2014. szeptember 30., kedd

Szeptemberi összegzés


     Szeptemberben azt hiszem újra sikerült visszaülnöm az olvasás iskolájának padjába a nyári láblógatás után. :-) Ebben a hónapban 6 könyvet olvastam/hallgattam meg illetve 3 most is folyamatban van. És elég sok blogbejegyzés is született szeptemberben. Bár így is van elmaradásom... Szegény Jodi Picoult két, általam elolvasott könyvéről, a My sister's keeper-ről és a Storyteller-ről még nem sikerült bejegyzést gyártanom. De csak azért, mert annyi gondolatot feljegyeztem velük kapcsolatban, így nem is tudom, hogyan vágjak bele.
      Na de akkor lássuk az olvasásokat először... Szeptemberben befejeztem Louis Sachar Stanley, a szerencse fia című ifjúsági regényét. Elolvastam továbbá Sabina Berman Én, Én, Én című remekét, Silvia Avallone Acél című művét, mely bekerült a kedvencek közé, valamint Coelho legújabb könyvét, a Házasságtörést. Utóbbi nem ért fel teljesen az elképzeléseimmel, de nem volt rossz. Illetve ahogyan már az előző havi zárásban is írtam, úgy döntöttem, hogy újraolvasom, pontosabban újrahallgatom a Harry Potter sorozatot, melyből kettőt el is fogyasztottam már Kern András fantasztikus tolmácsolásában. Most éppen a sorozat számomra legkedvesebb kötetét, a Harry Potter és az azkabani fogolyt hallgatom. Ezen könyvekről egyébként majd egy összegző posztban tervezek beszámolni, ha meghallgatom, elolvasom mind a hét kötetet. És folyamatban van még emellett Simenon Maigret-je és a Déli Végek trilógia 2. része, a Kontroll.




      Ami a beszerzéseket illeti, ebben is viszonylag aktív voltam. Ahogy azt már a hóeleji soron kívüli beszerzős posztban is írtam, időben, kb. majdnem a végén értesültem az Alexandra akcióról, így sikerült 3 remek könyvet vásárolnom összesen kb 3600 Ft-ért: Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére, Silvia Avallone: Acél, Sabina Berman: Én, Én, Én. Ezekből kettőt már el is olvastam. (Vállveregetés:-) Illetve Coelho-fanként alap volt, hogy megveszem a szerző legfrissebb könyvét, a Házasságtörést, amit szintén elolvastam azóta. És épp az imént rendeltem meg az Alexandra honlapjáról Lois Lowry Emlékek őre és Rachel Joyce Ellopott pillanat című könyveit, melyekről nagyon érdekes, kecsegtető posztokat olvastam több bloggernél is az utóbbi időben. Plusz az Emlékek őrét majd filmben is meg akarom nézni, de ha lehet, csak a könyv elolvasása után. Ezért gyorsan meg is szerzem a kötetet. :-)

Őt is most vettem

      Összességében úgy érzem, jól választottam ebben a hónapban, és csakis jó, sőt remek könyveket sikerült olvasnom. Remélem így lesz ez októberben is. Illetve most, hogy felsoroltam őket, rájöttem, hogy nagyon multinacionális voltam szeptemberben, hiszen olvastam olasz, brazil sőt mexikói írótól is. 







2014. szeptember 28., vasárnap

Házasságtörés


"A jégkorszakban sok állat halálra fagyott a hidegben. Ezért a tarajos sülök elhatározták, hogy csoportba tömörülnek, és így védik egymást a hidegtől és más veszélyektől. 
De a tüskéik megsebezték a legközelebb álló társaikat - éppen azokat, akiktől a legtöbb meleget kapták. Ezért úgy döntöttek, hogy eltávolodnak egymástól. 
És újra halálra fagytak.
Így hát el kellett dönteniük: vagy a fagyhalált választják, vagy elviselik a legközelebbi társaik tüskéit.
Bölcsen úgy döntöttek, hogy újra összebújnak. Megtanultak együtt élni azokkal az apró sérülésekkel, amelyeket egy közeli kapcsolat okozhat, hiszen a másik melege mindennél fontosabb volt. És így sikerült életben maradniuk."

      Paulo Coelho legújabb regénye, a Házasságtörés a harmincegy éves, férjes, kétgyermekes s mindeközben újságíróként dolgozó Linda depresszió elleni küzdelmének története. Lindának mindene megvan, amire egy korabeli nő vágyhat: szerető férj, család, egy munka, amelyet szeret, ő mégsem boldog. Egy nap arra ébred, hogy felteszi magának a kérdést: Ennyi? Ennyi lenne az élet? S ezzel meg is kezdődik süllyedése lelke sötét, eddig rejtett részeibe. Olyan tetteket követ el, melyeket eddig el sem tudott képzelni... 


   Talán nem spoiler, ha elárulom, hogy Linda megcsalja a férjét. Méghozzá egykori középiskolai szerelmével, aki már az első (immár felnőttként való) találkozásukkor nagy nyomást gyakorol rá, s eléggé hamar ki is alakul a viszony kettőjük között. S érdekes módon Linda eleinte nem is érez megbánást a tettei miatt, bár azzal tisztában van, hogy nincs vele rendben valami, hogy őt is megtámadta korunk népbetegsége, a depresszió, s próbál is küzdeni ellene. Először orvosokat keres fel, többet is, de egyikükkel sincs megelégedve és egyszeri látogatás után nem keresi fel őket újra. Majd a nyugati orvoslásban csalódva kevésbé megszokott gyógymódok felé fordul, és felkeres egy sámánt, akivel igen érdekes, tanulságos beszélgetéseket folytat, de sajnos ez sem elég, hogy kilábaljon jelenlegi állapotából. Egy mély, testi-lelki, a szabadsághoz, természethez közelhozó élmény lesz szükséges ahhoz, hogy Linda végül ismét magára találjon.
   Coelho regénye a tőle megszokott módon sokunkat foglalkoztató morális, lelki kérdéseket boncolgat: Mi valójában az élet értelme? Mi az a boldogság? Mennyire lehet erős a szeretet, a szerelem? Mi mozgatja az emberi kapcsolatokat?... Engem azonban valahogy mégsem érintett most meg igazán az író. Pedig olyan gondolatokat, mondatokat ad a főhősnő szájába, amelyek már az én fejemben is sokszor megfordultak/nak. Mégsem tudtam teljesen azonosulni Lindával. Ez szerintem már a regény elején eldőlt, amikor a nő - számomra túlságosan hamar és könnyen - belebonyolódik a viszonyba. Őszintén szólva arra számítottam, hogy hosszasabb lelki vívódáson megy keresztül, mielőtt megteszi ezt a lépést. Sokkal szimpatikusabb karakter volt számomra a férj, aki hasonló problémákkal, érzésekkel küzd, mégis kiáll felesége mellett, s mindvégig fogja a kezét ezen a nehéz és sötét úton is.


     Tetszett a regény, több helyen el is gondolkodtatott, benne voltak a Coelho-ra jellemező, tanulságos történetek, mélyebb üzenetek, de véleményem szerint nem ér fel egy Alkimistával vagy egy Zahirral. Coelho utóbbi könyvei sokkal jobban megmozgattak, megérintettek. Nem tudom, hogy az író változik vagy én magam, az én ízlésem... Azért összességében megérdemel ez a könyv is egy 7-est a 10-ből.

A könyv ismertetője a Molyon



2014. szeptember 24., szerda

Silvia Avallone: Acél - avagy életképek a Sztálingrád utcai lakótelepről


"A júniusi perzselő napfényben a tenger és a lakótelepi házfalak úgy hatottak, mint az egymásra csaholó élet és halál. Minden hiába; annak, aki nem itt lakik, hanem kívülállóként szemléli, a Sztálingrád utca siralmas látvány. Mi több: maga a nyomorúság."

      Egy olasz kisváros, Piombino lepusztult lakótelepén járunk, a Sztálingrád utcában, ahol minden munkaképes férfi a folyamatosan lüktető, izzó acélgyárban dolgozik, a nők pedig harmincéves korukra a házimunkától megviselt, idős asszonyokká válnak, s ahol a fiatalok a drogmámorba menekülnek a mindennapok nyomorúsága elől. Itt él a két szívbéli barátnő, Anna és Francesca, a szőke és a barna, az álmodozó és a ragaszkodó, akik bár nagyon különböznek egymástól, mégis elválaszthatatlan barátnők. Összeköti őket a Sztálingrád utca, a piszkos tenger és a vágy, hogy egyszer majd eljussanak Elbára, álmaik szigetére, mely csak egy köpésre van a lakóteleptől, mégis elérhetetlen(nek tűnik) a lányok számára, és a nyomorúságos városka többi lakója számára is. Összeköti őket szépségük, mely 13 évesek lévén, éppen kibontakozóban van, és a városka egyetlen hímnemű lakóját sem hagyja hidegen (még Francesca édesapját sem...). És összeköti őket a sors, a problémák, melyeket mindketten átélnek. Az iszákos apa, akinek folyton eljár a keze, az apa, aki rendes munka helyett piszkos ügyletekkel keresi a kenyerét, s hónapokra eltűnik otthonából, és a mindezt csendben, szenvedések közepette tűrő anyák.

Az acélmű

      De legalább ők ott vannak egymásnak, a szívbéli barátnők, akik gyermekkoruk óta sülve-főve együtt vannak. A felnőtté válás közeledtével azonban ez a barátság is kezd megváltozni. Míg Francesca csak arra vágyik, hogy Annával töltse minden idejét, és nem is igazán vágyik el még Elba szigetére sem, addig Anna nagyra törő terveket szövöget a jövőről, hogy egyszer elhagyja majd a városkát, Milánóba, Rómába költözik, jogász, ügyvéd lesz belőle. Így alakul, hogy a középiskolát már máshol kezdik el, Francesca szakközépbe, míg Anna gimnáziumba készül, s ez már előjele egy komolyabb változásnak, amely igen csak próbára teszi barátságukat. 

"Biztos vagy benne, hogy több vagy, több, minden nappal. Ez a dolgok rendje. Ehelyett kiderül, hogy kevesebb, kevesebb, minden nappal kevesebb."

     A lányokéval párhuzamosan számos más sorsot is megismerhetünk. Így találkozunk Lisával is, a nyomival, aki látszólag még Annáéknál is nyomorúságosabb életet él. Nővére, Donata halálos beteg, rajta kívül Lisának egyetlen barátja sincs, s mindezek tetejében még ronda és kövér is. Anna és Francesca életét tökéletesnek látja, irigyli őket, egészen addig, amíg jobban bele nem lát a két lány mindennapjaiba. Kicsit egyébként a patkány és a falábú házmesterkislány jutott eszembe Örkénytől (fel is töltöttem a blogba külön bejegyzésként az ötpercest).... Minden relatív... Vagy ott van Christiano, a gyermekapa, aki még maga sem felnőtt, mégis gyereke született, s nem bír megbirkózni ekkora felelősségel, nem tud felnőni a feladathoz. Vagy Alessio, Anna bátyja, aki a többi helyi fiatalhoz hasonlóan a gyárban és a helyi diszkókban tengeti mindennapjait, szinte folyamatos drogmámorban, miközben évekkel ezelőtt elveszített kedvese után sóvárog. Elena után, aki Annához hasonlóan arról álmodott, hogy kitör a kisváros nyomorából és ezt meg is tette.

