A tündérmesék ura

      A mai napon fejeztem be Tolkien remekét, A gyűrűk urát. Egy ekkora klasszikusról eszembe sem jut kritikát írni, bár nem is tudnék. Hiszen a könyv így remek, ahogy van. 

      Az elmúlt néhány hétben naponta nyomon követhettem a kedves kis hobbitok, a bátor dúnadan, a nagy mágus és barátaik kalandjait, és be kell valljam, nagyon fognak hiányozni a mindennapjaimból. És nagyon fog hiányozni az is, hogy a könyv olvasása közben olykor úgy érezhettem magam, mintha egy tündérmese részese lennék, máskor pedig egy fantasy világ egyszerre hihetetlenül izgalmas és könnyekig megható, olykor vértől is áztatott csatajeleneteinek közepébe csöppenhettem bele. Ez a kettősség az, ami - a hihetetlenül kidolgozott és átgondolt háttérvilág és -történet mellett - olyan lebilincselővé teszi A gyűrűk urát.

      Illetve egy dolog, ami nagyon elgondolkodtatott a könyvvel kapcsolatban: miért van az, hogy általában véve, és főként a filmek kapcsán Frodó az, akit a történet főszereplőjének tekintenek? Véleményem szerint a könyvnek rengeteg főszereplője van. Az egyik szál (a könyv cselekményvezetése egy ponton két szálra szakad: az egyik Frodó és Samu veszélyekkel teli útját követi végig, míg a másik Aragorn és társai harcát) főszereplője nyilvánvalóan Aragorn, de ha a másik szál főszereplőjét keressük, szerintem nem Frodó, hanem Csavardi Samu az, akit keresünk. Az író szinte mindvégig az ő szemszögéből meséli a történéseket, az ő gondolatait, fájdalmait, vívódását ismerhetjük meg lapról-lapra, és ő az, akinek a segítsége nélkül Frodó soha nem tudta volna teljesíteni hatalmas küldetését. A könyv tehát számomra főként Csavardi Samu hősiességéről, feltétel nélküli szeretetéről és önfeláldozásáról szól. Számomra ő az igazi főszereplő, a hétköznapi hős.A regény végén is ő az, akit utoljára látunk, akitől utoljára köszönünk el, az ő gondolatával zárul a könyv:

"Ment, az ajtóhoz ért, sárgán világított bent a lámpa, és égett a tűz; és kész volt a vacsora, csak őrá vártak. És Rozi bevezette, és hellyel kínálta a karosszékben, s a kis Elanort az ölébe rakta.

Ő mély lélegzetet vett, s így szólt: - Hát, hazaértem."

      Ilyen nagy mestert, mint Tolkien inkább nem pontoznék, nem jövök én ahhoz.:-)

A könyv ismertetője a Molyon

   

Könyvbeszerző körúton

      A minap voltam könyvbeszerző körúton az Alexandra-ban. Még a vásárlás előtt elég hosszasan böngésztem az Alexandra honlapját, ahol két könyv ragadta meg az érdeklődésemet, melyeket aztán a boltban meg is vásároltam.

      Az egyik Janne Teller Semmi című "nihilista" ifjúsági regénye, a másik pedig Matthew Quick Napos oldal című regénye. Utóbbiból nem régen készült filmes változat, melynek női főszereplője (Jennifer Lawrence) alakításáért Oscar díjat is kapott. Mindkettőre nagyon kíváncsi vagyok. Amint végigrobogtam a Gyűrűk urán (már a harmadik kötet felénél járok:-), veszem is a kezembe először a Semmit, aztán a Napos oldalt.:-)

A hobbit, avagy A gyűrűk ura előszobájában

      

