2014. december 7., vasárnap

Amikor egy könyv "életre kel" - Henrik Ibsen: A vadkacsa

      
     

     A héten végre megint eljutottam a színházba, és a darab, amit láttam annyira tetszett és annyira elgondolkodtatott, hogy hatására megszületett bennem egy kis blogon belüli rovat ötlete. Méghozzá egy olyan rovaté, amelyben "életre kelt" könyvekről fogok elmélkedni. Azaz olyan könyvekről, irodalmi alkotásokról, amelyek színpadra avagy filmvászonra kerültek.
       Az első ilyen jellegű kis posztocska témája tehát az ötletadó darab lesz, ez pedig Henrik Ibsen A vadkacsa című színműve.
      

"Ha megfosztasz egy embert élete hazugságától, megfosztod a boldogságtól is."

      Anno középiskolában én is olvastam mint kötelező olvasmányt Ibsen A vadkacsa című drámáját. Persze akkor még nem értettem igazán, vagy ha értettem is, nem éreztem át igazán a mű üzenetét. Ezt egyébként a darab után barátnőmmel ki is tárgyaltuk, hány olyan könyvet olvastattak el velünk középiskolában, amiből anno egy mukkot se értettünk és így nem is értékeltük őket igazán... De erről a témáról külön posztot lehetne írni. A lényeg, hogy - mivel anno olvastam a könyvet illetve tanultam róla - voltak emlékképeim, rémlett a történet végi tragédia, de konkrét képem nem volt a darab témájáról, fő mondanivalójáról. Adott egy elszegényedett, egykor gazdag, jómódú, úri család sarja, Hjalmar Ekdal, aki egy tetőtéri, nyomorult kis lakásban él feleségével, Ginával, lányával, Hedviggel és apjával, a börtönt is megjárt öreg Ekdallal. Nem mondhatjuk róluk, hogy boldogok. Nagyon szegények ugyanis, minden koronát meg kell fogniuk, ráadásul a családfő Hjalmar nem éppen a tettek embere. Folyton csak beszél a munkáról és nagy találmányáról, mely egycsapásra kihúzza majd őket az anyagi gondok mocsarából (nem véletlen a mocsár kifejezés), de tenni valójában semmit sem tesz. Modern kifejezéssel mondhatnánk akár hangembernek is. A család szürke hétköznapjait megszínesíti a nagypapa hobbija, a vadászat. Mivel a város közepén él, nincs valódi erdő a közelben, a család megteremti tehát a padláserdőt, ahol fák állnak, tyúkok, galambok, nyulak élnek, s ahol nagypapa kedvére hódolhat kedves hobbijának. És itt él a padláson Hedvig szeme fénye, a csodálatos vadkacsa is.


   Így éli tehát az Ekdal család nem éppen boldog, de azért kielégítő mindennapjait, mígnem megjelenik a színen Hjalmar gyermekkori barátja, Gregers Werle, az önkéntes jótevő, igazságosztó, aki meg van róla győződve, hogy az embereket csakis a teljes igazság teheti boldoggá, vagyis az, ha mindent megosztanak a másikkal, megbocsátanak és ez a megbocsátás megtisztítja, megnemesíti lelküket. És ez az eszményekben vakon hívő férfi a fejébe veszi, hogy felnyitja egykori barátja szemét, s ezzel boldogabbá teszi őt, mint valaha... A dolgok természetesen nem a tervei szerint sülnek el...
     Nem is emlékeztem rá mennyire egyértelmű szimbólum a darabban maga a vadkacsa. A vadkacsa, akit ahogyan az Ekdal családot is, Gregers apja sebesített meg s űzött a mocsár mélyére, ahol aztán az iszapban megkapaszkodva nem képes, nem mer újra a felszínre jutni, vergődni. 


     És maga a darab üzenete is nagyot ütött nálam. A darabban a családbarát doktor mondja ki a kulcsmondatot, a központi gondolatot, miszerint az embereknek szükségük van hazugságokra ahhoz, hogy túléljék az életet. Így például addig volt jó Hjalmarnak, amíg nem tudott felesége egykori viszonyáról és arról, hogy a találmány, amiről folyton csak beszél, valójában önáltatás, a doktor által belé plántált hamis remény szimbóluma. Azé a hamis reményé, amelyre szüksége van ahhoz, hogy túlélje a hétköznapokat.


      A darabot előadó színészek igazán jó alakítást nyújtottak, a rendezés is nagyrészt tetszett. Az egyetlen dolog, amit furcsának találtam, az az volt, ahogyan a rendező a komoly, súlyos gondolatokat minden egyes alkalommal valami poénnal, komikus jelenettel ütötte el. Lehet, hogy ezzel a tragikomikumot kívánta erősíteni, de bennem furcsa érzést keltett, csökkentette a katarzist. Ennek ellenére a darab végén nálam teljes volt a hatás. Napokig kattogott az agyam, és még kattog is. Vajon melyik a jobb: hazugságban élni, de "viszonylag" boldogan, vagy tudni az igazat, és szenvedni miatta... Ugyanez az egyik központi kérdés Dennis Lehane Viharszigetében is.
      Szóval ha pontoznám a darabot 10-ből 9-et adnék rá. Ha valakinek kedve támadt hozzá, hogy megnézze és nincs messze neki Veszprém, ajánlom figyelmébe a Petőfi Színház előadásában. ;-) Infók a darabról itt. A bejegyzésbe beszúrt képek is a veszprémi előadásról származnak.


2 megjegyzés:

  1. Éppen nemrég beszélgettem egy ismerősömmel arról, hogy kötelező olvasmányként olyan műveket olvastatnak el, amit annyi idősen nem valószínű, hogy megért a nebuló. Hiába olvastam és imádtam 18 évesen az Édes Annát, amikor idén újraolvastam, akkor ütött igazán csak nagyot.
    A vadkacsát annak idején én is olvastam, de végül a Solness építőmestert veséztük ki. Örülök, hogy írtál a drámáról, mert tervben van néhány egykori kötelező újraolvasása és Ibsen is köztük van :).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pontosan ebből az okból én is tervezem, hogy jó pár kötelezőt újraolvasok. Ibsen-től egyébként a Nóra is egy jó kis darab, bár azt is tizenévesen olvastam. :-) A Solness építőmester anno nekem kimaradt. De felveszem a listámba. :-)

      Törlés