Viharsziget

      Néhány évvel ezelőtt láttam a Leonardo Di Caprio főszereplésével készült Viharsziget című filmet, ami nagy hatással volt rám. Akkor még nem tudtam, hogy a film valójában egy könyv, pontosabban Dennis Lehane azonos című regénye alapján készült. Amikor azonban ezt megtudtam, egyértelmű volt, hogy el kell olvasnom a könyvet. Először pdf formátumban kezdtem el olvasni, de aztán megtaláltam a könyvtárban, így papíron fejezhettem be. És a filmhez hasonlóan a regény is lehengerelt.

      Teddy Daniels rendőrbíró és újdonsült társa, Chuck Aule megérkezik a Viharszigetre, ahol egyedül egy elmegyógyintézet áll. Feladatuk, hogy felkutassanak egy veszélyes beteget, aki különös körülmények között eltűnt a cellájából. A nyomozás során azonban egyre több rejtély merül fel, s Teddy Daniels egyre inkább elveszíti a kontrollt a külvilág és saját agya, elméje felett is, miközben feltartóztathatatlanul robog az általa ismert világot elsöprő, kegyetlen igazság felé. 

         Bár a könyv-film párosok esetén mindig arra törekszem, hogy előbb a könyvet olvassam el, és utána nézzem meg a filmet - mert véleményem szerint mindig a könyv a jobb :-) - ebben az esetben nem bántam, hogy ez fordítva történt. Élveztem, hogy a könyv folyamán végig össze tudtam kapcsolni az utalásokat, a homályos hallucinációkat, álmokat azok megfejtésével, jelentésével. 

        Nagyon tetszett Lehane stílusa. A csavaros történetvezetés és a regény végi óriási csattanó mellett ez teszi még sokkal többé a történetet egy egyszerű kriminél. És ott van még az az erő és érzékletesség, amellyel az író azt a fájdalmat, űrt írja le, amelyet Teddy-ben felesége elvesztése hagyott.

"Végül is az ébredés majdnem olyan, mint a születés. Emlékek nélkül bukkansz elő, aztán pislogva, ásítozva összeszeded a múltad darabjait, megpróbálod a szilánkokat időrendbe helyezni, felvértezve magad a jelen ellen."

"Teddy már nem először tűnődött azon, hogy ez lesz-e a nap, amikor nem bírja már tovább elviselni Dolores hiányát. Ha vissza tudná forgatni az időt addig a reggelig, és kicserélhetné a testét az övére, gondolkodás nélkül megtenné. Ezzel nem lehetett mit kezdeni. Ez mindig is így volt. De az évek múltával a vágy, hogy újra együtt legyenek, nem enyhült. A nő hiánya egyre jobban felerősödött. Az űr, amelyet maga után hagyott, olyan volt, mint egy mindig vérző, soha be nem hegedő seb."

     A történeten végigfolyik a víz, mint szimbólum. A víz, pontosabban a tenger az, amitől Teddy gyermekkora óta retteg. A szigetre érve egy viharral kell megküzdenie. És feleségét is legtöbbször csuromvizesen látja viszont álmaiban. A víz felszínén lebegő rönkökről pedig ne is beszéljünk...

      És ott van még a háború, amely valahogyan a könyv szinte minden résztvevőjét érintette. Teddy és Chuck többször is felemlegetik a háborút, és Teddy több visszaemlékezésében is visszatér a háború dúlta kontinensre.

      A könyv fő kérdése, mennyi fájdalmat bírhat el egy ember egy életben, hogyan tudja feldolgozni azt... 

     Nagy élmény volt könyv formájában is megismerni Teddy Daniels történetét. A könyv második felét egy ültő helyemben habzsoltam be. A feszültség mindvégig fennmarad, a regény végi csattanó pedig igen nagyot ütött, még így is, hogy ismertem a történetet. 10-ből 10-es.

A könyv ismertetője a Molyon

U.i.: Muszáj belinkelnem a film trailer-jét is, amit minden bizonnyal ismét meg fogok nézni valamikor a közeljövőben...