      Be kell vallanom, bár igen sok könyv megfordult már a kezemben, A gyűrűk urát még nem olvastam. Vagyis, őszintén szólva, néhány évvel ezelőtt belekezdtem, de hamar le is tettem, nem tudtam átrágni magam az első, főként a hobbitok történelmét taglaló néhány oldalon. Akkoriban ugyanis még nem igazán érdeklődtem a fantasy műfaja iránt, azóta azonban sok minden történt. Többek között megismerkedtem a Trónok harcával, mely azóta is abszolút kedvencem, és amely megszerettette velem a fantasy-k világát. Ezért is döntöttem úgy, hogy újra próbálkozom Tolkien-nel. Kerülgettem is a könyvesboltban a háromkötetes kiadást, de anyagiak miatt egyelőre elhalasztottam beszerzésüket. Néhány napja azonban megkaptam ajándékba a teljes sorozatot, sőt A hobbitot is. Ezért is döntöttem úgy, hogy bemelegítésként ez utóbbit olvasom el elsőként.

      A hobbit amúgy is minden szempontból A gyűrűk ura elődje: ezt a könyvet írta meg előbb az író és a történet szempontjából is ez a nagy mű előzménye - annak története, hogyan akadt rá Zsákos Bilbó az Egy Gyűrűre. 

      A hobbit tulajdonképpen egy viszonylag hosszúra nyúló, pontosan 300 oldalas tündérmese. A szereplők maguk is abszolút mesei karakterek, és maguk a fordulatok, az események folyása is a mesékre emlékeztet. Nem is csoda, hiszen Tolkien gyermekei számára írta a történetet. Miközben olvastam a könyvet, végig olyan érzésem volt, mintha újra gyerek lennék, és esténként édesanyám olvasná fel nekem a könyv részleteit. A hobbit és a törpök igen hebehurgyák, az embernek az az érzése, mintha gyerekek indulnának a kalandra, akiket folyton "apjuk", Gandalf, az egyetlen felnőttnek tűnő karakter segít ki a bajból. A fordulatok is viszonylag kiszámíthatóak, tudjuk, hogy hőseink valamilyen úton-módon mindig megtalálják a kiutat a bajból. És maguk az ellenfelek sem azok a velejükig gonosz, kegyetlen karakterek. Bár a történet vége felé haladva ez a tendencia kicsit változik, felbukkannak komolyabb ellenfelek is, sőt végül több kedves szereplőtől is búcsúznunk kell, akik elesnek a végső csatában. Az ő halálukat egyébként eléggé kurtán-furcsán tudatja velünk az író. Szinte meg sem tudjuk siratni őket - kivéve Tölgypajzsos Thorin-t, akitől még a hobbitnak is lehetősége nyílik elbúcsúzni.

      Mindez azonban a történet végén jelen lévő halál ellenére is egy egyszerű karakterekkel, viszonylag kiszámítható történésekkel teli, de szívmelengető tündérmese.
        Végezetül muszáj beszúrnom ide A hobbit filmes változatának egyik betétdalát, amely szerintem remek módon adja vissza a Tolkien történetek hangulatát:

     Tolkien mester esetében mellőzném a pontozást...

A könyv ismertetője a Molyon

Kis kitérő...

      Szakmám lévén - fordítóként végeztem - a Szürke trilógia utáni internetes kutatásom során rögtön felkeltette az érdeklődésemet az alábbi linkek található cikk:

http://leiterjakab.blog.hu/2012/07/26/50_shades_of_grey_matter_i

Érdemes elolvasni! Kiderül ugyanis belőle, hogy a nekem egyébként sem tetsző szöveget csak tovább rontotta (nem is kicsit) a fordító által elkövetett rengeteg leiterjakab is....

A szürke egyetlen árnyalata?

      Nem szívesen írok véleményt könyvről úgy, hogy nem olvastam végig azt. A szürke ötven árnyalata című könyv esetében azonban így kell hogy tegyek - már ha bármit is le akarok jegyezni a regénnyel kapcsolatban. Pedig viszonylag kitartó voltam, egészen a 128. oldalig jutottam....

