Amikor egy könyv "életre kel" #2 - Mozivásznon a marsi

      

      Tegnap este megtekintettük a moziban Andi Weir A marsi című könyvének filmes adaptációját Ridley Scott rendezésében és Matt Damon főszereplésével. És meglepő módon azt kell, hogy mondjam, most nem a szokásos elégedetlenkedés jön, azaz hogy 'a könyv sokkal jobba filmnél'. Ez a film igenis jó, legalábbis szerintem.

      Kezdjük azzal, mi nem tetszett. A magyar címválasztás. Miért Mentőexpedíció? Miért nem jó az eredeti cím, amelyet a könyv magyar fordítása is kapott? A könyvnek jó volt, de a filmváltozatnak már nem az? Szerintem ez a cím egyáltalán nem volt jó döntés a fordítók részéről (akik már egyébként is eléggé a bögyömben vannak, de ezt most hagyjuk inkább). Teljesen máshová helyezi a hangsúlyt. Hiszen a film lényege, ahogy a könyv esetében is, nem Mark Watney megmentése, hanem az, hogy szegény ürge hogyan vészeli át a solokat (marsi napokat), melyeket egyedül kényszerül eltölteni egy idegen bolygón, ellenséges, embertelen környezetben. A megmentése is fontos persze, és a film második része valóban erről szól zömében, de nem.ez.a.lényeg! Szóval véleményem szerint megint csak arról van szó, hogy a film fordítói megpróbáltak előrukkolni egy hatásvadász címmel, nehogy véletlen elijesszen egy réteget a sci-fis hangzású A marsi cím. Aztán még ami nem tetszett, és ami miatt már előre morogtam magamban kicsit, az a trailer, illetve az abban szereplő, egyik, kissé félrevezető jelenet. A könyv sztorija szerint ugyanis Mark Watney egy egyedülálló, harmincas férfi, akinek nemhogy gyereke és felesége, de barátnője sincs a történet idején. Ehhez képest a trailerben volt egy jelenet, amikor a gyanútlan néző, a.k.a. én, csak annyit láttam, hogy mutatják egyszer Watney-t, majd egy nőt és egy kisgyereket egy képernyőn, mintha Watney éppen velük beszélne. Már el is kezdtem morogni a barátomnak, hogy na ne, hogy ezt is átírják ezek a hollywoodi k******k, hogy még meghatóbb legyen a sztori és legyen min sírdogálni kicsit. DE hála az égnek nem így történt. Mark Watney a filmben is agglegény, és az otthon hagyott család szál (a szülők) csak néhányszor merül fel az esetében, ami pont elég, és nem túl sok. A trailerben látott nő és gyerek egy másik űrhajós családja. Tehát nehogy félrevezessen Titeket is az előzetes, ha netán kacérkodtok a film megtekintésével. :-)

       Ami tetszett: a film hű a könyvhöz! Igen. Már amennyire persze egy filmben át lehet adni egy 350 oldalas könyv történéseit. Tetszett, hogy minden főbb elb***ás (Watney után szabadon:-) benne volt a filmben, talán egy kivételével, de az már tényleg nem fért volna bele. Tetszett. hogy nem butították le a filmet. Itt is minden történést tudományosan is megmagyaráztak, még ha csak egy-két mondat erejéig is. Féltem, hogy ez kimarad majd, hogy a szélesebb rétegnek is emészthető legyen a film, de nem így lett. Plusz pont! :-) Persze jóval kevesebb itt a tudományos elmélkedés, számolgatás, de az egy filmben sok is lett volna. Szintén plusz pont, hogy benne volt a humor, a poénok, Watney leszarom stílusa. Tény, hogy a magyar szinkron itt is több helyen szépített az angol eredetihez képest. Voltak monológok, poénok, mondatok, amik szó szerint így szerepeltek a könyvben is. És véleményem szerint Matt Damon is jól alakította Mark szerepét.

       Lényeg a lényeg: A mentőexpedíció remek adaptációja Andy Weir A marsi című könyvének. És tudjuk ugye, hogy ritka az ilyen, mint ember a Marson. :-) Csak ajánlani tudom. Persze csak azután, hogy elolvastátok a könyvet!

A trailert itt találjátok:

A könyvről írt bejegyzésemet pedig itt.

A marsi

      'Houston, I don't have any problem...' :-) Legalábbis Andy Weir A marsi című könyvével nincs gond, a részemről. A mostanában divatos szóval élve azt hiszem kijelenthetem, hogy A marsi című regénnyel kicsit én is kiléptem a komfortzónámból, amit egyáltalán nem bántam meg! Sőt! :-) Fantasy-t elég gyakran olvasok, illetve az egyik kedvenc könyvsorozatom, a Tűz és jég dala is ebbe a műfajba tartozik. Scifit már kevésbé, bár a Déli Végek trilógia is utóbbi kategóriába sorolandó. Mégsem mondanám, hogy sok scifit olvastam eddig. Pláne nem űrhajós történetet. Sok jót olvastam azonban Andy Weir könyvéről, így nem is volt kérdés, hogy nekem is be kell szereznem azt. Amint megvolt, szinte rögtön bele is vágtam és hamar végig is pörgettem a történetet. 

      Adott egy űrhajós, Mark Watney, akit egy szerencsétlenül alakuló manőver során magával ragad egy marsi porvihar és akit társai emiatt halottnak hisznek, s nélküle hagyják el a vörös bolygót. Sokan feladnák ebben a helyzetben, de Mark-ot nem ilyen fából faragták. Ő élni akar, és mindent meg is tesz ezért. Mérnöki és botanikai tudását latba vetve harcba kezd a túlélésért. S mindeközben, beszélgetőtárs híján naplóbejegyzésekben osztja meg velünk küzdelmes mindennapjainak történetét, nem kevés humorral fűszerezve az egyébként nem túl vidám történéseket. Imádtam azt a lazaságot, humort és iróniát, amivel Watney a saját helyzetét kezeli. Már a regény első mondata is ilyen:

"Erre rábasztam.

Ez a jól megfontolt véleményem.

Rábasztam."

És ez az irónia végigvonul a történet egészén, nem egyszer nevetésre késztetve az olvasót. Persze a veszélyes helyzetekben komolyan, átgondoltan cselekszik, és a humorizálás ellenére is tudatában van annak, mennyire kevés esélye van a túlélésre. De ő ennek ellenére nem adja fel.

      Folyton számol, kalkulál: mennyi napra elegendő az élelem, mennyi napra elegendő a víz, hány kilométerre juthat el ennyi és ennyi liter üzemanyaggal a marsjáróval stb. És bár jómagam abszolút humán beállítódású vagyok, és a számok vagy a kémia világa nem igazán áll közel hozzám, Mark Watney mégis fel tudta kelteni és végig fent is tudta tartani az érdeklődésemet. Igenis érdekelt, hogy működik az űrruha, mennyi napra elegendő az általa termelt burgonya, hogyan készül termőföld a marsi porból és emberi székletből, hogyan lehet hidrogénből és oxigénből vizet előállítani stb. Imádtam, ahogy mindent az utolsó részletig megmagyaráz, kifejt. Ahogyan leírta a terveit, szépen pontról pontra minden lépést alátámasztva, majd a terv félresikerülését is ugyanígy megmagyarázza, megindokolja. Egyszerűen érdekfeszítő az, ahogyan Weir a műszaki, kémiai témákról értekezik. 

     Tetszett még az is, hogy nem egy tipikus mentsük meg a világot történetről van szó. Itt egy embert kell megmenteni, és az Mark Watney. És neki önmagát kell megmentenie. A földiek vajmi keveset tudnak neki ebben segíteni. 

     Volt azért negatívum is a regényben. Helyenként túl amerikainak éreztem a történetet és többször visszaköszöntek a katasztrófafilmekből jól ismert, sőt elcsépelt képek: az űrhajós bázis dolgozói, akik éjt-nappallá téve dolgoznak, és a monitorok előtt ülve sírnak vagy éppen ünnepelnek egymással pacsizva - attól függően, éppen hogy állnak a dolgok; az űrhajó lázadó, hősködő legénysége stb. Ezek a részek nem igazán nyerték el a tetszésemet. Egyébként az egész könyv, a felépítése, a történetvezetése abszolút Aron Ralston 127 óra a kanyon fogságában című regényére emlékeztetett. Ott is egymást váltották a főhősről és a külvilág történéseiről szóló részek. És ott is sokkal jobban tetszettek, érdekeltek a belső monológok, mint a helyenként már-már hatásvadász jelenetek, melyekben arról olvashattunk, hogyan viselkednek illetve mit tesznek mások a bajba jutott megmentéséért.

      Azt is meg kell, hogy mondjam, hogy nem kiszámítható a történetvezetés, sok a fordulat, sok az 'aztak****' rész a könyvben, nehéz is volt letenni sokszor, úgy kellett kényszerítenem magam, mondván, már 11 is elmúlt, holnap pedig 6-kor kelek. Nem fut el Watney a Marsról, holnap, ha legközelebb kezembe veszem a könyvet, még biztosan ott lesz szegény. :-)

      A marsi nálam 10-ből 9, és az az 1 levonás is csak a kicsit hatásvadász, amerikaikatasztrófafilmes részek miatt. És senkit ne rettentsen el, hogy űr meg Mars meg számok meg kémia. Csak úgy olvastatja magát a könyv. Bárcsak egyes tankönyveket is meg lehetne így írni. Asszem nekem is kevésbé gyűlt volna meg a bajom anno a kémiával például, ha ilyen 'tanmesékkel' okítottak volna minket. Abszolút ajánlom az olyan kezdő scifi-olvasóknak, mint amilyen én is vagyok.

A könyv ismertetője a Molyon

Télen a nyári berekben

Drága Gergő bácsi!

       Éppen csak pár órája váltunk el egymástól, pár órája hagytam én is magam mögött a berek csodás világát, s máris égek a vágytól, hogy megint visszatérjek oda. Nehéz visszaszoknom a szürke hétköznapokba, a munka, a mindennapi robot világába, a városi létbe, ahonnan hiányzik a kis szárcsák pittyegése, Csikasz izgatott csaholása, a vízimadarak nappali zajongása, az éjszaka csöndje, a kuvik huhogása. Mit meg nem adnék azért, hogy ismét hallhassam ezeket. De még a szúnyogok, sőt az a fránya leégés is hiányoznak néha... (Az az ijesztő jégeső azért nem.)

         Mindezek ellenére igyekszem visszatérni a régi kerékvágásba, s itt, a városi hétköznapokban is észben tartani a sok tudást, bölcsességet, amit Gergő bácsitól és a berektől kaptam ebben a pár hétben: hogy egyetlen élőlény sem mondhat mást, mint amit érez, csak az ember; hogy Gergő bácsi segítségével én is megtanulhattam egy kicsit az állatok nyelvét, ami a valóság nyelve; hogy kapkodni felesleges, mert azzal csak elrontjuk a dolgokat; hogy a valóság is lehet olyan szép, sőt szebb, mint a hazug álmodozás, csak meg kell tanulnunk megélni a pillanatot, csak közel kell hajolni hozzá, szétbontani és jól megnézni; hogy a természet bölcs de könyörtelen, ami van, annak lennie is kell; s hogy milyen is a természet, az élet öntudatlan szépsége...

         Be kell valljam, Gergő bácsi, bánom, hogy csak most, ilyen "vén fejjel" csatlakoztam először Tutajosékhoz ebben a nagy kalandban, de egyben örülök is neki, mert azt hiszem, sokkal több útravalóval köszönhettem el így Magától, s közben egy kicsit én is újra gyermekké válhattam...

         Ahogyan beszéltük is a búcsúzáskor, - amely nem is volt igazi búcsúzás, hiszen ahogy Gergő bácsitól tanultam, minek kimondani azt, ami nyilvánvaló - nemsokára megint találkozunk és megismerhetem majd Tutajossal és Bütyökkel együtt a téli berek titkait, csodáit is. Számolom a napokat, remélem gyorsan peregnek majd a naptár lapjai! 

