Néhány hete olvastam el David Mitchell Felhőatlasz című könyvét. Már az elején magával ragadott a történet. Természetesen én is a film hatására döntöttem úgy, hogy elolvasom a könyvet. A film maga is egy figyelemreméltó alkotás (rég láttam már ilyen elgondolkodtató filmet), de ahogyan az lenni szokott, a könyv ezerszer jobb a filmes adaptációnál. Míg a filmben (bár majdnem három órás) csak néhány percünk van megismerni egy-két karaktert, addig a könyvben sokkal mélyebben beleláthatunk a hetvenes években oknyomozást folytató riporternő, az 1930-as évek Európájában hírnévre, elismerésre törekvő fiatal zeneszerző vagy éppen egy disztópikus jövőben a szabadság(á)ért harcoló egykori pincérlány életébe, gondolataiba. A könyv hat, különböző időben és helyszínen játszódó történetből összeálló mozaik, melynek egyik fő üzenete, hogy minden mindennel összefügg, a reinkarnáció igenis létezik, és mindenkinek megvan a maga lelki társa, akivel életről életre újra és újra összetalálkozik. De ami még ennél is fontosabb, a könyv során Mitchell végig azt sugallja, hogy az emberiség, mint olyan, javíthatatlanul tör előre pusztulása felé, soha nem tanulva saját hibáiból. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért akadnak olyanok is, akik - akár az életük árán is - dacolnak ezzel a velünk született gonoszsággal, és bíznak abban, hogy akár egyetlen, másként gondolkodó ember is képes lehet változtatni az események folyásán.
"Naív, álmodozó Adam. Aki hadakozna az emberi természet sokfejű hidrájával, a fájdalom valóságos világával fizet, és vele együtt fizet a családja is! És utolsó leheleteddel érted majd meg, hogy az életed nem ért többet a határtalan óceán egyetlen cseppjénél!
Ámde mi az óceán, ha nem cseppek sokasága?"
A könyv a skálámon 10-ből 10-et érdemel.
 |
| A könyv ismertetője a Molyon |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése