Lázálom

      

     Most fejeztem be kedvenc könyvsorozatom, a Trónok harca írójának egyik korai rémregényét, a Lázálom című vámpírtörténetet. A könyv sok tekintetben emlékeztetett engem Philippe Boulle Viktoriánus vámpír trilógiájára. Még évekkel ezelőtt olvastam ezt a három kötetre nyúló vámpírtörténetet, ami igencsak elnyerte a tetszésemet. Talán újra is olvasom majd valamikor. Na de a lényeg, hogy a világ maga, amelyet Martin leír, ahogyan leírja, az egyes jelenetek nagyban emlékeztettek erre a könyvre. Persze Boulle regényei jelentek meg később, így lehet, hogy pont ő volt az, aki Martin regényéből merített. Vagy egyszerűen csak kevés vámpírregényt olvastam eddig, és valójában mind ilyen. Nem tudom. A lényeg, hogy nekem nagyon is tetszik ez a fajta világ, ez a fajta leírás. A jelenetek, amelyekben a gyanútlan áldozat még nem is sejti, de az olvasó már régen tudja, milyen sors vár rá, igen érdekfeszítőek tudnak lenni, főleg ha jól vannak megírva. És Martin-nál ez utóbbival nincs probléma.

      A vámpírtörténetekre általánosságban (?) jellemző dolgok mellett persze, - még ha bizonyos esetekben csak kezdetlegesen is-, de benne vannak a regényben azok az elemek is, melyek olyan kiválóvá teszik Martin minden regényét. A nagy részletességgel kidolgozott regényvilág, a gyönyörű, érzékletes leírások (a helyszínek, a szereplők, az ételek vagy akár az erotikus jelenetek esetében), a többféle nézőpont alkalmazása, a se nem jó, se nem egyértelműen rossz, összetett karakterek, és végül, de nem utolsó sorban a fordulatokkal teli cselekményvezetés... az a kiszámíthatatlanság, amely a kedvencemmé tette a Tűz és jég dala sorozatot. A tény, hogy bármikor meghalhat bárki, akár a kedvenc, főhősnek hitt karakter is. Ez az, ami miatt imádom Martint. Emiatt tudok csak szuperlatívuszokban beszélni róla. (Bocsánat a túlzott elragadtatásért!:-) Szóval ez mind, ha nem is teljesen kiforrott formában, de benne van a Lázálomban is.

     A regény cselekménye a Mississippin és a folyó környékén játszódik. Főhősünk Abner Marsh hajóskapitány, akire úgy tűnik, egy hosszasabb pech-sorozat után végre ráköszönt a szerencse. Egy gazdag idegen, Joshua York üzletet ajánl neki. York finanszírozza, hogy Marsh megépíttesse álmai hajóját, cserébe "csak" annyit kér a kapitánytól, hogy fogadja el esetleges különcségeit, furcsa viselkedését és szintén furcsa vendégeit. Az ajánlat igen kecsegtető, így Marsh rövid gondolkodás után rááll és néhány hét leforgása alatt felhúzatja a Mississippi legszebb és legnagyobb hajóját, a Lázálmot. Marsh a hajó kifutását követő első néhány napban a mennyben jár, idővel azonban egyre sűrűsödnek a titkok, a furcsaságok York körül, melyek felett Marsh nem tud szemet hunyni. Amikor aztán kérdőre vonja társát, Marsh-ot magába szippantja egy sötét világ, a rémtörténetek ijesztő szereplőinek, a vámpíroknak a világa. Akaratlanul is belekeveredik a vérszívók népén belül, a két leghatalmasabb vámpír között zajló hatalmi harcokba. 

       Martin regényében, az érzékletes, színes leírásoknak köszönhetően, gyönyörűen elevenedik meg előttünk az 1850-es évek Mississippi-je. Ami a szereplőket illeti, Martin ügyesen úgy alkotta meg őket, hogy az olvasó könnyen tudjon azonosulni velük - még az ellenségnek tűnő vámpírokkal is. A főhős maga egyébként engem igencsak emlékeztetett magára az íróra. Küllemre legalábbis - Marsh nagydarab, nem túlságosan vonzó férfi - igencsak sok a hasonlóság. Úgy éreztem, az író talán kicsit magáról is mintázta a főhőst. És igen, itt is egytől egyik olyan karakterekkel találkozunk, akikről nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy rosszak vagy jók, hősök vagy gonosztevők. Marsh például bár zömében hősiesen és becsületesen viselkedik, azért olykor felülkerekedik rajta a gőg avagy a kíváncsiság. De ugyanez jellemző a vámpír-karakterekre is. Még a velejéig gonosznak tűnő Damon Julian vagy Savanyú Billy Tipton lelke mélyére is lelátunk, és igen, eljön az a pont, amikor őket is megsajnálja az olvasó, mert megérti, mi mozgatja őket, felismeri az ő tragédiájukat is. Ez az, ami Martint - sok egyéb mellett - mesteri regényíróvá teszi. Martin néhányszor él a nézőpontváltás eszközével is, ami csak fokozza a feszültséget, s amely által jobban beleláthatunk az egyes szereplők lelkébe is. Mindemellett ebben a regényben is elveszítünk sok olyan szereplőt, akik fontosak a cselekmény szempontjából és akiket, a könyvet olvasva megszeret az olvasó. Egy másik kiváló Martin-fogás.:-) És persze a Martin-tól jól megszokott, cselekményfordulatok sem maradnak el.

      Ami a negatívumokat illeti, néha kicsit már sokalltam az egymást követő fordulatok sorát. Volt olyan, ami véleményem szerint nyugodtan kimaradhatott volna, nem lett volna kevésbé izgalmas nélküle a könyv. Sőt, talán éppen gördülékenyebb lett volna. Illetve amit még nehezményeztem, azok az amerikai filmekre annyira jellemző, lélekemelőnek szánt, de véleményem szerint inkább szinte mindig kínos jelenetek illetve párbeszédek egy-egy sorsfordító eseményt megelőzően. Sajnos, főként a regény vége felé, több ilyen jelenettel illetve párbeszéddel is találkozunk.

      Mindezek ellenére összességében tetszett a regény, melyben már többé-kevésbé felfedezhetőek azok a vonások, melyek a Tűz és jég dalát világsikerré tették. Ha már elolvastad az ötödik kötetet is és tűkön ülsz, hogy kijöjjön végre a The Winds of Winter, akkor ez a könyv kiválóan alkalmas arra, hogy a várakozás ideje alatt is kicsit kezelni tudd az elvonási tüneteket.:-)

(A képen egyébként a Lázálom egy korábbi kiadása látható. A mostani kiadás szerintem sokkal szebbre sikeredett.)
A pontszámom: 10-ből 9.

A könyv ismertetője a Molyon