         Addig is minden jót, jó egészséget kívánok Gergő bácsinak és kínálja meg a nevemben is egy-két finom falattal Csikaszt! 

A mielőbbi viszontlátás reményében:

BookwormGirl

Az értékelésem, hogy ez se maradjon le, természetesen 10-es. :-)

Na meg egy-két hangulatteremtő kép. (Széles Tamás remekül adja elő az egyébként is remek történetet! :-)

Kilátás a csónakból

Élet a nádason

Tüskevár

A könyv ismertetője a Molyon

William Golding: Lord of the flies

"The rules!" shouted Ralph, "you're breaking the rules!"
"Who cares?"
Ralph summoned his wits.
"Because the rules are the only thing we've got!"

      Golding klasszikusával már van közös múltunk. Anno az egyetemen az egyik órán kaptunk egy listát könyvekkel, amelyek közül ki kellett egyet választanunk. Ezt a könyvet aztán el kellett olvasni - in English persze -, szószedetet kellett készíteni, melyből aztán volt egy kis számonkérés is. Így alakult, hogy például ebből a könyvből tanultam meg a spear szót, többek között. Na de lényeg a lényeg, most megint kedvet kaptam hozzá, hogy ismét elolvassam a könyvet, megint csak angolul. 

       Aki esetleg nem ismerné, a történet néhány szóban a következő: adott egy csapatnyi 5-12 éves korú gyermek, akik egy repülőgép katasztrófa következtében egy lakatlan szigeten kötnek ki egyetlen felnőtt nélkül. A csapat gyereknek önállóan kell tehát boldogulnia, megszerveznie a mindennapokat. A fiúk közül két vezéregyéniség emelkedik ki, Ralph és Jack, akik két egymással teljesen ellentétes nézőpontot, gondolkodásmódot képviselnek, így a konfliktushelyzet máris adott. Ralph mindennél fontosabbnak tartja a menekülést, így az azt lehetővé tevő jelzőtüzet. Jack ezzel szemben sokkal többre tartja az önellátást, a vadászatot. 

"They walked along, two continents of experience and feeling, unable to communicate."

          Na és ott van még szegény Piggy, aki - bár kissé túlságosan is tudálékoskodó, okoskodó, mégis ő a csapat esze, Ralph jobb keze (amit persze Ralph nem szívesen ismer be). 

      A regény remekül mutatja be ennek a helyzetnek a lélektanát, az ilyenkor előtörő emberi ösztönöket, a lélek sötét oldalát. A szereplők oldalról oldalra egyre több változáson mennek keresztül, a kezdetben gyermeki, ártatlan, szabályokhoz szokott fiúk egyre kevésbé találják a helyüket ebben a szabályoktól mentes, kötetlen világban. Bár páran, főként Ralph és Piggy, igyekeznek fenntartani a rendet, megőrizni a szabályokat, a civilizáció adta kötöttségek egyre inkább eltűnnek, s a fiúk lelke egyre inkább eggyé válik a szigeten burjánzó sötét dzsungellel... S azok a gyermekek, akik a történet elején még egy malacra sem képesek kezet emelni, egyre elképesztőbb dolgokat cselekednek, s így jutunk el a tragikus végkifejletig.

            Erőteljesek a regényben felvonultatott szimbólumok is. Ott van például a gyűlésekre hívó jelet szolgáltató kagyló, amely egyértelműen a civilizáció szimbóluma. Vagy Piggy szemüvege, amely szintén a külvilág egyik utolsó maradéka, a kultúra szimbóluma. A regény vége felé persze mindkét tárgy elpusztul, eltörik, ahogyan maga a civilizáció, az erkölcsök is elenyésznek. És persze a legfontosabb, a központi szimbólum: a karóra tűzött disznófej, a Legyek Ura, a sötétség jelképe.