      Mielőtt a kezembe vettem az első kötetet, sokat hallottam már a trilógiáról, és a legtöbben nagyon dicsérték. Illetve az internet is tele volt, sőt van is vele. Ismerve azonban az első kötet egynegyedét, én nem osztom a véleményüket, nem lesz belőlem Szürke trilógia rajongó.

      Mivel sokat hallottam/olvastam róla, nagyjából tudtam, mire számíthatok a történet szempontjából. A szorgalmas, csinos, és még szűz Anastasia megismerkedik a gazdag, fiatal, ráadásul jóképű Mr. Grey-jel, és a két fél egymásba gabalyodik. A férfiról azonban elég hamar kiderül, hogy valamilyen oknál fogva szexuálisan aberrált, a szadomazo szex megszállottja. Odáig én már nem jutottam el, hogy megtudjam, honnan ered ez a beállítódása, de biztosan megvan a története.

      Ami számomra az egyik legzavaróbb dolog a regénnyel kapcsolatban az a nyelvezete. Persze ez az én ízlésem, de én személy szerint nagyon nem kedvelem a "csajos" könyveket. A szürke ötven árnyalata pedig pontosan ebbe a kategóriába tartozik. Már az első kötet első mondata árulkodó:

"Bosszúsan szemlélem a tükörképemet. Ez meg miféle frizura? A fene egye meg!"

És ez még csak a kezdet. Mindezt ugyanis töménytelen mennyiségű ciki, bébi, basszantyú és szent szar követi csupán az első 120 oldalon. Külön kiemelném azokat a részeket, amikor a főszereplőnő oly módon jellemzi lelki állapotát, hogy elmondja az olvasónak, belső istennője éppen milyen táncot jár.

"Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen izgató, gyönyörteli látvány, amint az érzéki vágytól vonaglik. Belső istennőm most merengue-t jár, némi salsa beütéssel."

      Ami az erotikus jeleneteket illeti, azok igen jól kidolgozottak, részletesek, érzékletesek. A történet azonban  annál kevésbé. 

      Összességében úgy gondolom, a könyv leginkább olyan, mint egy erotikus- és egy tiniregény keveréke, melyben a szexjelenetek jóval hangsúlyosabbak, mint maga a történet. Nem az én világom tehát ez a könyv. Ezért van az, hogy Mr. Grey ötven árnyalatából nagyjából egyet, talán kettőt ismerhettem meg, de valahogyan nem is vagyok kíváncsi a maradék negyvennyolcra.

      Nálam ez a könyv egy 1-est érdemelt ki (ritka az ilyen...).

A könyv ismertetője a Molyon

A suttogó

     Tegnap fejeztem be Nicholas Evans Suttogóját. A könyvből annak idején sikeres film is készült ugyanezzel a címmel. Láttam is, de sajnos azt hiszem túl régen, és nem emlékszem jól a történetre. A könyv ugyanis nagyrészt eltért attól, amire számítottam.

         A történet gerincére természetesen emlékeztem: egy kislány, Grace, aki imád lovagolni, egy alkalommal balesetet szenved lovaglás közben, melyben elveszíti legjobb barátnőjét, és mindemellett egyik lábát is amputálni kell. A lány ezt követően nem meglepő módon, még csak gondolni sem akar a lovaglásra, és lovától, a balesetet csodás módon (az állatorvos odaadása és Grace anyjának makacssága révén) túlélő Zarándoktól is meg szeretne szabadulni. Az anya, Annie azonban érzi, hogy lányának nem szabad eltemetnie magában a történteket, hanem éppen ellenkezőleg, szembe kell nézni fájdalmával és félelmeivel. A gondot azonban nemcsak a lány csökönyössége jelenti. A ló ugyanis a baleset óta teljesen kezelhetetlenné vált. Annie végül úgy dönt, felkeres egy ún. suttogót, azaz egy olyan személyt, aki különleges hatással van a lovakra, valamilyen csodás módon megérti őket és meg is tudja magát értetni velük. Ez az ember Tom Booker. Anya és lánya átutazza fél Amerikát, hogy a suttogó kezelésbe vehesse Zarándokot.

