2013. december 31., kedd

(Első) év végi összegzésem - 2013

      Ahány blogot olvastam az elmúlt pár napban, látom, hogy szinte mindenki csinált vagy csinál év végi összegzést, ezért úgy döntöttem, én is összedobok egy ilyen posztot. Bár - igaz, ami igaz - én csak idén májusban kezdte a blogolást, és azt megelőzően nem követtem annyira tudatosan az olvasott könyveimet. Többeknél láttam, hogy ehhez a Molyt hívják segítségül, így úgy döntöttem, én is regisztrálok ezen az oldalon. Így viszont az idei olvasmánylistám és évértékelésem sajnos - saját lustaságom miatt - nem lehet teljes. Mindenesetre megpróbáltam felidézni az első negyedévi olvasmányaimat is több kevesebb sikerrel. Nyilván, amit megvettem, azok esetében könnyebb a dolgom, viszont a kölcsönkapott könyveket felidézni nem olyan egyszerű. De igyekeztem.:-)
       Ez alapján 2013-ban az alábbi könyveket olvastam (lista hiányában a teljesség igénye nélkül):

Murakami Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra
Jókai Mór: Az aranyember (újraolvasás természetesen:-)
Wass Albert: Jönnek!
Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!
Suzanne Collins: Az éhezők viadala trilógia (Az éhezők viadala, Futótűz, A kiválasztott)
Sara Gruen: Vizet az elefántnak
Benjamin Mee: Az igazi kaland
Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták
George Orwell: Állatfarm
Leslie L. Lawrence: Ahol a pajpaj jár
F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby (egyetemen kötelező olvasmány lett volna anno, de csak most jutottam el idáig:-)

Illetve most olvasom:
George R. R. Martin: Lázálom (bejegyzés hamarosan)
Paulo Coelho: Mint az áradó folyó (folyamatosan olvasgatom, mivel a könyv igazából apró, néhány oldalas szösszenetek gyűjteménye)

Amiket félbehagytam idén:
Oliver Bowden: Assassin's Creed - Reneszánsz (Gondoltam, a játék egészen érdekes, akkor a könyv is biztosan jó lehet, de ez a könyv minden mondatában a játék leírása.. Ha talán egyszer ráveszem magam, hogy befejezzem, akkor írok róla egy pocskondiázó posztot is azt hiszem...)
E. L. James: A szürke ötven árnyalata (worst book ever........... Egyszer még feltűnik ebben a posztban, mint az egyik kategória nyertese:-)

Régi félbehagyásaim (amiket idén sem sikerült befejeznem):
C.S. Lewis: The kion, the witch and the wardrobe (Pedig nem rossz a könyv, csak pont olyan passzban voltam. De ezt mindeképpen úgy tervezem, hogy befejezem)
Christopher Paolini: Eragon (Na ez a könyv pedig kifejezetten tetszik! Egészen prózai oka van, hogy miért nem olvastam még el... túl nagy és vaskos a kötet:-( Én pedig főként utazás közben olvasok, így az aktuélis könyvet mindig magamnál hordom. Az Eragon esetében ez nehéz lenne. Lehet, hogy őmiatta fogok beszerezni egy e-könyvet még a végén.:-)
Minaldi & Sorti: Imprimatur (Történelmi krimi, és egész jó, csak nem voltam olyan hangulatban. De nem adom fel:-)

És akkor a kategóriák és díjazottjaik:-):

Legjobb könyv 2013: 

Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája I.-III. (A könyv, ami megszerettette velem Murakamit. Imádtam!:-)



Legrosszabb könyv 2013:

E. L. James: A szürke ötven árnyalata (SZÖRNYŰŰŰŰŰ!!!!!! De a könyvről szóló bejegyzésben ezt részletesebben is kifejtem. Nem bírtam végigolvasni.)



Az év felfedezettje 2013:

Murakami Haruki (Eddig Coelho és Martin voltak a kedvenc íróim. Idén Murakami is belépett a körbe.:-)



Ami pedig a 2014-es célkitűzéseket illeti, van néhány könyv, amelyek már régóta a listámon szerepelnek. Például mindenképpen szeretném elolvasni az Eragont! Valamint szeretnék több angol nyelvű könyvet is olvasni. Eddig ebben nem jeleskedtem, de 2014-ben erre is figyelek majd.
Azt hiszem ennyi elég 2013-ról. A jövő évi remélem majd hosszabb és összetettebb poszt lesz.:-)








2013. december 26., csütörtök

Néhány érdekesnek tűnő könyv...

      Ráérő időmben, két karácsonyi étkezés között körülnéztem a neten, milyen érdekesnek tűnő könyveket ajánlanak más bolgolók illetve az Alexandra honlapja.

     


    Elsőként itt van ez a World War Z, amiből nemrég készült nagyszabású hollywoodi produkció Brad Pit-tel az élen. Számomra kicsit meglepő módon több blogoló is ódákat zeng a könyvről (zakkant olvasbookworm katacita). Ezen bejegyzések alapján a könyv mindenképpen felkerül az elolvasandók listájára.:-)





     Szintén érdekesnek ígérkezik Lars Kepler A hipnotizőr című könyve is. Zakkant azt írja a könyvről, hogy nagyon beteg regény, mely tele van megdöbbentő dolgokkal. Abszolút nekem való.:-)





     



      Már régen kinéztem magamnak egy klasszikust is, méghozzá Ken Kesey könyvét, a Száll a kakukk fészkére című regényt. Már egy ideje szemezek vele a könyvesbolt polcán, de most januárban, de lehet, hogy még decemberben, lecsapok rá. Úgyis fel kell használnom a karácsonyi ajándékkönyvemhez járó 500 Ft-os Alexandra kupont.:-)

That company called IF könyvjelzők

      Igaz, hogy a karácsonyi ajándékozáson már túl vagyunk nagyjából, de ha valaki esetleg még nem esett át a dolgon, sőt esetleg még az ajándékot sem szerezte be egy olyan könyvimádó ismerősének, mint amilyen én is vagyok, melegen ajánlom a That company called IF igen ötletes könyvjelzőit.

     
      Az állatkás könyvjelzőik például hihetetlenül édesek. Nekem is van egy Henry Hound-om (néhány éve kaptam ajándékba barátnőimtől), aki - ahogy a csomagolásán is szerepelt- gyakran elszunyókál olvasás közben.:-) De nagyon egyéniek és egyben praktikusak is a mágneses könyvjelzők. Ilyet egyébként egyik barátnőméknél láttam, akik egy Angliában élő ismerősüktől kapták ajándékba. 


    De a kreatív kis IF-es könyvjelzőket itthon is be lehet szerezni, régebben legalábbis be lehetett az Alexandra könyvesboltjaiban. 
      Végül egy kép az én Henry-mről használat közben.









2013. december 25., szerda

Trónok harca - Hivatalos filmkönyv

      Ha könyvekről van szó, szinte csak regényeket olvasok. A szóban forgó könyv azonban kivételt képez ez alól. Olyan nagyon rajongok ugyanis Martin Tűz és jég dala című könyvsorozatáért és az abból készült HBO sorozatért, hogy amikor hírét vettem, hogy hivatalos filmkönyvet készülnek kiadni, azonnal elhatároztam, hogy ez lesz számomra a tökéletes karácsonyi ajándék. Alig vártam, hogy Szenteste legyen, és kézbe vehessem a könyvet. Így nem csoda, hogy ma estére ki is olvastam azt.


      Először a pozitívumokról. A könyv jól átgondolt, kiválóan felépített és megszerkesztett kötet. Nagyon tetszik a fejezetek tagolása, az, hogy minden fontosabb szereplőre és helyszínre külön kitér a szerző, illetve különösen tetszenek a családfák, melyeken az egyes karakterek arcképe mellett az adott család címere, székhelye és jelmondata is fel van tüntetve. (Sajnos erre képes illusztrációt az interneten nem találtam.) Gyönyörűek továbbá a képek, melyek között nem csak a film jeleneteit láthatjuk, hanem találhatunk olyan felvételeket is, melyek a kulisszák mögé engednek bepillantást. Sok érdekességet tudhatunk meg továbbá arról, hogy az egyes színészek hogyan is érezték magukat karaktereik megformálása közben, arról, hogy milyen volt együtt dolgozni a többi színésszel, illetve hogy a stáb egyéb tagjainak, így például a rendezőknek, operatőröknek, jelmez- és díszlettervezőknek milyen nagyfokú kreativitásra volt szüksége, illetve milyen sok nehézséggel kellett szembenéznie a forgatások során. Nagyon tetszett továbbá, hogy külön fejezetet szentel a könyv a dotrahki nyelv megalkotásának. Itt olvashatunk egy rövidebb interjút a nyelvet mesterségesen megalkotó nyelvésszel, sőt példákat is találunk néhány dotrahki kifejezésre és azok etimológiájára. A könyv végén pedig különleges csemegét talál az igazi rajongó: néhány példát arra, hogyan ugratják egymást a stáb tagjai a forgatások során. :-)




       És most néhány szóban a negatívumokról is. Hiányoltam a könyvből például a regény és a sorozat közötti főbb különbségek - legalább nagyvonalú - felsorolását. Úgy gondolom, egy ilyen könyv kiváló platform lehetett volna ahhoz, hogy a sorozat készítői megmagyarázzák, egyes esetekben miért kellett eltérniük az eredetitől. Ezt azonban ebben a könyvben nagy bánatomra nem találhatjuk meg. Szintén furcsa volt számomra, hogy bár a fontosabb szereplők mind ki lettek emelve, külön kis fejezetet szentelt nekik az író, azokban csak néhány mondatban olvashatunk az adott szereplő életéről, háttértörténetéről. Szívesebben olvastam volna hosszabban is például Daenerys hányattatásairól vagy Ned Stark fiatalkori kalandjairól (és ezalatt nem csak a csatákat értem:-). Ami azonban a leginkább elszomorított, az a könyv fordítója által elkövetett munka gyatra minősége. Eredeti szakmám révén (fordítónak tanultam ugyanis), ki vannak élezve az érzékeim ezen a téren. És sajnos a könyvön abszolút érződik, hogy rövid határidőre, kapkodva elkészített fordításról van szó. Sok helyen egy az egyben bent maradtak az eredeti angol kifejezések, például a képfeliratoknál (szemközt helyett opposite), de egy különösen súlyos hiba, amikor a fordító elfelejti lefordítani a khals szót, így lesz a felirat Khal Benioff és Khal Drogo helyett Khals Benioff és Drogo lesz. Akadnak továbbá olyan mondatok (főleg a könyv végén, amikorra érezhetően elfáradt már a fordító), melyek teljességében értelmezhetetlenek (legalábbis számomra):

"Ezek az emberek szeretnek valakit, aki nem szereti viszont őket. Két olyan ember, akit szeretnek, egyformán exkluzív dolgokat kérnek tőlük." ??????? Nincs elgépelés!

"Remélem és hiszem, hogy az HBO és a teljes kreatív csapat büszkévé tette a regényeket." Hát ezzel a fordítással szerintem még a könyveket sem tették büszkévé....


      Na de visszakanyarodva erről az eléggé leiterjakabosra sikeredett kitérőről, összességében a könyv tetszett, sok érdekes dolgot megtudtam belőle a forgatás hátteréről, a színészekről, a helyszínekről, és arról a hatalmas kutató- és kreatív munkáról, amelynek segítségével létrejöhetett a Trónok harca sorozat fantasztikus világa. Tehát én is fenntartom, amit a könyv marketingesei is hangoztatnak: rajongóknak kötelező, de legalábbis erősen ajánlott darab.:-)
      S végül a skála: nálam a könyv 10-ből 7 pontot kapott.


A könyv ismertetője a Molyon


Karácsonyi könyveső :-)




      Még jó, hogy akitől csak tudtam, idén karácsonyra is könyvet kértem. :-) Így kaptam meg a családomtól nagy kedvencem, a Trónok harca sorozat filmkönyvét. Már tegnap este bele is kezdtem, és csak kb. 10 oldal van vissza belőle. Bejegyzés hamarosan.






      Egyik barátnőmtől pedig George R. R. Martin (igen, megint Trónok harca:-) egy korábbi regényét, a Lázálom című könyvet kaptam ajándékba. Alig várom, hogy belekezdhessek. Ez a karácsony most ilyen Martin-osra sikeredett.




 
      

      Másik barátnőimtől pedig Süskind A parfüm című regényét kértem karácsonyra. Ezt majd várhatóan majd 27-én kapom kézhez, de addig úgyis el leszek Martin-nal. Régóta fent van ez a könyv is a listámon, csak eddig nem volt meg az Alexandra-ban, ahányszor kerestem. De most elvileg ez is odakerül a szekrényre az olvasásra váró könyhalomba.

Kafka a tengerparton


      Néhány hónap után újra egy Murakami könyvet vettem a kezembe, melyben megint csak nem csalódtam. A regény - ahogy már megszokhattam a japán író munkáinak olvasása során - azonnal magával ragadott ködös, misztikus álomvilágába, ahol elmosódik a határ élet és halál, lehetséges és lehetetlen, sőt férfiak és nők között is.
      A regény az 1Q84-trilógiához hasonlóan két, látszólag különálló szálon fut. A páratlan fejezetekben a tizenöt éves Tamura Kafkával ismerkedhetünk meg, aki apjával él kettesben Tokió egyik negyedében, de élete boldogtalan, édesanyja még kisgyermek korában elhagyta őt, apjával pedig nem jön ki jól, ezért úgy dönt, elszökik otthonról. Ennek legfőbb oka az az oidipuszi átok, mellyel apja sújtja őt. Azt jósolja neki, hogy egyszer majd megöli apját, és elveszett anyjával és nővérével hál majd.... Kafka tehát ez elől a drámai fordulat elől menekülve dönt úgy, hogy elhagyja otthonát. A páros fejezetek hőse a kissé bugyuta öregember, Nakata, aki egy, még gyerekkorában őt ért, különös baleset következtében nem tud sem olvasni, sem írni, és gondolkodása is kissé lelassult. Van azonban egy igen különleges képessége, a baleset óta képes szót érteni a macskákkal. Ők az időközben magára maradt (szülei meghaltak, testvérei messze tőle élnek, és csak anyagilag támogatják őt) Nakata egyetlen barátai.
      A két, mint már említettem, látszólag különálló szál aztán a regény folyamán szépen lassan, olyan igazi murakamis módon, egyre inkább összefonódik. Az olvasónak egyre inkább az az érzése támad, hogy az egyik történet eseményei lassan, eleinte szinte észrevétlenül, majd egyre nyilvánvalóbb módon, átszivárognak a másik történetbe. Ahogy aztán halad előre a történet, rájövünk, hogy az öreg és bugyuta Nakata akaratlanul bár, de segíti a fiút. Lépésről-lépésre elhárítja a Kafka előtt álló akadályokat. Sőt a könyv egy bizonyos pontján Murakami arra enged következtetni, hogy az öreg Nakata magába engedi Kafka lelkét, aki az öregember testébe bújva megöli apját. Szintén az öregember az, aki egy fiatal, és igen segítőkész kamionsofőr, Hoshino segítségével megtalálja a bejárati követ, kinyitva ezzel a világ határvidékére nyíló bejáratot, ahol Kafka, saját lelkének erdejében bolyongva végre meglelheti önmagát és megnyugvásra találhat. Ezt a világot csodálatos eszközökkel festi meg könyvében Murakami (és mintha közben saját regényeiről is képet adna nekünk):

"Érzem, hogy távolodom magamtól, és valahol elkülönülve lebegek. Lepkévé változva a világ szélén szálldosok. Van egy olyan tér, ahol a világ külső kerülete pontosan illeszkedik a valóság pereméhez. A múlt és a jelen hegek nélküli végtelen hurokká áll össze. Olyan jelképek bolyonganak ott, amelyeket még senki el nem olvasott, olyan harmóniák, amelyeket senki sem hallott még."

      A regény - a Murakamitól megszokott módon - tele van szimbólumokkal. Többféle formában is megjelenik például a varjú. Egyrészt ott van a Kafkát útján végigkísérő, Varjú nevezetű fiú, aki olyan, mintha Kafka egy másik énje lenne (skizofrénia?), de a regény bizonyos pontjain azt érezzük, ő egy régebbi korban élt fiúnak a lelke, aki Kafkában született újra (így megjelenik a lélekvándorlás gondolata is!). De a varjú többször megjelenik a regényben a hagyományos formában, azaz madárként is. Végül, de nem utolsó sorban maga a kafka szó is varjút jelent csehül....
      Szintén fontos szimbólum a macska (a borítóra is egy macska került, nem véletlenül). A macskák is megjelennek a történet mindkét szálában, de főként a Nakatáról szóló fejezetekben töltenek be fontos szerepet. Ők segítik az öregurat küldetése teljesítésében.
      Az erdő is fontos szimbólum, a lélek szimbóluma, melyben könnyed eltévedhet az ember, s ahol csak akkor találja meg a helyes ösvényt, ha teljesen átadja magát az erdőnek, ha teljesen magát adva néz szembe saját félelmeivel.

"Végül is nem az énem egy része a vadon? Egy ideje már csak így gondolkodom. Tehát most a saját belső világomat járom. Mintha a saját véremben, az ereimben utazgatnék. Amit látok, saját belvilágom, amit fenyegetésnek érzek, az a szívemben lévő félelem visszhangja. A vadonban feszülő pókhálók bennem szövődtek, én tenyésztettem a madarakat a fejem fölött. A képek belőlem csíráztak ki, és onnan eresztenek gyökeret."

      A férfi és nő közötti elmosódott határokat a regény androgün szereplője, Ósima szimbolizálja, aki eredetileg nőnek született, de a lelke egy férfié. Ott vannak aztán az amerikai márkák figurái, Johnny Walker és a KFC-s Sanders ezredes, akik - a görög drámák istenségeihez hasonló módon - gátolják vagy éppen segítik hőseinket küldetésük teljesítésében. Ők a modern kor olimpuszi istenei. A zene is fontos szerepet tölt be a regényben, mint Murakami legtöbb regényében. És még hosszan sorolhatnám a regényben felbukkanó szimbólumok sorát...
      A Kafka a tengerpartont olvasva megint csak megbizonyosodhattam róla, hogy Murakami igazi mestere a mágikus realizmusnak. Könyveiben bármi megtörténhet, és semmi sem az, aminek valójában látszik....
      Végezetül még néhány remek gondolat a könyvből a teljesség igénye nélkül:

"Én ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem érdekes, kicsoda a másik, az ember kapcsolatot épít ki maga és a környezetében lévő összes dolgok között. Az a legfontosabb kérdés, hogy ez magától, természetesen alakul így vagy sem. Az nem érdekes, hogy valaki okos vagy sem. Csak az a kérdés, hogy tud-e valaki a saját szemével látni vagy nem tud. Ennyi az egész."

"Hát persze. Előfordul. Valamilyen élményt átélünk, és ettől megtörténik bennünk valami. Mint a vegyi folyamat, olyan ez. Ha az élmény után megvizsgáljuk a szívünket, kiderül, hogy a bennünk lévő mérték megugrik néhány beosztást. A bennünk lévő univerzum egy fordulatnyit tágul. Én már tapasztaltam ezt. Igaz, hogy csak néha, de van ilyen. Olyan, mint a szerelem."

"Súlyos időkben kétértelmű, régi álmok nehezednek a lelkedre. Úgy haladsz tovább, hogy folyton menekülsz előlük. De elmehetsz a világ végére is, az idő súlya alól nem tudsz kibújni. De azért a világ végére el kell menned. Mert nem tehetsz mást, el kell jutnod odáig."

A skálámon ez a könyv 10-ből 9 pontot kapott.

A könyv ismertetője a Molyon


2013. december 22., vasárnap

Matthew Quick: Napos oldal


      A fenti könyv nem igazán tartozik azon regények közé, melyeket általában a kezembe veszek. Nem szeretem ugyanis a manapság igen népszerű romantikus komédiákat, pedig a könyv (már csak a belőle készített film szereposztása miatt is (na jó, De Niro természetesen kivétel ez alól - bár neki is akadt melléfogása, pl. az Utódomra ütök című borzalom...)) ezt a benyomást keltette első ránézésre. De az Oscar-díj, amit Jennifer Lawrence a film női főszerepének megformálásáért kapott, arra sarkallt, hogy mégis érdemes elolvasni a könyvet. (A filmet még nem láttam, de tervezem, hogy megnézem.) És azt kell, hogy mondjam, hogy első és második benyomásom is igaznak bizonyult. Egy romantikus komédia ez, de valamivel azért több, mint a manapság népszerű, üres történetek.
      Maga a főszereplő, az ő élethelyzete különlegessé teszi a könyvet. Egy, az elmegyógyintézetből frissen szabadult fiatal férfi, aki igen érdekesen látja a világot. Szerinte az élet egy film, és mivel minden film happy end-del zárul, ő is arra vár, hogy a hullámvölgy, amiben jelenleg benne van, hamarosan véget ér és újra együtt lehet feleségével, Nikkivel. Addig is mindent megtesz, hogy olyan férfivá váljon, amilyet szerinte Nikki igazán megérdemel.
      Ami kevésbé tetszik a regényben az az, hogy bár a főszereplőnek igen különös elképzelése van a világról és az életről, véleményem szerint ennél jobban is ki lehetett volna hangsúlyozni ezt a másságot, ezt a "betegséget". Igaz vannak szövegrészek, ahol az író segítségével kiválóan beleláthatunk a beteg Patrick fejébe, gondolkodásába, máshol viszont hiányoltam ugyanezt. Jobban is ki lehetett volna aknázni az effajta témában rejlő potenciált. Szintén negatívum számomra, hogy a regény túlzottan is amerikai. Nagyon nagy szerep jut benne ugyanis az amerikai focinak, ami meg kell hogy mondjam, nem a szívem csücske, így nem is értek hozzá. Ezáltal bizonyos jelenetek, részletek nem voltak teljesen érthetőek számomra. Bár ezek nem képezték lényegi részét a cselekménynek.
      Mindemellett kiváló eszközként is alkalmazza az író a fent említett sportot arra, hogy ezáltal leírja a Patrick családján belüli kapcsolatokat, érzelmeket. Patrick és apja között az egyetlen kapocs kedvenc csapatuk, az Eagles. Ami pedig a leginkább magával ragadott a könyvvel kapcsolatban (és emiatt be kell vallja, 2-3 nap leforgása alatt átrágtam magam az egész köteten, az utolsó oldalakat egyhuzamban olvasva el), az a hihetetlen feszültség és rejtélyesség, amelyet az író a regény első oldalától szinte az utolsóig felépít és fenntart. Csak úgy faltam az oldalakat, hogy végre megtudjam, mi történt Nikkivel. A végkifejlet azonban -az elképzeléseimhez mérten - csalódás volt számomra. Nagyobb tragédiát sejtettem ugyanis a háttérben, de nem akarom lelőni a poént.
      Összességében jó könyv a Napos oldal, amely bár kicsit hajaz a népszerű romantikus komédiákra, azért mégis csak több azoknál.
      Nálam ez egy 6-osra volt elég.

A könyv ismertetője a Molyon

2013. december 8., vasárnap

A Szobában és a Kintben egy kisgyermek szemszögéből


      Mindannyian ismerjük az amstetteni rém nevét, akinek története évekkel ezelőtt bejárta a világsajtót. A Szoba című regény egy hasonló történetet dolgoz fel, de egyedülálló módon egy gyermek, A gyermek szemszögéből teszi ezt. Egy olyan szemszögből, amely által az egész történetet egy furcsa, görbe vagy akár fordított tükörből szemlélheti az olvasó. S amely által az egyébként is megrendítő történet még szívfacsaróbbá, még elgondolkodtatóbbá válik.
      Az ötéves Jack születése óta egy tizenkét négyzetméteres szobában él édesanyjával. A Szobában, mely maga az egész világ a kisfiú számára. Ugyanez a szoba az édesanya számára börtön, ahol hét éve raboskodik. Azóta, hogy fogvatartója elrabolta őt az utcáról és bezárta a szerszámoskamrából átalakított bunkerbe. Az anya - hihetetlen lélekerőről tanúbizonyságot téve - arra törekszik, hogy gyermeke védelmében felépítsen egy külön kis világot a Szobában, és mindent megtesz, hogy fenn tudja tartani ennek a viszonylagosan boldog életnek a látszatát. Mindezt csak tovább nehezíti a tény, hogy  - mivel Jack eddigi életének minden percét itt töltötte - ami az anya számára megpróbáltatások sorozata, az neki a dolgok rendje. Mindezt egyébként éppen az anya mondja ki a regény egy későbbi pontján. Mindebből adódik, hogy Jack sokszor akaratlanul tesz fel olyan kérdéseket, melyekkel mély sebeket vág anyja lelkén. Egy alkalommal megkérdezi például anyjától, miért Jézusnak adnak hálát az ételért, és miért nem Patásnak, hiszen ő hozza azt. Jack hihetetlenül találó módon Patásnak nevezte el fogvatartójukat. Az ötletet egy filmből vette, melyben a hasonló nevű karakter is mindig este, a sötétben jött, ahogyan Patás is. Ahogyan a Szoba a világot jelenti Jack-nek, úgy Patás valamiféle nagyhatalmú istenség, aki megteremtette és uralja azt.
      Ahogyan azonban a gyermek egyre nő, egyre kíváncsibbá válik, és az anya éppen ezért - Jack ötödik születésnapját követően - (szó szerint igazi mese formájában) elmeséli fiának először elrablásának történetét. Majd megosztja vele azt is, hogy a Tévében látott világ valós (legalábbis egy része az), azaz a világ nem csak a Szobából áll. A kisfiút természetesen sokkolja a sok új, az eddigieknek ellentmondó információ. Eleinte nem is tudja, nem is akarja elfogadni az igazságot.

"A Kintben minden van. Ahányszor eszembe jut egy dolog, mondjuk, a síléc, vagy a tűzijáték, vagy a jojó, emlékeznem kell, hogy igaziak, hogy igaziból megtörténnek a Kintben, mind együtt. Nagyon elfárad tőle a fejem. Meg az emberek is, a tűzoltók, tanárok, betörők, kisbabák, szentek, focisták meg mindenféle, ők igaziból a Kintben vannak. De én nem vagyok ott, én meg Anya, csak mi vagyunk, akik nincsenek ott. Attól még igaziak vagyunk?"

Idővel azonban elkezd megbarátkozni a gondolattal, már amennyire egy ötéves gyermek képes erre. Ekkor azonban jön az újabb hihetetlennek tűnő gondolat, a Szökés gondolata.

"Azelőtt nem is tudtam, hogy mérgesnek kell lenni, mert nem tudjuk kinyitni az Ajtót."

Jack végül, fiatal kora és minden kétsége ellenére legyőzi félelmét, és segít anyjának megszökni fogvatartójuktól. A szabadulással azonban újabb, nem várt megpróbáltatások várnak mindkettőjükre. 
      Jack ugyanis nem azt a világot kapja, amit elképzelt, amit anyja ígért neki. Már a Kintben töltött első néhány percben számos fizikai és lelki fájdalom is éri (megharapja egy kutya, illetve el kell szakadnia anyjától). Ráadásul mindez egyre jobban felerősödő identitászavarral párosul. A gyermekre, aki eddig egy tizenkét négyzetméteres térben élte életét, rászakad az egész világ, melyben nem tudja elhelyezni magát:

"Nem a Szobában vagyok. Akkor én még mindig én vagyok?"

"- Mi az a...?
- Ez a zsinór nyitja és csukja a redőnyt, azt a dolgot hívják így, amitől nem látsz ki.
- Miért nem látok ki tőle? 
- Úgy értem, hogy te, hogy bárki.
Miért vagyok én bárki?"

A biztonságot adó megszokott környezet, a rutin megszűnik, a fiú éppen ezért groteszk, de érthető módon hiányolja a Szobát, vissza szeretne menni oda. Nem bír megbirkózni a gondolattal, hogy anyja csak egy pillanatra is magára hagyja, ha akár csak a zuhanykabin ajtaja is elválasztja őket. Szintén elviselhetetlen számára, ha a számára biztonságot jelentő négy fal helyett a szabad levegőn kell lennie. Míg az anya számára pontosan fordítva, a négy fal nem a biztonságot, hanem a börtönt jelenti. Hét év bezártság után a lehető legtöbb időt szeretné a szabadban tölteni, nem gondolva a Szobára. Anya és gyermek érzései, vágyai tehát teljesen ellentmondanak egymásnak. Leírhatatlanul nehéz helyzet ez mindkettejük számára.
      Mindemellett az anyának is szembe kell néznie számos megpróbáltatással, amikre a bezártság idején nem is gondolt. Meg kell barátkoznia például a hírrel, hogy szülei - éppen az ő eltűnése okán - az idők folyamán elhidegültek egymástól, elváltak, sőt édesanyjának már új kapcsolata is van. Szintén nagy fájdalmat jelent neki, hogy édesapja eleinte nem tudja elfogadni Jack-et, mondván, hogy a fiú folyton a lányát ért borzalmakra emlékezteti őt. De a legnagyobb nehézséget az jelenti számára, hogy önmaga is megváltozott az elmúlt hét évben - részben az átélt szörnyűségek, részben pedig amiatt, hogy időközben anya lett. S ez utóbbi szerepet mindeddig csak a Szobában gyakorolta. Nem csoda hát, hogy nem találja helyét a világban, nem tudja, hogy legyen egyszerre önmaga és Jack anyja is.

"-Folyton elrontok mindent. Tudom, hogy neked arra van szükséged, hogy az anyád legyek, de ugyanakkor arra is vissza kell emlékeznem, hogy miképp legyek saját magam is, és ez..."