         A Lord of the flies nem csupán egy ifjúsági regény. Komoly, elgondolkodtató mementója az emberi lélek sötét oldalának. A klasszikus nálam 10-ből 8 pontos.

A könyv ismertetője a Molyon

Az a semmirekellő-nyomorult-hitvány-malactolvaj-ükapa...

      Egyszer régen már belekezdtem a fenti könyvbe (Louis Sachar: Stanley, a szerencse fia), méghozzá hetedik osztályos koromban, egy osztályfőnöki órán, amikor is szabad foglalkozás volt, és az egyik osztálytársamnál éppen ott volt ez a könyvecske, amit kölcsön is adott arra a 45 percre. Akkor persze nem sokáig jutottam a történetben, ennek ellenére felkeltettem az érdeklődésemet. Bár kölcsön nem kértem - volt elég kötelező olvasmány akkoriban, meg hát őszintén szólva, akkor még nem voltam olyan nagy könyvmoly, mint most. :-P

       Ami a regényt illeti, igazából egy ifjúsági kalandregényről van szó. Annak idején elég nagy sikernek örvendett Amerikában, film is készült belőle (Bár ezt egészen addig nem tudtam, amíg PuPilla fel nem világosított.:-) A történet a következő: adva van egy fiú, Stanley Yelnats (igen a vezetékneve a keresztneve visszafelé olvasva:-), aki mindig mindenhol rossz helyen tartózkodik. Azt, hogy üldözi a balszerencse nem másnak köszönheti, mint annak a semmirekellő-nyomorult-hitvány-malactolvaj-ükapjának, aki annak idején megszegte egy cigányasszonynak tett ígéretét, aki ezért átokkal sújtotta őt, melyet csak egy módon lehet megtörni. Nem nagy titok gondolom, ha elárulom, hogy a mi Stanley-nk lesz az első Yelnats, akinek ez sikerül majd. 

       Lényeg a lényeg, a fiú az átoknak köszönhetően olyan bajba keveredik, melynek eredményeként egy titokzatos nevelőtáborban köt ki, ahol pár másik kiskorú bűnözővel együtt az Stanley feladata, hogy gödröt ásson egy régen kiszáradt tó területén. A lyukásás célja a jellemfejlődés -állítólag... 

       Miközben a jelenben haladunk előre a történetben, több helyen is visszaugrunk a régmúltba, megismerjük Stanley felmenőinek történetét. így többek között azt, hogyan átkozta meg ükapját a cigányasszony, vagy hogy hogyan menekült meg nagyapja az éh- és szomjhaláltól, miután a Csókos Kate Barlow kirabolta és magára hagyta őt a sivatagban. És megismerhetjük Kate Barlow történetét is. A szálak, a jelen- és múltbeli események aztán, ahogyan az lenni szokott, a történet vége felé kezdenek összefutni, s így jutunk el a végkifejlethez, ahol aztán minden aprócska részlet értelmet nyer. Néhol mondjuk azt gondoltam, kicsit túl kicsi is ez a világ, túl sok a véletlen. Dehát egy meséről van szó, amibe ez belefér. Illetve bevallom őszintén, nem mindenhol figyeltem eléggé, ugyanis egy fontos részlet pl. csak a legvégén esett le, amikor az író konkrétan kimondta a rejtvény megoldását. Pedig ha jobban figyelek, már az elején leeshetett volna. De lehet, hogy így volt jó, hogy nem voltam elég szemfüles. :-)

        Tetszett, hogy a táborlakók elnevezték egymást, mely becenevek még jobban kihangsúlyozták egyes karakterek vélt vagy valós jellemzőit. Ott van például Zéró, akinek egyrészt a nevéből is adódik a becenév, másrészt akit társai, sőt a tábor vezetői is, tulajdonképpen az egész környezete egy nullának tart. Ez persze nem igaz, de csak Stanley az, aki ezt felfedezi. A névadás azért is tetszett különösen, mert bár a fiú nem túl okos, kifejezetten jó matematikából, fejbeszámolásból, nagyon jóban van a számokkal.

"Stanley figyelte, ahogy Zéró újra meg újra leírja a nevét. 

