Az 1Q84 trilógia
"-És velem mi van? - kérdezte Tengo.
- Te legalább igyekszel - Komacu kereste a szavakat. - Te nem lazsálsz, komolyan veszed az irodalmat. Nem igaz? Te szeretsz írni. Ezt becsülöm benned. Az írás szeretete mindennél fontosabb annak, aki célul tűzte ki maga elé, hogy író legyen.
- És ennyi elég is?
- Persze, hogy nem. Pusztán csak ennyi nem elegendő. Kell még lennie egy "sajátos akármi"-nek. Valami olyan kell bele, amitől még én sem tudom kitalálni a végét. Ha regényről van szó, ezt többre becsülöm akárminél. Amikor nem tudom előre, hogy mi következik. Ha átlátok a történeten, már nem is érdekel. Nyilván. Ez teljesen egyértelmű."
Az 1Q84 címet viselő trilógia pontosan ilyen könyv. Megvan benne az a "sajátos akármi", nem lehet kitalálni a végét, még az utolsó előtti oldalon járva sem. A könyv több műfaj kiváló keveréke. A cselekmény alapját két egymástól még gyermekkorában elszakadt szerelmes, Tengo és Aomame története adja, akik az időközben eltelt 20 év ellenére is kitartóan keresik egymást. Mégsem mondanám, hogy a könyv szerelmes regény, hiszen megvannak benne a mágikus realizmusra jellemző meghökkentő, misztikus elemek, de mindemellett egy kiváló, modern krimi jellegzetességeivel is bír a regény. Illetve nem hagyhatjuk figyelmen kívül a cím hordozta intertextuális utalást sem. A trilógia címe egyértelműen Orwell 1984 című disztópiájához nyúl vissza. A regény tehát egyben disztópia, negatív utópia is. De nemcsak a címben, hanem a kötetekben magukban is megjelenik Orwell műve. Maguk a szereplők is szóba hozzák, illetve a regény világának misztikus urai, irányítói a little people nevet viselik, mely pontosan az Orwell-i big brother ellentéte.
A regény felütése önmagában is remek, de az én esetemben ez sokszorosan igaz volt. Amikor ugyanis az egyik főszereplő, Aomame a cseh Janáček sinfonietta-ját hallgatva megpróbálja maga elé idézni "amint a szabadon szárnyaló szél Bohémia mezein kószál", én magam éppen egy Bohémia mezeit keresztülszelő vonaton tartottam hazafelé prágai nyaralásomról. Így alakult, hogy már a regény első oldalán menthetetlenül el voltam veszve, magával ragadott a történet folyása.
A regény két világban játszódik, a mi világunkban, a valós világban és egy olyan világban, ahol két hold lebeg az égen, melyet a little people-ök uralnak. A két főszereplő egymástól függetlenül, de nagyjából egy időben kerül át a normális világból a két hold világába. Tengo azáltal, hogy segédkezik egy regény átírásában, melyről mindenki azt gondolja, csupán egy tizenhét éves leány gazdag képzeletének szüleménye. Valójában azonban a little people-ök és az őket imádó szekta, az Előfutár valós története. Aomame pedig oly módon, hogy a fentiekről mit sem sejtve, saját céljait, bosszúvágyát követve végez a szekta vezetőjével. A két hold világában aztán, bár minden ellenük van, tudtukon kívül egyre közelednek egymáshoz.
Aomame és Tengó - bár ugyanúgy éreznek egymás iránt - máshogyan élik meg ezt a szerelmet a külön töltött 20 év során. Aomame-t mindvégig ez az érzés hajtja, ez élteti. Tengo azonban csak azt érzi, hogy nem találja helyét, nem érzi jól magát. Ő csak az események vége felé haladva ismeri fel azt, hogy valójában egész életében Aomame-ra várt, ezért érezte azt az ürességet, mely azonban csak a két hold világába lépve erősödik fel benne.