      Egészen idáig tetszett is a könyv. Ahogy a borító is sugallja, a ló, illetve ember és ló kapcsolata áll a középpontban - egészen a könyv kétharmadáig. Számomra idáig volt érdekes és élvezetes a könyv. Látszik, hogy az író szépen utánajárt a lovakkal kapcsolatos ismereteknek. A könyvben olvashatunk például korábban élt suttogókról, de igen érdekes az a rész is, melyben először találkozunk Tom Booker-rel munka közben. A könyv harmadik harmadában azonban az addigi fő vonal helyét egy másik szál veszi át, amelyre a filmből nem is emlékeztem. Nevezetesen a nő és a suttogó között szövődő szerelmi viszony kerül a regény fókuszába. Természetesen a könyv végén azért még tanúi lehetünk a csúcspontnak, amikor Grace-nek végül sikerül meglovagolnia Zarándokot, de ekkorra már a fejezetek zömét Annie és Tom szerelme tölti ki. Ráadásul a könyv véleményem szerint - főként a legvégén- igen kliséssé, közhelyessé, emellett pedig már-már túlzottan csöpögőssé válik. A férfi nem kaphatja meg a férjes nőt, de nem is tud nélküle élni, ezért el is dobja magától életét. De - ahogy azt a záróképből megtudhatjuk - az az Annie, akiről a korábbi fejezetekben azt olvashattuk, hogy nehezen esett teherbe és Grace-t követően egyetlen gyermeket sem sikerült kihordania, Tom-tól csodás módon teherbe esik, és meg is szül egy egészséges kisbabát. Ez utóbbi fordulat már tényleg túl sok volt számomra.

      Összességében az volt a gondom a könyvvel, hogy nem erre számítottam. Azt gondoltam, itt egy könyv, ami állatokról, illetve állatok és emberek kapcsolatáról szól. Ezt a könyv egy része meg is adta nekem, de idővel mindezt háttérbe szorította a romantikus szál. Valószínűleg én vagyok a hibás, hogy nem voltam elég körültekintő a következő olvasmány kiválasztásakor. Mindemellett egy jól megírt regényről van szó, amit persze minden gondolkodás nélkül szívesen ajánlanék bárkinek, aki kedveli a romantikus regényeket. Csak az a gond, hogy én nem tartozom utóbbiak közé.

      Végezetül azért egy szép gondolatot hadd idézzek a könyvből (akadt pár idézet azért, amit feljegyeztem magamnak):

- Azt hiszem, az örökkévalóság tulajdonképpen nem más - szólalt meg végül az apjuk -, mint a mostok végtelen sora. És azt hiszem, nem tehetünk mást, mint hogy mindig a mostnak élünk, s nem törődünk az előző vagy a következő mostokkal.

      Számokban mérve adnék rá egy 3-ast a 10-ből.

A könyv ismertetője a Molyon

127 óra a kanyon fogságában Aron Ralston-nal

      Ahogy már írtam, a Murakami regények után valami könnyebb, emészthetőbb olvasmányra vágytam, így szemeltem ki magamnak Aron Ralston 127 óra a kanyon fogságában című könyvét. A tippet egyébként egy Facebook-os könyvkedvelőknek szánt csoporttól kaptam (A csoportot mindenkinek ajánlom! A neve Olvasóterem, és nagyon jó kis könyvötleteket lehet itt találni. :-) A link: https://www.facebook.com/olvasoteremmindenkinek?fref=ts).

