Egy nagyon jó barátnőm adta kölcsön nekem Murakami Haruki A kurblimadár krónikája című háromkötetes regénysorozatát. Őszintén szólva előtte soha nem hallottam az íróról. És azt is be kell vallanom, hogy az akkori könyvbeszerző körutam igen termékenyre sikeredett, így a trilógia az aktuális olvasólistám végére szorult. Meg kellett várnia, míg átrágtam magam két másik könyvön, amelyek első ránézésre jobban izgatták a fantáziámat. Amikor aztán végére értem a második könyvnek is, és kezembe vettem az első krónikát, rájöttem, hogy rosszul tettem, hogy ennyit vártam az elolvasásával.
A kurblimadár krónikája első kötete már az első néhány oldal után teljesen lebilincselt. Teljesen magával ragadott a regény szürrealisztikus világa. Kiváló példája ez a misztikus realizmusnak. A mű egészét áthatja a valóság és valótlanság paradoxona. A könyvek minden oldalán hétköznapiság keveredik a misztikummal. A szereplők, legalábbis főszereplőnk, Okada Toru, teljesen hétköznapi ember, aki megunta eddigi munkáját, felmondott és most a munkanélküliek életét éli. Miközben felesége minden nap munkába jár, Toru otthon végzi a házimunkát, bevásárol, főz, mosodába jár. Ez a hétköznapi, materiális élet azonban hirtelen a feje tetejére borul, amikor először a házaspár macskája, majd maga Toru felesége, Kumikó is eltűnik. Szokatlan, fura emberek jelennek meg és Toru addigi hétköznapi életét szépen lassan, cseppről cseppre elkezdi átitatni a misztikum. A különös személyek először csak telefonon keresik, majd meg is látogatják őt otthonában, míg végül Toru szó szerint alászáll egy mély kútba és maga is belép eme titokzatos világba.
A könyv minden oldala, minden bekezdése tele van meglepetéssel, váratlan fordulattal. Ez a kiszámíthatatlanság volt az, ami - a könyvet uraló miszikum mellett - megragadott. Szokatlan, szürrealisztikus világa, történetvezetése miatt a regényt olyanoknak ajánlom, akik eléggé nyitottak, hajlandóak elrugaszkodni a valóságtól, a megszokottól. Olyanoknak, akik -ahogy a regény egyik szereplője, Kaszahara Mei mondja - képesek elhinni azt, ha a mikróba tett csavanmusiból a csengetésre spagetti gratán jön elő.
"Olyan ez, mint mikor egy csészében tojásfehérjét teszek a mikróba, megnyomom a gombot, egy idő múlva csenget, én meg kiveszem a fehérjét: addigra pikk-pakk megalvadt. Így készül a pohárban főtt tojás, benne zöldségekkel, ez a csavanmusi. Nem kell semmiféle magyarázat, egyszerre csak készen van. Vagyis azt, hogy a gombnyomás és a csengetés között mi történik, nem is lehet látni, mert a csésze le van fedve. Lehet az is, hogy odabent először mondjuk spagetti gratánná változott, majd utána alakult megint csavanmusivá. Hogyha egyszer bekészítettük a hozzávalót a csészébe és befedjük, bekapcsoljuk a mikrót, nekünk édes mindegy, csak az érdekel bennünket, hogy a végeredmény az legyen, amit elvárunk. Én meg azt gondolom, hogy mindezt nem lehet egy puszta bekapcsolással elintézni. Nekem kicsit megnyugtatóbb volna, hogyha csavanmusi-hozzávalót tennék be, és a csengetés után spagetti gratán is kijöhetne belőle. Legalábbis nem tudna zavarba hozni, mert hiszen a valóság bizonyos értelemben ilyeneket szokott produkálni. [...]
Vagy talán az emberfajtától függ: van, akinek a világ következetes, mint a csavanmusi, megint másokhoz a spagetti gratán áll közel, vagyis az "ahogy esik, úgy puffan" világnézet. Én nem is tudom. De azt sejtem, hogy levelibéka szüleim, ha történetesen csavanmusinak valót készítenének a mikróba és a csengetésre spagetti gratán jön elő, azt mondják maguknak:
- Biztosan eltévesztettük, valójában spagetti gratánnak valót raktunk bele.
A másik lehetőség, hogy kiveszik az ételt, és lelkesen rábeszélik magukat:
- Ez ugyan látszatra spagetti gratán, de valójában csavanmusi.
Ha pedig türelmesen felvilágosítom őket:
- Megesik néha, hogy csavanmusinak valót teszünk be a mikróba, az csenget egy picit, majd előjön a spagetti gratán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése