) A könyv végén amúgy volt egy nagy, engem pofonütésként érő csattanó...

    Összességében 10-ből 7-est adnék rá, a túlzott szürrealizmusa miatt. Ettől függetlenül (vagy éppen ezért?) kíváncsi vagyok a folytatásra.

A könyv ismertetője a Molyon