A lakótelep

      Ahogy haladunk előre a történetben, egyre nő a feszültség, egyre inkább ránk nehezedik valami mélységes mély hiány, keserűség, amely a regény végi tetőpontban csúcsosodik ki. Vajon képes e két tinédzserlány barátsága átélni a felnőtté válással járó változásokat, a családi gondokat, mindezt a Sztálingrád utca reménytelen lakótömbjei között? 
       Ami az írónő stílusát illeti, kicsit nehéz volt hozzászoknom. Sok a félbetört mondat (ahogyan sok a félbetört élet Piombinóban is). Gyakran mondatonként váltunk nézőpontot, így - bár sokszor nehéz követni, éppen kiről is van szó - mindenki lelkébe beleláthatunk. De ez a töredezettség tökéletesen illik a regény hangulatához, csak fokozza annak hatását.

A vágyálom: Elba szigete
      Ami engem illet, teljesen magával ragadott a regény, beszippantott ez a keserű világ, amelyben két gyermeklány mégis képes meglátni a szépségeket, képes remélni. Egyértelműen 10-ből 10-es a könyv. 

Felirat hozzáadása

Örkény István: Gondolatok a pincében


A labda egy betört ablakon keresztül leesett az alagsori folyosóra.
Az egyik gyerek, a házmesterék tizennégy éves kislánya, lebicegett érte. Szegénykének a villamos levágta a fél lábát, s boldog volt, ha labdát szedhetett a többieknek.

Az alagsorban félhomály terjengett, de azért feltûnt neki, hogy egy sarokban megmozdult valami.

- Cicus! - szólt oda a falábú házmesterkislány. - Hát te hogy kerülsz ide, kiscicám?

Fölkapta a labdát, s ahogy csak tudott, elsietett vele.

Az öreg, csúnya és rossz szagú patkány - õt nézték cicának - meghökkent. Így még nem beszélt vele senki. Eddig csak utálták, szénnel hajigálták, vagy rémülten elmenekültek elõle.

Most jutott eszébe elõször, hogy milyen más lett volna minden, ha történetesen cicának születik. Sõt - mert ilyen telhetetlenek vagyunk! - mindjárt továbbszõtte ábrándjait. Hát még ha falábú házmester-kislánynak születik?

De ez már túlságosan szép volt. Ezt már el se tudta képzelni.


2014. szeptember 13., szombat

Én, Én, Én...


      Igen különleges élmény volt számomra Sabina Berman Én, Én, Én című regényének elolvasása. Egyrészt mivel rengeteg újdonságot tudhattam meg belőle a tonhalhalászatról. De még inkább azért, mert mindezt egy autista lány szemszögéből ismerhettem meg....
      A könyv maga egy egyes szám első személyű elbeszélés, melyben a beszélő, azaz a főszereplő, Karen többször ki is szól az olvasóhoz, megjegyzéseket fűz az elhangzottakhoz. A könyv igen érdekesen kezdődik, Karen ugyanis úgy ír magáról, mint egy harmadik személyről. A jószág, így emlegeti magát, majd később fogyatékos. 

"És volt még egy fogyatékos, akinek elektromos vezeték volt a derekára kötve, a dugó pedig konnektorról konnektorra járt a teremben, míg végre megtalálta a legjobbat, és amikor ez sikerült, egész nap a piros kövekkel kirakott udvart meg a sárga falakat bámulta az ablakból - és ez a konnektorba csatlakoztatott bolond Én voltam."

      Karen egy autista kislány, akit anyja a világtól elzárva tartott, nem is nevelt. Míg nem egy nap  az anya öngyilkos lesz, s házát s vele együtt a tonhalfeldolgozó üzemet húga örökli meg, aki nem is tud a gyermek Karen létezéséről. Amikor megpillantja a csupa piszok, testileg és szellemileg is elhanyagolt kislányt, úgy dönt, a gondjaiba veszi. És ekkor, neki köszönhetően születik meg Karen tudata, s az autista kislány elkezd megismerkedni a világgal. Nagynénje hihetetlen türelemmel és leleményességgel okítja unokahúgát. Karennek ennek ellenére igen nehezen megy a tanulás, a beilleszkedés a "standard emberi lények" közé. Fogyatékosokkal együtt jár iskolába, ahol azt tanulják, hogy nem szabad nyilvánosan kakálni és hasonlók. Karen azonban részben hasonlít fogyatékos társaihoz, részben viszont, mint minden autista, ki is emelkedik közülük. Bár az érzelmek felismerését, kifejezését papírról kell tanulnia (különösen tetszett, ahogyan az elbeszélés során leírja, sőt néhol le is rajzolja az egyes érzelmekhez társuló arckifejezéseket: meglepett=hatalmasra tátott száj és óriási szemek), a metaforáktól pedig egyenesen kiborul, egyes dolgokban viszont, mint például a tartós figyelem vagy a térszervezés, Karen igazi zseni. Nagynénje éppen ezért úgy dönt, egyetemre küldi a lányt, hogy ott állattenyésztést tanuljon, hogy ha felnő, átvehesse tőle a tonhalfeldolgozó üzem irányítását. S ezzel kezdetét veszi Karen sikertörténete, melyhez azonban az egyetemnek vajmi kevés köze van...
     Miközben haladunk előre a történetben, egyre többet és többet tudunk meg Karen gondolkodásáról, emberekről és állatokról alkotott véleményéről. A "standard emberi lényekről" igen lesújtó véleménnyel van.

"A standard emberi lények világa: az a buborék, melyben valójában semmi más, csak az emberi dolgok hallatszanak vagy látszanak, ahol semmi más, csak az emberi számít, minden egyéb pedig tájdekoráció, portéka vagy étel."