Zéró Zéró Zéró Zéró Zéró Zéró Zéró

Valahogy elszomorította a dolog. Nem tehetett róla, de arra gondolt, százszor nulla, az még mindig csak nulla."

      A regényben felmerül a faji kérdés is, mely a Délen különösen a múltban, de még napjainkban is sajnos jelen van.

"Röntgen, Hónalj és Zéró feketék voltak. Ő [Stanley], Polip és Cikkcakk pedig fehérek. Mágnes spanyol származású. De odakint a tavon mindannyian egyforma vörösesbarna színűek voltak: amilyen a föld."

       Ami a negatívumokat illeti, a fordítással nem voltam teljesen megelégedve. Akadt például néhány kifejezetten magyartalanra sikeredett mondat, kifejezés, és sajnos akadt pár elgépelés is... A "kedvencem": 

"Tudta, hogy az életük nagy részét azzal töltődik, hogy helytállnak a földeken, az állatok ellátásában, és nem sok iskolapadot koptattak."

     Érdekes volt számomra továbbá néhány karakter is, főként Mr Pedanski, akinek nagyon furcsa volt számomra a regény folyamán hirtelen bekövetkező pálfordulása. Eleinte nagyon kedves a fiúkkal, még Zéróval is, a regény vége felé azonban már ő is kegyetlen nevelővé válik és Zéróval is igen gonoszan beszél. Nem igazán értettem, hogy miért is volt ez így, nem találtam rá magyarázatot a könyvben...

      Összességében kellemes kikapcsolódás volt, és akadt benne rejtély is, de azért nem az a töménytelen mennyiségű és mély misztikum, amely annyira elgondolkodtatná az embert. Egy könnyed olvasmányról van tehát szó. Nálam 10-ből 7-est érdemelt ki. 

A könyv ismertetője a Molyon

Madarak, vadak, rokonok és Görögország helyett Olaszország...

  

   Szerencsére nem kellett sokat törnöm a fejem, milyen könyvet (könyveket) is vigyek a nyaralásra idén. Nem is volt kétség, hogy Gerald Durrell Madarak, vadak, rokonok című könyvét mindenképpen magammal viszem az útra. A Családom és egyéb állatfajtákat már korábban olvastam, így tudtam, mire számíthatok a biológus-írótól: remek humorral előadott családi anekdoták, egzotikus állatokkal kapcsolatos érdekességekkel színezve, mindez egy gyönyörűen ábrázolt, festői, mediterrán környezetben. Durrel remekül festi le a tájat, a tengert, a mediterrán hangulatot, amit csak fokozott az, hogy én is hasonló vidékeken jártam a könyv olvasása közben. Csak a kabócák cirpelése hiányzott (illetve azért annyira mégsem :-). 

Korfu napjainkban

     A könyv gyakorlatilag a Családom és egyéb állatfajták folytatása, illetve pontosabban szólva kiegészítése. Ebbe a kötetbe került bele mindaz, ami az előbbiből kimaradt, illetve azért az író a kronológiára is ügyelt. Itt megjegyezném, hogy bár Durrell ebben a könyvben ismét bemutatja pár szóban a szereplőket, azért én úgy éreztem, hogy jól tettem, hogy a Családom... után olvastam ezt a könyvet. Jó volt ismét találkozni az ott megismert kedves karakterekkel. 

Szintén Korfu

    Már a korábbi kötetnél is kellemes élmény volt, hogy - remélem ez nem fog nagyképűen hangzani, de - kissé magamra ismertem a gyermek Durrell-ben. Kiskoromban én is rengeteg időt töltöttem a kertünkben, mindenféle állatkát összefogdostam és tanulmányoztam. Nekem is volt például csigagyűjteményem. Egy kivételezett kis jószág - Oscar - olyan szerencsés volt, hogy még a konyhánkba is beköltözhetett - persze szigorúan csak befőttesüvegben. :-) Nekem is ugyanilyen furcsa élmény volt az első alkalom, amikor csigákat láttam párosodni. És még sorolhatnám tovább. Csak sajnos nálam a biológia iránti érdeklődés eléggé prózai okokból alábbhagyott, amikor is a középiskolában az addigi kedves, lelkesítő tanárnő helyett (akinél még biosz szakkörre is jártam) egy mogorva, a tantárgyát nem is igazán kedvelő, unalmas tanár urat kaptunk... Ha ez akkor nem történik, könnyen lehet, hogy már rég biológusként keresném a kenyeremet, de ki tudja.... 

