2014. július 30., szerda

Bevezetés az Örökség-ciklusba

     

      Sokáig tartott, egészen pontosan két hónapig, mire átrágtam magam Christopher Paolini Eragonján. Ez részben annak volt köszönhető, hogy az utóbbi időben alapból sem volt annyi időm olvasni, részben pedig annak, hogy nem éppen egy vékony kötetről van szó. Plusz belekezdtem közben egy pdf formátumban letöltött Jodi Picoult regénybe is, amely szintén lassította kissé a folyamatot. :-)
       A könyv egy szegény, és tulajdonképpen árva (anyja születése után elhagyta, apját nem is ismeri, így nagybátyja neveli őt saját fiaként) fiú története, akinek élete fenekestül felfordul, amikor a hegyek között vadászat közben rálel egy különleges kőre, amiről hamarosan kiderül, hogy valójában egy sárkánytojás. 


      Saphira, a sárkány érkezése azonban a rengeteg új élmény és öröm mellett sok fájdalmat, veszteséget is magával von. Az egyszerű parasztfiú szépen lassan Dragon Rider-ré válik (amelyről egyébként titokban mindig is álmodozott), ehhez azonban számos nehézséget kell leküzdenie, és rengeteget kell tanulnia. Szerencsére - Saphira mellett - Eragon-nak több segítőtársa is akad, köztük egy mentor, aki bevezeti őt ebbe az új, különleges, eddig csak legendákban hallott világba. A fiú ügyesen tanul, gyorsan fejlődik, a regény végére valódi Dragon Rider-ré válik.


       Tetszett ahogyan Paolini elképzeli a sárkány és lovasa közötti kapcsolatot: hogy képesek mentálisan kommunikálni, egymás varázserejét növelni, sőt még a fájdalomban is osztozni. Olyan ez, mint Phillip Pullman Sötét anyag trilógiájában a gyermek, Lyra és a daimónja közötti kapcsolat. Akadt emellett a regényben jó pár fordulat is, egyesek kiszámíthatóbbak, mások annál meglepőbbek. Maga a világ is részletesen, érdekesen ki van dolgozva, bár nyomokban tartalmaz egy kis Gyűrűk Urát (Nekem legalábbis abszolút az orkok jutottak eszembe az Urgal-okról, de ugyanezt a hangulatot idézte a föld alatt élő törpök tárnáiban való kószálás vagy a regényben felbukkanó elfek, vagyis eddig, az első kötet végéig még csak egy elf. :-)



      Le kell azonban szögeznünk, hogy az irományon érződik azért, hogy írója még jócskán a tinédzserkorban járt, amikor megalkotta az Eragont. Több helyen kiforratlan még a történet, akad pár igen kiszámítható fordulat is (DE itt megjegyzendő, hogy azért akad váratlan is néhány! :-), és erősen érezhető a nagy klasszikusok hatása, mint pl. a fent említett Gyűrűk Uráé. De meg kell mondjam, néhány ponton még eszembe jutott a Trónok Harca is (Hrothgar, a törpkirály trónja - ahogyan a Vastrón is - direkt kényelmetlenre lett kialakítva, hogy egyetlen király se kényelmesedjen el benne ülve), de akadt jelenet, amely a Harry Pottert juttatta eszembe (ahogyan Eragon harc közben belelát ellensége fejébe, érzéseibe, emlékeibe). Nem mondom, hogy Paolini ezekből a könyvekből vett át dolgokat, egyszerűen csak ezeket idézték fel bennem a könyv egyes jelenetei.

"Respect the past; you never know how it may affect you."

     Összességében nem rossz könyv az Eragon, és kíváncsi vagyok a folytatásra is. Megkedveltem a kissrácot meg a sárkányát. És remélhetőleg Paolini írói készségei is fejlődnek, ahogy egyre több kötete készül el az Örökség-ciklusnak. Én ezt a teljesítményt most 10-ből egy 7-essel jutalmazom.

U.i.: Azt el is felejtettem említeni, hogy angolul olvastam, szóval plusz egy angol nyelvű könyv elfogyasztva az idén. :-)


A könyv ismertetője a Molyon





2014. július 27., vasárnap

Ólomerdő - Egy modern magyar tündérmese

    

     Valamiért nagyon régóta húzom már ezt a posztot. Ennek talán az is az oka, hogy a könyv nem volt akkora élmény, mint amire számítottam. Félreértés ne essék, nagyon is tetszett a könyv, de valahogy mégsem azt adta, amit vártam tőle. Na de miről is van itt szó pontosan?
     Az Ólomerdő - ahogy a poszt címében is írtam - egy igazi modern magyar tündérmese. Kleinheincz Csilla regényébe belelapozva egy olyan különleges világba léphetünk be, ahol Gödöllő határában nem egy hétköznapi erdő húzódik, hanem egy csodákkal teli, tündérek, törpék, gonosz boszorkák és hercegek lakta Rengeteg. Minden, a magyar és más népek meséire jellemző elemet megtalálunk itt tehát, de mégsem a megszokott módon. Az írónő ugyanis fogja ezt a világot és csavar rajta egyet, így válik lehetségessé, hogy az Ólomerdő világában a tündérek nem feltétlenül jók,hanem ugyanolyan gyarlók, mint az ember, sőt... 


     A regény elején megismerhetjük Emesét és édesapját, Istvánt, akik kettesben élik életüket, amióta Emese édesanyja, Lóna még a lány kisgyermek korában elhagyta őket. Eddig minden teljesen hétköznapinak tűnik, a történet azonban hamarosan átvált egy amolyan igazi tündérmesébe. Megtudhatjuk, hogy Emese édesanyja valójában tündér, akivel Emese édesapja, István a Gödöllő melletti erdőben találkozott és ahogy az lenni szokott, rögtön szerelembe is esett. Lóna aztán a szerelemért elhagyja otthonát, mostohaanyját és mostohatestvérét, és Istvánnal az emberek világába szökik át. A honvágy azonban nem hagyja nyugodni, tündér-énje idővel felülkerekedik, és családját elhagyva visszatér a Rengetegbe. És bár csak egy látogatást tervez rég nem látott otthonában, mostohaanyja keresztbe húzza számításait, varázslat segítségével rabul ejti Lónát, aki így nem térhet vissza családjához. István - bár lánya elől igyekszik titkolni - tudja, hol keresse Lónát, és ha a varázslatot meg tudná törni, már rég hazamenekítette volna feleségét. A Rengeteget azonban varázslat védi, ahová csak komoly áldozat révén sikerül Istvánnak bejutnia... Így kerül az események sűrűjébe Emese...

"- Ó, ne már! Összebeszéltetek, vagy mi van? Te is tudod, hova ment Anya?
Adél szája sarkában megrándult egy fintor. 
- Oda, ahonnét jött, de ezt te is sejthetted. A ... másik helyre. 
Soha nem mondták ki a nevét, hiszen olyan gyerekes volt, meseszerű, hihetetlen. Olyannyira semmi köze a kézzelfogható valósághoz, és annyira elkoptatták már a színes ábrás gyerekkönyvek, hogy számukra csak a "másik hely" volt.
Tündérország."


     Ezzel kezdetét veszi a kalandozás Tündérországban, amely nem kevés - számomra is - igen meglepő fordulatot tartogat..
      Különösen tetszettek a regényben a szereplők nevei: Firtos, Tartód, Rabonbán, Lóna, de a legtalálóbb a főszereplő neve: Emese, akit szerettei csak úgy becéznek: Mese... :-) Igen érdekes volt továbbá a skizofrén törpe, Firtos-Tartód karaktere is, akin a széljárástól függően vagy jobbik (Firtos) vagy rosszabbik énje (Tartód) kerekedik felül. Persze mindez egy csíny, illetve az annak büntetéséül szolgáló átok miatt.


      Igen élvezetes volt elmerülni az írónő által teremtett világban, ahol az ígéreteket be kell tartani (másként igen nagy fizikai kínokat él át az ígéret megszegője), és ahol, ahogy már fentebb is említettem, a tündérek nem feltétlenül jóságosak. A regény vége ráadásul egy igencsak váratlan fordulattal van megspékelve, és persze ott a folytatás ígérete is: 7 év múlva (persze, hogy 7 év!) ismét találkozhatunk majd Emesével, akinek teljesítenie kell egy ígéretet, és mint tudjuk, az Ólomerdő világában nincsenek üres ígéretek...


     A könyv tehát összességében különleges olvasmány, de valamiért számomra a regény egyharmada táján kicsit leült a történet, nem vitt úgy magával, ahogy gondoltam, hogy fog. Más negatívumot nem tudok felhozni, egyszerűen csak így éreztem olvasás közben.
     Ami a könyv külcsínyét illeti, arról már áradoztam egy bejegyzésben itt. A regénybe pedig itt olvashattok bele. 
Összességében a fent említett konstans hiányérzet matt 10-ből nálam 8,5-et ért el ez a könyv.


A könyv ismertetője a Molyon