      Az egyetemen aztán megismerkedik Descartes közismert elméletével, miszerint "Gondolkodom tehát vagyok." Karen szerint ez a legnagyobb butaság, amit bárki valaha is kijelenthetett. Hiszen minden és mindenki előbb létezik, és csak utána - néha - gondolkodik. Ebből az ostoba gondolatból pedig egyenesen következik - a standard emberi lények számára legalábbis, hogy" mindenki, ami nem gondolkodik, nem is létezik egészen." 

"A fák, a tenger, a tengerben a halak, a nap, a hold, egy domb vagy egy hatalmas hegygerinc: nem, nem léteznek egészen, csak valamiféle másodrangú szinten, kevésbé léteznek. Következésképpen azt érdemlik, hogy az emberek portékája, élelme vagy tájháttere legyenek, semmi egyéb."


       Karen azonban egyáltalán nem tud azonosulni ezzel a gondolattal. Ő az állatokat és növényeket önmagával egyenrangúnak tekinti. A tengerhez pedig egészen különleges kapcsolat fűzi már gyermekkorától fogva. Amikor ugyanis kislány volt, és anyja nem törődött vele, Karen minden idejét a tenger által elárasztott pincében töltötte, a homok és a halak között. Éppen ezért felnőttkorában is kedvelt időtöltése - amellett, hogy búvárruhában egy láncra akasztva lóg -, hogy búvárruhát öltve leúszik a tenger mélyére, fejét ráteszi egy lapos kőre a meder alján, és a homokon elfekve hallgattja a tengert, eggyé válva azzal. Ennek a különös gondolkodásmódnak köszönhetően képes arra, hogy a világot az állatok szemén keresztül szemlélje, s ez az az újszerű nézőpont, amely meghozza neki a sikert a tonhalhalászat világában.


      Több gondolatmenet is mély nyomot hagyott bennem a könyv olvasása közben. Karen ijesztő, nagy igazságokat mond ki az emberi létről, gondolkodásról. Libabőrös lettem például a következő bekezdés olvasása közben:

"Végezetül pedig, ha az a kérdés, hogy ki él boldogabban, Max, a papagáj, vagy egy emberi lény, a válasz határozottan ez: Max, a papagáj. Ez pedig egyszerűen azért lehet, mert egy standard emberi lényt a gondolkodása elválaszt a természetes dolgoktól, sőt még a saját testétől is, és mivel sehogy máshogy nem lehet boldog, csakis a saját, valós testében, az ember nem boldog."

      Szintén nagyon elgondolkodtató, hogyan vélekedik az autista lány Darwin elméletéről, illetve az emberek ahhoz való hozzáállásáról:

"Akarom mondani, sokakat ismerek, akiket ha megkérdeznek róla, mit mondott Darwin az életről, többé-kevésbé pontosan képesek elmondani, de egyetlen olyan embert sem ismerek, akinek a mindennapi élete azt mutatná, hogy valóban elhiszi: nincs áthághatatlan szakadék közte és azok között a lények között, akik nem szavakkal gondolkodnak."

       A regény mélyen elgondolkodtató utazás egy autista lány gondolataiba, kezdetben csak részben létező, de egyre növekvő lelki világába, akinek a nézőpontján keresztül az ember máshogy látja a világot, az embereket és az állatokat. Sabina Berman regénye arra készteti az olvasót, hogy átgondolja a világról addig alkotott képét. 
      Meghatározó élmény, egyben különleges kedvenc, így egyértelműen 10-ből 10-es számomra.

A könyv ismertetője a Molyon

2014. szeptember 9., kedd

Könyves kérdések

      Az utóbbi néhány napban jó pár bloggernél láttam kitöltve a lenti kérdőívet. Így gondoltam én is csatlakozok az előttem már szólókhoz. :-) És nem tudom, van e kedvük játszani, de szívesen látnám Andiamo és Judit olvasási szokásaira. :-) 
       Na és akkor a kérdések no és persze a válaszok:

Szoktál nassolni olvasás közben?

Érdekes módon nem. Nem igazán megy nekem egyszerre az olvasás és evés vagy ivás. Ügyetlenségemben még véletlenül leenném, -innám a könyvet. :-) A nasi így általában a film- avagy sorozatnézés idejére marad. 

Mit szeretsz iszogatni olvasás közben?

Na azt hiszem ezt a kérdést a fentiekben már megválaszoltam. :-) Néha mondjuk elfordul, hogy teázgatok olvasás közben. Főként ősszel és télen. Bár be kell vallanom, gyakran előfordul, hogy annyira belemelegszem a könyvbe, hogy mire belekortyolok, már ki is hűlt a teám. :-)




Szoktál írogatni a könyvekbe vagy kivagy magától a gondolattól is, hogy firkálj beléjük?

Abszolút az utóbbi táborba tartozom. Éppen ezért a könyvekbe olvasás közben mindig belecsúsztatok egy papírlapot, hogy ha valami feljegyeznivalóm akad, a lapra tudjam írni. Ugyanígy soha nem is csinálok szamárfület, inkább felírom az oldalszámot. De azért annyira nem vagyok mániákus mint pl. tesóm, aki kínosan ügyel még arra is, nehogy megtörjön a könyv gerince. Egy olvasott könyvön igenis meglátszik, és látszódjon is meg, hogy már olvasták egyszer, kétszer, sokszor... 



Mindig el kell jutnod egy fejezet végéig vagy le tudod tenni a könyvet bárhol?

Ha a fejezet végére nem is, de az oldal vagy minimum a bekezdés végéig igen. Nem szeretem egy gondolat közepén félbehagyni a könyvet. Persze, ha utazom, néha előfordul. De akkor is inkább előbb abbahagyom az olvasást, ha tehetem, és már nem kezdek új fejezetbe/bekezdésbe leszállás előtt.