A kis Durrell (sajnos nekem baglyom nem volt, csak plüss)

      Na, de térjünk vissza a könyvre. Ahogy írtam fentebb is, remek humorral meséli el nekünk az amúgy sem hétköznapi történeteket Durrell. Rengetegszer nevettem fel hangosan olvasás közben. Rengeteg új dolgot tanultam meg továbbá jó pár egzotikus állatról, és megismerkedhettem számos, a korfuiakra jellemző érdekes szokással is.

„-Görögországban -kezdte Theodore, módszeresen majszolva a szendvicset- az örvösgalamb neve dekaoctura, vagyis tizennyolcas. A története pedig arra az időre megy vissza, mikor Krisztus a … khm… keresztfát vitte a Golgotára, és egy római katona, látva, milyen fáradt, megsajnálta. Az út mellett egy öregasszony ööö… tejet árult. A katona odament hozzá, és megkérdezte, mennyiért ad egy köcsög tejet. Az asszony azt felelte, tizennyolc garasért. De a katonának csak tizenhét garasa volt. Ööö… könyörögni kezdett az asszonynak, adjon Krisztus számára egy köcsög tejet tizenhét garasért, de az kapzsiságában kitartott a tizennyolc mellett. Így aztán, mikor Krisztust megfeszítették, az asszony örvösgalambbá változott, és arra ítéltetett, hogy amíg csak él, állandóan ismételgesse: dekaocto, dekaocto, tizennyolc, tizennyolc. Ha valaha azt mondja, hogy dekaepta, tizenhét, akkor visszanyeri emberi formáját. És ha megátalkodottságában egyszer azt találja mondani, hogy dekaennaea, vagyis tizenkilenc, akkor vége lesz a világnak.” 

      A könyv utolsó fejezetében abszolút elmerülünk ebben a nyugodt, békés idillben, amellyel aztán szomorú ellentétet képez a könyv epilógusa, melyből megtudjuk, hogy a háború elért Görögországba is, és a vidám, habókos Durrell családnak így el kellett hagynia a kedves kis szigetet...

      Remek választás volt ez a könyv a nyaralásra. Faltam minden sorát, és úgy érzem a könyv csak fokozta a nyaralás adta élményt. 10-ből 10-es. 

U.i.: Az utolsó három kép már nem Korfu, hanem a nyaraláson készült. Azért hasonlít, ugye? :-)

A könyv ismertetője a Molyon

127 óra a kanyon fogságában Aron Ralston-nal

      Ahogy már írtam, a Murakami regények után valami könnyebb, emészthetőbb olvasmányra vágytam, így szemeltem ki magamnak Aron Ralston 127 óra a kanyon fogságában című könyvét. A tippet egyébként egy Facebook-os könyvkedvelőknek szánt csoporttól kaptam (A csoportot mindenkinek ajánlom! A neve Olvasóterem, és nagyon jó kis könyvötleteket lehet itt találni. :-) A link: https://www.facebook.com/olvasoteremmindenkinek?fref=ts).

      Könnyedebb olvasmánynak gondolva kezembe vettem tehát Ralston önéletrajzi ihletésű, valós és egyébként igencsak megrázó történetét elbeszélő könyvét. A könyv alapvetően Ralston egy komoly balesetét meséli el, melynek következtében elveszíti jobb kezét. A sokat tapasztalt túrázó - aki egyébként mérnöknek indult, de engedve szenvedélyének, elhagyta a mérnöki pályát - szóló túrára indul Utah kanyonvidékén. A túra során megtörténik a baj, Ralston magára ránt egy, a kanyon falai közé szorult, stabilnak hitt követ, amely hozzápréseli jobb kézfejét a mészkőfalhoz. Így megkezdődik Ralston majd hatnapos, magányos szenvedése, melynek végül saját kezének levágásával vet véget.

      Őszintén szólva, tudván, hogy nem irodalmárról van szó, ebből a szempontból nem számítottam túl sokra a szerzőtől, aki azonban igencsak meglepett. Lehet, hogy segítségére volt valaki az írásban, nem tudom, és nem is néztem utána, mindenesetre egészen jól van megírva a könyv. A leírások érzékletesek, a cselekményvezetés gördülékeny, még a szakmaibb részek (mert hogy sok ilyen akad a könyvben) is élvezhetőek a laikusok számára is. Plusz pont jár azért, hogy a könyv végén található egy szószedet is, melyben a szerző által leggyakrabban használt hegymászó, túrázó szakkifejezések definíciói vannak összegyűjtve. Bár megjegyezném, nem minden, számomra ismeretlen kifejezést találtam meg ebben a kis glosszáriumban. Ami azonban igazán meglepett, az az, hogy Ralston milyen érzékletesen és élvezhetően írta le a kanyonban töltött fogság minden egyes percét. Olvasás közben végig úgy éreztem, mintha vele együtt élném át a szenvedéseket.

      A könyv fejezeteinek felosztása is igen érdekesre sikeredett. A könyv első felében egymást váltogatják a jelen történéseit (Ralston a csapdába esés és raboskodás minden mozzanatát jelen időben írja le, tovább fokozva ezzel a feszültséget) és a szerző múltbéli kalandjait leíró fejezetek. Hozzátenném, hogy a múltbéli eseményeket, korábbi hegymászások, túrák történeteit olvasva csoda, hogy ez a srác még életben van, és "megúszta" karja elvesztésével. Az utóbbi fejezetekben aztán szépen elérünk a jelenbe, és innentől kezdve a kanyonos fejezetek mellett arról olvashatunk, hogyan értesülnek a család és a barátok Ralston eltűnéséről és mit tesznek annak érdekében, hogy megtalálják a fiút. Ezen részek egyébként kissé kaotikusnak tűntek számomra. Rengeteg új név bukkant fel, nagyon gyorsak voltak a történések. Mindez szöges ellentétben állt a páratlan fejezetekkel, melyekben - különösen a könyv vége felé - Ralston már kezdte megadni magát a helyzetnek, és várt a megváltásra - legyen az egy mentőhelikopter vagy a halál. Több alkalommal képzeletbeli utazásra indulunk itt Ralston-nal, kinek lelke a kiszáradástól és éhezéstől meggyötört testből az emlékek és különös hallucinációk világába menekül. A szerző ezeket a betéteket is különösen érzékletesen festi le. 

      Ugyanez igaz a könyv tetőpontjára is, amikor Ralston végül is végső kétségbeesésében keze levágása mellett dönt. A leírás olyannyira tárgyilagos, és egyben érzékletes és részletes, hogy gyengébb idegzetűeknek nem is ajánlanám.

      Összességében egészen jónak találtam Ralston regényét. Különösen a fizikai és belső vívódását leíró fejezetek tetszettek. Miközben ezeket olvastam, nem is tudtam letenni a könyvet. Nem csak egy tipikus, modern kalandregény tehát a 127 óra. Sokkal inkább nevezném túlélőregénynek, mely a túlélés Bear Grills-i szemszöge mellett bemutatja nekünk a szenvedő, a halál közelében járó ember lelki folyamatait, gondolatait, érzelmeit is.
      10-ből 8-at érdemel.

A könyv ismertetője a Molyon

Most éppen...

      

     

      A Murakami regények után kis "pihenőként" Aron Ralston 127 óra című könyvét vettem a kezembe. A tippet egy Facebook-os, könyvkedvelőknek létrehozott csoporttól kaptam. A filmet láttam, ez alapján kíváncsi vagyok a könyvre is. Hosszabb bejegyzés hamarosan...