      Könnyedebb olvasmánynak gondolva kezembe vettem tehát Ralston önéletrajzi ihletésű, valós és egyébként igencsak megrázó történetét elbeszélő könyvét. A könyv alapvetően Ralston egy komoly balesetét meséli el, melynek következtében elveszíti jobb kezét. A sokat tapasztalt túrázó - aki egyébként mérnöknek indult, de engedve szenvedélyének, elhagyta a mérnöki pályát - szóló túrára indul Utah kanyonvidékén. A túra során megtörténik a baj, Ralston magára ránt egy, a kanyon falai közé szorult, stabilnak hitt követ, amely hozzápréseli jobb kézfejét a mészkőfalhoz. Így megkezdődik Ralston majd hatnapos, magányos szenvedése, melynek végül saját kezének levágásával vet véget.

      Őszintén szólva, tudván, hogy nem irodalmárról van szó, ebből a szempontból nem számítottam túl sokra a szerzőtől, aki azonban igencsak meglepett. Lehet, hogy segítségére volt valaki az írásban, nem tudom, és nem is néztem utána, mindenesetre egészen jól van megírva a könyv. A leírások érzékletesek, a cselekményvezetés gördülékeny, még a szakmaibb részek (mert hogy sok ilyen akad a könyvben) is élvezhetőek a laikusok számára is. Plusz pont jár azért, hogy a könyv végén található egy szószedet is, melyben a szerző által leggyakrabban használt hegymászó, túrázó szakkifejezések definíciói vannak összegyűjtve. Bár megjegyezném, nem minden, számomra ismeretlen kifejezést találtam meg ebben a kis glosszáriumban. Ami azonban igazán meglepett, az az, hogy Ralston milyen érzékletesen és élvezhetően írta le a kanyonban töltött fogság minden egyes percét. Olvasás közben végig úgy éreztem, mintha vele együtt élném át a szenvedéseket.

      A könyv fejezeteinek felosztása is igen érdekesre sikeredett. A könyv első felében egymást váltogatják a jelen történéseit (Ralston a csapdába esés és raboskodás minden mozzanatát jelen időben írja le, tovább fokozva ezzel a feszültséget) és a szerző múltbéli kalandjait leíró fejezetek. Hozzátenném, hogy a múltbéli eseményeket, korábbi hegymászások, túrák történeteit olvasva csoda, hogy ez a srác még életben van, és "megúszta" karja elvesztésével. Az utóbbi fejezetekben aztán szépen elérünk a jelenbe, és innentől kezdve a kanyonos fejezetek mellett arról olvashatunk, hogyan értesülnek a család és a barátok Ralston eltűnéséről és mit tesznek annak érdekében, hogy megtalálják a fiút. Ezen részek egyébként kissé kaotikusnak tűntek számomra. Rengeteg új név bukkant fel, nagyon gyorsak voltak a történések. Mindez szöges ellentétben állt a páratlan fejezetekkel, melyekben - különösen a könyv vége felé - Ralston már kezdte megadni magát a helyzetnek, és várt a megváltásra - legyen az egy mentőhelikopter vagy a halál. Több alkalommal képzeletbeli utazásra indulunk itt Ralston-nal, kinek lelke a kiszáradástól és éhezéstől meggyötört testből az emlékek és különös hallucinációk világába menekül. A szerző ezeket a betéteket is különösen érzékletesen festi le. 

      Ugyanez igaz a könyv tetőpontjára is, amikor Ralston végül is végső kétségbeesésében keze levágása mellett dönt. A leírás olyannyira tárgyilagos, és egyben érzékletes és részletes, hogy gyengébb idegzetűeknek nem is ajánlanám.

      Összességében egészen jónak találtam Ralston regényét. Különösen a fizikai és belső vívódását leíró fejezetek tetszettek. Miközben ezeket olvastam, nem is tudtam letenni a könyvet. Nem csak egy tipikus, modern kalandregény tehát a 127 óra. Sokkal inkább nevezném túlélőregénynek, mely a túlélés Bear Grills-i szemszöge mellett bemutatja nekünk a szenvedő, a halál közelében járó ember lelki folyamatait, gondolatait, érzelmeit is.
      10-ből 8-at érdemel.

A könyv ismertetője a Molyon