Olyan ember vagy, aki elhajítja a könyvet a szoba másik sarkába, ha idegesítő regényt olvas?

Nem szoktam dobálni a könyvet, de szokásom, hogy olvasás és filmnézés közben egyaránt beszélek a szereplőkhöz. Különösképpen akkor szoktam "beszólni" nekik, ha valami hülyeséget csinálnak. :-P Szóval nem dobálom a könyvet, csak kiabálok vele. (Utóbbit szigorúan csak itthon csinálom.:-)

Ha szembejön veled egy ismeretlen szó, azonnal rákeresel?

Csak nagyon ritkán. Akkor, ha az adott szó értelmét nem tudom kikövetkeztetni a szövegkörnyezetből és/vagy a szó többször is visszatér a könyv folyamán.


Mit olvasol most?

Mostanában rákaptam, hogy egyszerre két-három könyvet olvassak. Ebből egy általában hangoskönyv vagy e-book. Most éppen a következőket olvasom:

Sabina Berman: Én, Én, Én
J. K. Rowling: Harry Potter és a titkok kamrája (hangoskönyv)
G. Simenon: Maigret és a gyilkos



Milyen könyvet vettél legutoljára?

Legutóbb hármat vettem egyszerre (csak 3600 Ft-ért!!!!:-), amiről egy soron kívüli beszerzős posztban be is számoltam:

Silvia Avallone: Acél
Sabina Berman: Én, Én, Én
Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére


Van kedvenc helyed vagy időpontod az olvasásra?

Az időpont változó. Amikor csak alkalmam van rá, olvasok. Ami a helyszínt illeti, imádok utazás közben, főleg buszon olvasni. :-) Régebben többet buszoztam, most, hogy költöztem, már kevesebbet, de azért még az alig 10 perce utazás alatt is képes vagyok elővenni egy könyvet. 



A sorozatokat vagy az egyrészes könyveket szereted jobban?

Is-is. Nem tudok különbséget tenni. Vannak könyvek, amelyeknél jó tudni, hogy még találkozom a szereplőkkel, hogy régi ismerősként merülhetek majd el az újabb kötetben. Más könyvek egymagukban tudnak kerek egészek lenni. Mindkettőt szeretem na. :-)

Van olyan könyv, amit mindig előhozol és szeretettel ajánlasz mindenkinek?

Abszolút favorit nálam a Tűz és jég dala ciklus, amit már nagyon sok embernek ajánlottam. De nagyon szeretem Coelho könyveit is, őt is gyakran szoktam emlegetni. :-)

Hogy rendszerezed a könyveidet?

Most, hogy a könyveim fele otthon van, másik része itthon, kicsit kaotikus a helyzet. Itt ráadásul még nincs könyvespolcom. De hamarosan beszerzek egyet, mert az azóta hozzám kerül könyvek szegények szanaszét hevernek a lakásban. Amúgy mindig ügyelek rá, hogy a sorozatok tagjai egymás mellé kerüljenek, és amúgy a sorozatok illetve az egyrészesek egy-egy külön csoportba. A kölcsönkönyvek mindig külön helyre kerülnek. Ja és persze a méreteket is számítanak.

Nem az enyém, de valahogy így néz ki az is :-)












2014. szeptember 6., szombat

Feláldozható könyvek

      Ezt a kis kérdéssort egy YouTube-os könyves bloggernél, Attila the Bookaholic-nál láttam meg, és nagyon megtetszett, így úgy gondoltam, én is elkészítem. Az ihletet adó videót itt találjátok. Bár eredetileg videós bejegyzéshez szánták, remélem azért így írásban is élvezhető lesz.
      Nos akkor csapjunk is bele. A kérdéssor és a válaszaim a következők:

1. Egy túlértékelt könyv: Képzeld el, hogy egy zombiapokalipszis közepén vagy. Éppen egy könyvesboltban vagy, nézegeted a könyveket, próbálod eldönteni mit vegyél, amikor BUMM: ZOMBITÁMADÁS! Hirtelen megszólal a hangosbemondó, amiben bejelentik, hogy a katonaság rájött: a zombik egyedüli gyengesége a túlértékelt könyvek. Melyik az a könyv, amit mindenki imád, de te nem /sőt, lehet, hogy egyenesen utálod/ és nekidobnád a zombiknak, mert te tudod, hogy ez egy túlértékelt könyv és sikeresen legyőznéd vele őket?


Ahogy elolvastam ezt a kérdést, azonnal tudtam is, hogy én E .L. James  Szürke-trilógiáját vágnám a zombikhoz. Kapásból mind a hármat. Bár a 2. és 3. kötetet egyáltalán nem ismerem, és az elsőben is csak kb. a 100. oldalig jutottam (írtam is róla egy eléggé méltatlankodó hangvételű posztot), ez elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, hogy a könyv, ami napjaink egyik legnépszerűbb bestsellere, a legrosszabb könyv, amit eddig olvastam. Így nem bánnám egyáltalán, sőt törülnék neki, ha a zombik martalékává válna. 


2. Egy folytatás: Éppen most végeztél a fodrásznál és sikerült neki kivételesen jól megcsinálnia a frizurádat. És te egyszerűen imádod! Mész az utcán, énekelsz, amikor BUMM: FELHŐSZAKADÁS! Melyik folytatást vagy hajlandó esernyőként használni, hogy ne ázzon el a hajad?

Itt sem kellett sokat gondolkodnom a válaszon. Én egyértelműen Susan Collins Éhezők viadala trilógiájának 3. kötetét, A kiválasztottat tartanám a fejem fölé esernyő gyanánt. Amilyen remek volt az első kötet, annyira nem tetszett nekem a harmadik. Számomra igencsak túlbonyolítottra sikerült a könyv nagy részét képező akciójelenet, és a befejezés sem az lett, amire számítottam. Félreértés ne essék, nem happy end-et szerettem volna, de az a megalkuvást sugalló lezárás nem illett szerintem a lázadó Katniss-hez. Erről egyébként nem írtam bejegyzést, még nem volt meg a blogom, amikor ezt a trilógiát olvastam. De lehet, újraolvasom és írogatok majd róla valamit.
 



3. Egy klasszikus: Mondjuk azt, hogy éppen irodalomórán vagy és a magyartanárod megállás nélkül azt szajkózza, hogy ez a könyv, hogyan változtatta meg a világot, hogyan forradalmasította az irodalmat. Neked már teljesen eleged van ebből, olyannyira, hogy felkapod ezt a klasszikust és egyenesen a tanárod képébe hajítod. És tudod mit? Ez a kötet egy nagy hülyeség és megéri a büntetést, hogy megmutathasd mindenkinek, hogyan érzel ezzel a könyvvel kapcsolatban. Melyik az a klasszikus, amivel fejbe dobtad a tanárodat?

Hát lehet, hogy most páran meg fognak kövezni, de itt nekem Gárdonyi Géza Egri csillagok-ja ugrott be. Emlékszem, annak idején igazi kínszenvedés volt számomra elolvasni ezt a könyvet. Amikor a végére értem, fel is írtam a könyv hátuljába, hogy milyen nap, hány óra, hány perckor szabadultam meg a szenvedéstől. :-) 


4. Életed legutáltabb könyve: Éppen a könyvtárban lógsz, amikor BUMM: A GLOBÁLIS FELMELEGEDÉS A TETŐFOKÁRA HÁG és az egész világ odakint jeges pusztasággá válik. Csapdába estél és az egyetlen esélyed a túlélésre, hogy elégetsz egy könyvet. Melyik az a könyv, amit legelőször felkapnál, életed legutáltabb könyve, melyik az a könyv, amit megbánás nélkül elégetnél? 

Hát ez nehéz kérdés, mert elsőre megint a Szürke-trilógia ugrott be. Azt nagyon-nagyon-nagyon utálom. Ér ugyanazt a könyvet egyszer zombikhoz vágni, egyszer meg elégetni? És azt még nem is említettem, hogy nem elég, hogy maga a könyv kaki, de a borzalmas magyar ferdítés (inkább nem hívnám fordításnak) csak tovább ront rajta... Más könyv nem jutna eszembe, amit elégetnék, csak ez. Ezt viszont nyugodt szívvel... 

 Ennyi lett volna az én feláldozható könyvek listám. Köszönöm Attilának az ötletet. :-) Ti is írjátok meg a Ti feláldozható könyv listátokat, ha esetleg kedvet kaptatok hozzá! :-)

Az a semmirekellő-nyomorult-hitvány-malactolvaj-ükapa...



      Egyszer régen már belekezdtem a fenti könyvbe (Louis Sachar: Stanley, a szerencse fia), méghozzá hetedik osztályos koromban, egy osztályfőnöki órán, amikor is szabad foglalkozás volt, és az egyik osztálytársamnál éppen ott volt ez a könyvecske, amit kölcsön is adott arra a 45 percre. Akkor persze nem sokáig jutottam a történetben, ennek ellenére felkeltettem az érdeklődésemet. Bár kölcsön nem kértem - volt elég kötelező olvasmány akkoriban, meg hát őszintén szólva, akkor még nem voltam olyan nagy könyvmoly, mint most. :-P
       Ami a regényt illeti, igazából egy ifjúsági kalandregényről van szó. Annak idején elég nagy sikernek örvendett Amerikában, film is készült belőle (Bár ezt egészen addig nem tudtam, amíg PuPilla fel nem világosított.:-) A történet a következő: adva van egy fiú, Stanley Yelnats (igen a vezetékneve a keresztneve visszafelé olvasva:-), aki mindig mindenhol rossz helyen tartózkodik. Azt, hogy üldözi a balszerencse nem másnak köszönheti, mint annak a semmirekellő-nyomorult-hitvány-malactolvaj-ükapjának, aki annak idején megszegte egy cigányasszonynak tett ígéretét, aki ezért átokkal sújtotta őt, melyet csak egy módon lehet megtörni. Nem nagy titok gondolom, ha elárulom, hogy a mi Stanley-nk lesz az első Yelnats, akinek ez sikerül majd. 
       Lényeg a lényeg, a fiú az átoknak köszönhetően olyan bajba keveredik, melynek eredményeként egy titokzatos nevelőtáborban köt ki, ahol pár másik kiskorú bűnözővel együtt az Stanley feladata, hogy gödröt ásson egy régen kiszáradt tó területén. A lyukásás célja a jellemfejlődés -állítólag... 