A regényben Murakami számos elgondolkodtató kijelentést, alapigazságot ad szereplői szájába, vagy ültet azok fejébe. Így beszél pédául az emberek és az igazság viszonyáról a szekta vezetője Aomame-nak:
"- Ha egy A elmélet jelentőséggel teljesnek mutatja be egy ember életét, akkor az számára az igazság, ha egy B elmélet viszont erőtlennek és jelentéktelennek tünteti föl, akkor az hamisnak minősül. Teljesen világos. Ha pedig valaki azt állítja, hogy a B elmélet az igaz, akkor az emberek utálata fogja övezni, állítását semmibe veszik, ő maga támadások kereszttüzébe kerül. Hogy valami logikus vagy a gyakorlatban igazolható, annak az emberek számára egyáltalán semmiféle jelentősége sincs. Legtöbben tagadják az elképzelést, hogy létezésünk erőtlen és jelentéktelen, így őrzik kínkeservvel a józan eszüket."
Aomame a következőképpen elmélkedik az emberi gonoszságról, kegyetlenségről:
"Ha igaz, amit a Madame mondott, hogy csak az öröklődés szekerei volnánk, akkor közülünk némelyek, és nem is kevesen, hogy vetemedhetnek elképesztő dolgokra? Miért nem érik be avval, hogy az ön- és fajfenntartás körében maradva a DNS által meghatározott céljaikat szépen, bőséggel beteljesítik? Az öröklést hordozó anyagnak mi haszna származik abból, ha bonyolult elferdülésekkel kacskaringókat írnak le, és néha rendkívüli életet élnek az emberek?
Van férfi, aki abban leli örömét, hogy menstruáció előtt meggyalázza a lányokat. Egy tagbaszakadt testőr homoszexuális, ott a vérátömlesztést megtagadó és azzal halálba induló hitbuzgó, meg a hat hónapos magzatával együtt öngyilkos terhes asszony, a másik az elvetemült férfiakat tűvel szúrja nyakon. Vannak férfigyűlölők és nőgyűlölők. Mi hasznot hajt ezek létezéséből az emberi öröklődés? A kromoszómák az efféle elferdülések epizódjait színes ösztönzésként élvezik, vagy szándékosan, valamely céltól vezérelve kihasználják?"
A könyv fő üzentét meglepő módon Usikava, egy undorító kinézetű, a könyvben kezdetben csak mellékszerepet játszó, de később fontossá váló karakter fogalmazza meg (a harmadik kötetben egy harmadik szemszöggel, Usikava szemszögével bővül az elbeszélés folyama):
"Sem a felesége, sem a két lánya, sem a családi ház Csúórinkanban, körülötte a gyepes kerttel, soha nem adott Usikavának ilyen melegséget. A szívében mindig volt egy ki nem olvadt, fagyos földdarabhoz hasonló rész. Ezzel a kemény és fagyos maggal együtt élte az életét. És még csak nem is érezte hidegnek. Számára az volt a "szobahőmérséklet". Úgy látszik azonban, hogy Fukaeri pillantása, ha csupán időlegesen is, de fölolvasztotta ezt a jégmagot. Ugyanakkor Usikava tompa fájdalmat kezdett érezni a melle mélyén. Annak a bizonyos magnak a hidege eddig bizonyára tompította a fájdalomérzetet. Mint valami lelki önvédelmi mechanizmus. Usikava azonban most már elfogadta a fájdalmat. Bizonyos értelemben örömmel üdvözölte. Szóval a melegség, amit érez, párban jár a fájdalommal. Ha nem fogadja el a fájdalmat, a melegség nem jön el. Valamit valamiért."
Ez az utolsó gondolat az emberiség legfőbb boldogsága és tragédiája is egyben: A melegség párban jár a fájdalommal. Ha nem fogadjuk el a fájdalmat, a melegség nem jön el. Azaz fájdalom nélkül nincsen szeretet.
Nálam Murakami ezzel a regény-trilógiával 10-et ért el a 10-ből.