       Miközben a jelenben haladunk előre a történetben, több helyen is visszaugrunk a régmúltba, megismerjük Stanley felmenőinek történetét. így többek között azt, hogyan átkozta meg ükapját a cigányasszony, vagy hogy hogyan menekült meg nagyapja az éh- és szomjhaláltól, miután a Csókos Kate Barlow kirabolta és magára hagyta őt a sivatagban. És megismerhetjük Kate Barlow történetét is. A szálak, a jelen- és múltbeli események aztán, ahogyan az lenni szokott, a történet vége felé kezdenek összefutni, s így jutunk el a végkifejlethez, ahol aztán minden aprócska részlet értelmet nyer. Néhol mondjuk azt gondoltam, kicsit túl kicsi is ez a világ, túl sok a véletlen. Dehát egy meséről van szó, amibe ez belefér. Illetve bevallom őszintén, nem mindenhol figyeltem eléggé, ugyanis egy fontos részlet pl. csak a legvégén esett le, amikor az író konkrétan kimondta a rejtvény megoldását. Pedig ha jobban figyelek, már az elején leeshetett volna. De lehet, hogy így volt jó, hogy nem voltam elég szemfüles. :-)
        Tetszett, hogy a táborlakók elnevezték egymást, mely becenevek még jobban kihangsúlyozták egyes karakterek vélt vagy valós jellemzőit. Ott van például Zéró, akinek egyrészt a nevéből is adódik a becenév, másrészt akit társai, sőt a tábor vezetői is, tulajdonképpen az egész környezete egy nullának tart. Ez persze nem igaz, de csak Stanley az, aki ezt felfedezi. A névadás azért is tetszett különösen, mert bár a fiú nem túl okos, kifejezetten jó matematikából, fejbeszámolásból, nagyon jóban van a számokkal.

"Stanley figyelte, ahogy Zéró újra meg újra leírja a nevét. 
Zéró Zéró Zéró Zéró Zéró Zéró Zéró
Valahogy elszomorította a dolog. Nem tehetett róla, de arra gondolt, százszor nulla, az még mindig csak nulla."



      A regényben felmerül a faji kérdés is, mely a Délen különösen a múltban, de még napjainkban is sajnos jelen van.

"Röntgen, Hónalj és Zéró feketék voltak. Ő [Stanley], Polip és Cikkcakk pedig fehérek. Mágnes spanyol származású. De odakint a tavon mindannyian egyforma vörösesbarna színűek voltak: amilyen a föld."


       Ami a negatívumokat illeti, a fordítással nem voltam teljesen megelégedve. Akadt például néhány kifejezetten magyartalanra sikeredett mondat, kifejezés, és sajnos akadt pár elgépelés is... A "kedvencem": 

"Tudta, hogy az életük nagy részét azzal töltődik, hogy helytállnak a földeken, az állatok ellátásában, és nem sok iskolapadot koptattak."

     Érdekes volt számomra továbbá néhány karakter is, főként Mr Pedanski, akinek nagyon furcsa volt számomra a regény folyamán hirtelen bekövetkező pálfordulása. Eleinte nagyon kedves a fiúkkal, még Zéróval is, a regény vége felé azonban már ő is kegyetlen nevelővé válik és Zéróval is igen gonoszan beszél. Nem igazán értettem, hogy miért is volt ez így, nem találtam rá magyarázatot a könyvben...
      Összességében kellemes kikapcsolódás volt, és akadt benne rejtély is, de azért nem az a töménytelen mennyiségű és mély misztikum, amely annyira elgondolkodtatná az embert. Egy könnyed olvasmányról van tehát szó. Nálam 10-ből 7-est érdemelt ki. 



2014. szeptember 2., kedd

Soron kívüli beszerzős poszt

      Ma olyan akcióba botlottam, hogy nem bírok ellenállni annak, hogy készítsek egy soron kívüli bezserzős posztot.... Valamilyen hirtelen ötlettől vezérleve ma munka után bekukkantottam az egyik helyi Alexandra-ba és nem tudom, honnan jöhetett ez a megérzés, de nagyon jól tettem, hogy benéztem, igen durva leárazások vannak ugyanis most náluk. Így történt, hogy végül is 3 vadiúj könyvvel tértem haza mindössze egy áráért!
      A beszerzett kötetek pedig a következők: 


  Egy százezer évvel ezelőtti posztban már írtam róla, hogy szeretném beszerezni illetve elolvasni Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című klasszikusát, melyet aztán így, százezer évvel később sikerült is megvennem az Alexandra-ban. És az akció keretében mindössze 1600 Ft volt 3200 Ft helyett, szóval azt hiszem jól tettem, hogy eddig vártam vele. :-) Remélem a könyv beváltja majd a hozzá fűzött reményeimet.
Fülszöveg:
"A Száll a kakukk fészkére megjelenését 1962-ben osztatlan lelkesedéssel fogadták olvasói és kritikusai, jóllehet a polgárpukkasztó beat nemzedék hatásait tükrözi, és az akkortájt formálódó, ellenkultúrának nevezett mozgalom több majdani eszméje is vezérmotívumként ível át a regényen. 1975-ben Jack Nicholson és Louise Fletcher főszereplésével Milos Forman rendezett belőle filmet, amelyet nemrégiben a húsz legjobb film közé sorolt az Amerikai Film Intézet. 
Egy elmegyógyintézetbe új beteg érkezik, a nagyhangú, tettre kész és életvidám Randle Patrick McMurphy. Rögtön felméri az erőviszonyokat, és nekilát átalakítani az osztály életét: kártyapartikat szervez, valóságos fogadóirodát üzemeltet, italt és nőket csempészik be, sőt megkérdőjelezi a csoportterápiás gyűléseken alkalmazott módszert is. A szabályok megszegése játékként indul, amelynek kimenetelére fogadásokat köt, hamarosan azonban elkeseredett háborúvá fajul, amelyben McMurhpy ellenfele az osztály teljhatalmú főnővére, a Főnéni. Tekintélyénél és pozíciójánál fogva a Főnéninek számos eszköz áll rendelkezésére, McMurphy viszont csak féktelen életvágyára, szélhámosbölcsességére és betegtársai rokonszenvére hagyatkozhat. 
1962-ben, nem sokkal a Száll a kakukk fészkére megjelenése után az egyik női alkalmazott abban a kórházban, ahol Ken Kesey a regény írásának idején kisegítőként dolgozott, beperelte a szerzőt és kiadóját, a Viking Presst: állítása szerint a regény egyik mellékszereplőjét, a háromszor színre lépő vöröskeresztes hölgyet nyilvánvalóan róla mintázta a szerző. Kesey nem bonyolódott jogi vitába, hanem az érintett részeket (összesen nagyjából három oldalt) egyszerűen átírva, a színesen megfestett „vöröskeresztes libát" a jellegtelen Szóvivőre cserélte. Az Egyesült Államokban tehát, ahol a könyv több mint száz kiadást megért, csak az első kiadás birtokosai ismerhetik az író eredeti szándéka szerint megírt regényt. Magyarországon jelen kiadás az első, amelyben a módosított szöveg olvasható."

Silvia Avallone Acél című regényéről még valamelyik blogban olvastam pár hónapja, és esküszöm már vagy negyed órája keresgélem, hogy kinél, de nem találom. Bocsika! Ha utólag meglelem, mindenképpen belinkelem majd. A poszt ugyanis nagyon tetszett, így amikor megláttam, hogy az Alexandra-ban most csak 580 Ft az Acél, nem volt kérdés, hogy ő is hazajön velem! 

Fülszöveg:
"A fiatal Silvia Avallone első regénye a tavalyi év egyik legnagyobb könyvszenzációja volt Olaszországban. A színhely az Elba szigetére néző, toscanai Piombino. Ennek a Toscanának azonban a Sole mió-s Itáliához nem sok köze van. A város iparnegyedében vagyunk, ahol nyáron a bénító forróság, télen pedig a kongó üresség és a szitáló eső miatt nem történik semmi. Az itt élők hozzászürkültek az őket körülvevő acélgyárhoz, a lerobbant bérházrengeteghez, a koszos és olajos tengerparthoz. A felnőtt férfiak és fiúk az acélgyárban dolgoznak, az asszonyok pedig harmincévesen már elvizesedett lábbal, fásultan végzik a háztartási teendőket. A két főszereplő kamaszlány, Anna és Francesca, mégis úgy érzi: most kezdődik az élet, övék a világ. A végtelen boldogsághoz már nem is kell több, csak hogy betöltsék a tizennégyet, résztvehessenek a nyári ünnepen, először lefeküdhessenek valakivel, és eljuthassanak a napfényben fürdő szemközti szigetre. Vajon sikerül-e megúszniuk mindazt, ami vár rájuk? Kamaszregénynél jóval több: lebilincselő sodrású, váratlan fordulatokban és erotikus intermezzókban, miniatűrszerű pontossággal kidolgozott jellemrajzokban gazdag, eleven lüktetésű mű az Acél. Egy vadonatúj, furcsa korosztály furcsa látlelete Itália sötétebbik feléről."

A harmadik kötet, amelyet megszereztem, Sabina Berman Én, én, én című könyve. Erről is egy bloggernél olvastam, de persze ezt sem találom most..... A lényeg, hogy szeretem a Forrest Gump jellegű sztorikat, és nekem úgy tűnik, ez is valami ilyesmi lesz majd. Meglátjuk... És csak 1400 Ft volt! 

Fülszöveg:
"Egy kopaszra nyírt, sebhelyes testű kislány ül a tengerparton, és egyre csak azt ismételgeti: Én, Én, Én. Beszélni tanul, miután éveken át elvadultan élt, mint egy kis állat, a part sós homokját ette, és nem volt kapcsolata az emberekkel. Mert ő, Karen Nieto más, mint a többiek. S amikor megérkezik Mazatlánba a nagynénje, hogy átvegye örökségét, a helyi tonhalfeldolgozó üzemet, és nagy türelemmel nekiáll megszelídíteni Karent, mindkettőjük számára egy új világ nyílik meg. Karen számára a nyelv, a kultúra, az emberek világa; a nagynénje számára pedig egy különleges elme, amely bizonyos dolgokban az idióták szintjén van, másokban viszont zseniális. Az autista kislányból, miután kínkeservesen megtanulja értelmezni az emberi gesztusokat, sikeres, sőt dúsgazdag felnőtt lesz, de furcsa gondolkodásával mindegyre meglepi vagy meghökkenti a környezetét. Mert Karen nem tud hazudni, és nem érti a metaforákat meg az eufemizmusokat. S a tengerben, a tonhalak és egyéb vízi teremtmények között mindig jobban érzi magát, mint az emberek között, akik olyan nagyra vannak azzal, hogy ők gondolkodnak. Hogy gondolkodnak, tehát vannak. Karen biztos benne, hogy ez butaság. Mert ő van, és kész. Minden és mindenki előbb létezik, és csak utána - néha - gondolkodik. - A mexikói Sabina Berman elsősorban drámaíró: nemzedékének egyik legnépszerűbb és legtermékenyebb színpadi szerzője a spanyol nyelvű világban. Amellett film- és színházi rendező, s nem utolsósorban prózaíró is, akinek ez a 2010-ben megjelent, elbűvölő humorú és gondolatébresztő regénye az utóbbi évek legnagyobb mexikói világsikere."

Végezetül egy közös kép az újdonsült kis akciós könyveimről természetesen Bagolyka társaságában. :-)



Szóval mostanában érdemes betérni az Alexandra-ba. Részleteket az akcióról itt találhattok. Szeptember 14.-ig még tart az akció! ;-)


2014. szeptember 1., hétfő

Egy kis más...

      Bár nem gyakran olvasok verseket, a facebook-on az utóbbi napokban terjedő verses kihívás engem is megtalált, aminek nagyon örülök, mert ennek kapcsán felidéztem egyik kedvenc magyar (és egyébként nem is csak a magyarok közül kedvenc) versemet. És kedvet kaptam, hogy a facebook mellett itt is megosszam, mert annyira szép...

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!