És mindezen nehézségek mellett ott van még a média is, Jack és anyja folyamatosan a közfigyelem középpontjában állnak. 
      A sok kétség aztán majdnem maga alá gyűri a nőt, de végül - megint csak tanúbizonyságot téve hatalmas lelkierejéről, valamint a család és az orvosok segítségével - talpra áll és úgy tűnik végre sikerül új életet kezdnie Jack-kel. Ezt szimbolizálja a regény zárójelenete is, amikor anya és gyermek hatalmas áldozatot hoz egymásért: az anya leküzdve félelmeit gyermeke kérésére visszatér raboskodása színhelyére, a gyermek pedig végleg elbúcsúzik a Szobától. 
      A könyv nagy erénye a különleges nézőpont, a briliáns szóhasználat és a valóban a gyermekek gondolkodásmódját idéző monológok mellett az ahogyan a szerző az egyes szavak írásmódjával is érzékelteti, közvetíti a gyermek érzelmeit, gondolatait. Végig nagy kezdőbetűvel utal ugyanis a Szobára és annak minden tárgyára. Különösen hangsúlyossá válik ez a Kintben:

"Van benne egy vécé, ami nem a Vécé, meg egy mosdó, ami kettőször akkora, mint a Mosdó nagysága..."

      Hihetetlenül elgondolkodtató, magával ragadó és mindeközben nagyon tragikus történet ez. Egy könyv, mely nemcsak a bezártság pszichológiáját mutatja be, hanem azt a lelki tusát is, amit anya és gyermeke a szabadulás után él át. Számos morális kérdést vet fel a regény (joga volt e anyának ahhoz, hogy maga mellett tartsa a szobában gyermekét, joga volt e hazudnia neki a valóságról, a Kintről). Nem volt még olyan könyv, melynek olvasása közben ennyit jegyzeteltem volna. Szinte minden oldalon akad egy-egy megindító, elgondolkodtató mondat. És mindez egy kisgyermek tolmácsolásában.
      Abszolút 10-es!!!!

A könyv ismertetője a Molyon


2013. december 3., kedd

Néhány szóban a Semmiről


VIGYÁZAT! SPOILER ALERT!

       "Nihilista ifjúsági regény? Abszurdum. Felnőtt egzisztencialista mű?" - írja Tandori Dezső a regény utószavában. Véleményem szerint a kettő egyvelegét, ifjúsági egzisztencialista irományt tartunk a kezünkben, amikor úgy döntünk, elolvassuk Janne Teller Semmi című kisregényét. És milyen jól tesszük, hogy elolvassuk!
         A regény központi karaktere, a történések tulajdonképpeni elindítója Pierre Anthon, aki egy nap otthagyja az iskolát, rájön ugyanis, hogy semminek nincsen értelme. Az ő mondatai adják a regény felütését, első "mini-fejezetét", mely egyben a regény egészén végigfutó tézis is:

"Semminek sincs értelme.
Ezt régóta tudom.
Ezért semmit sem érdemes csinálni.
Erre most jöttem rá."

          És ez az a tézis, amelynek ellenkezőjét be akarják bizonyítani Pierre Anthon osztálytársai, az éppen serdülőkorba lépő, már nem gyerek, de még nem is felnőtt, a reménytől, az életben való kiteljesedés iránti vágytól túlcsorduló kamaszok, akik -a nyolcadik osztályba lépve - éppen most állnak életük első nagy döntése előtt. Akiknek most kell kitalálniuk, mit is szeretnének kezdeni magukkal az életben. És akik azonban, mindemellett a reményteljesség mellett, sejtik azért a szomorú valóságot is, kezdik kiismerni a felnőttek világának álságosságát, de még nem fogadták el, még nem akarják elfogadni azt. Mindezt a kettősséget néhány, remekül eltalált, a szövegben elrejtett mondattal érzékelteti a szerző:

"Épphogy elkezdtük a nyolcadik osztályt, és mindannyian tartottuk magunkat annyira nagynak és tájékozottnak a világ dolgaiban, hogy tudjuk: mindig fontosabb, hogy valami hogyan veszi ki magát, mint hogy valójában milyen. Annak a látszata a lényeg, hogy vittük valamire az életben." - mondja a narrátor, Pierre Anthon egyik osztálytársa, Agnes.

"..., mert a felnőttek nem akarják hallani, hogy tudjuk, hogy igazából semmi se valami, és mindenki csak úgy csinál "mintha". "

      Pierre Anthon azonban nap mint nap emlékezteti őket a tényre, miszerint semminek sincs értelme, minden nap újra és újra felébreszti társaiban a kételyt, próbálja kiölni belőlük a reményt. A szilvafa tetejéről kiabálja oda egykori osztálytársainak nihilista gondolatait (melyek igen elgondolkodtató, komoly gondolatok):

"Azért járunk iskolába, hogy utána dolgozhassunk, és azért dolgozunk, hogy utána szabadságra mehessünk. De akkor miért nem kezdjük rögtön a szabadsággal?"

"Hatmilliárd ember él a Földön. Ez is sok, de 2025-re már nyolc és félmilliárdan leszünk. A legtöbb, amit a világ jövőjéért tehetünk, az az, ha meghalunk!"

Pierre Anthon olyan alapvető dolgokat, értékeket kérdőjelez meg, mint a tanulás (a tudás?!), a munka vagy a szerelem, melyeket sokan az élet értelmeként aposztrofálnak. Súlyos gondolatok ezek egy kamasz szájából, de ki az, aki nem vetett fel hasonló kéréseket önmagának hol ebben, hol abban az élethelyzetben?
      Nem meglepő, hogy igen hamar sikerül bogarat ültetnie osztálytársai fülébe, akik igazi lázadó kamaszként reagálnak a helyzetre: úgy döntenek, bebizonyítják Pierre Anthon-nak, hogy az életnek igenis van értelme. Méghozzá úgy, hogy a számukra legfontosabb dolgokból elkezdik megépíteni a Fontos Dolgok Halmát. Kezdetben csak kisebb áldozatokat hoznak, afféle gyerekek számára fontos dolgokat áldoznak fel, mint például egy pár szandál vagy egy pár bokszkesztyű. Idővel azonban egyre durvábbá válik a "játék", a sértett gyerekek egyre nagyobb áldozatokat követelnek egymástól: Gerdának kedvenc hörcsögét, Hussain-nak a vallását, életfelfogását jelképező imaszőnyeget, Rikke-Ursulának pedig kékre festett, dús hajfonatait kell a Fontos Dolgok Halmára helyeznie. De ez még mind semmi az ezt követő áldozatokhoz képest: van aki szüzességét (s ezáltal józan eszét), halott kistestvérét vagy éppen mutatóujját adja azért, hogy bebizonyítsák Pierre Anthon-nak, hogy az életnek igen is van értelme. 
      Bár a Fontos Dolgok Halma egyre csak gyarapodik, a gyerekek mégis napról-napra veszítenek reményeikből, pozitivizmusukból, és nem csak Pierre Anthon megjegyzései, hanem talán pont a Fontos Dolgok Halmáért hozott áldozatok miatt is. Ráadásul a terv is balul üt ki, nem sikerül megmutatni a halmot Pierre Anthon-nak, de eleinte csodájára jár a média, a gyerekek híresek, világhíresek lesznek. A hírnév azonban (ahogy Pierre Anthon megjósolja) csak néhány hétig tart, amíg egy múzeum úgy nem dönt, hogy felvásárolja a Fontos Dolgok Halmát, mint műalkotást. A gyerekek mindeközben egyre sötétebben látják a világot, volt osztálytársuk gondolatai befészkelik magukat az agyukba.

"Az egyik nap olyan volt, mint a másik. És bár hét közben nem győztük várni a hétvégét, a végén mindig csalódtunk. Aztán hétfő lett megint, és kezdődött előlről az egész. Ez az élet, semmi több. Kezdtük megérteni, miről is beszél Pierre Anthon. És hogy a felnőttek miért úgy néznek ki, ahogy. És akkor is, ha megfogadtuk, hogy mi sose fogunk rájuk hasonlítani, pontosan ez lesz a helyzet. Pedig még a tizenötöt se töltöttük be.
Tizenhárom, tizennégy, felnőtt. Halott."

      Végül aztán a gyerekek dühükben, csalódottságukban először egymás ellen fordulnak. Majd a narrátor, Agnes, hirtelen ötlettől vezérelve elrohan Pierre Anthon-ért, hogy odarángassa és végre megmutassa nekik a Fontos Dolgok Halmát, az Élet Értelmét. A fiú elsőre látszólag elismeri társai teljesítményét, némi gondolkodás után azonban odaveti nekik a legrosszabbat, amit csak mondhat, amivel végleg elrabolja társaitól az életbe vetett utolsó hitet is: 

"A lényeg, aha! [...] És ezért adtátok el? [...] Ha ez a szaros halom valaha is jelentett valamit, akkor az azzal a nappal megszűnt létezni, hogy pénzt kaptatok érte."

      A gyerekek elkeseredett dühükben Pierre Anthon-ra támadnak, arra, aki miatt minden úgy alakult, ahogy. Az agresszor elpusztításával a gyerekek elégtételt nyernek, és rájönnek az alap igazságra, a regény végső üzenetére:

""És azt is tudom, hogy az élet értelmével nem szabad játszani?
Nem igaz, Pierre Anthon, nem igaz?"

A skálámon 10-ből 9-et érdemel.




2013. november 24., vasárnap

A tündérmesék ura


      A mai napon fejeztem be Tolkien remekét, A gyűrűk urát. Egy ekkora klasszikusról eszembe sem jut kritikát írni, bár nem is tudnék. Hiszen a könyv így remek, ahogy van. 
      Az elmúlt néhány hétben naponta nyomon követhettem a kedves kis hobbitok, a bátor dúnadan, a nagy mágus és barátaik kalandjait, és be kell valljam, nagyon fognak hiányozni a mindennapjaimból. És nagyon fog hiányozni az is, hogy a könyv olvasása közben olykor úgy érezhettem magam, mintha egy tündérmese részese lennék, máskor pedig egy fantasy világ egyszerre hihetetlenül izgalmas és könnyekig megható, olykor vértől is áztatott csatajeleneteinek közepébe csöppenhettem bele. Ez a kettősség az, ami - a hihetetlenül kidolgozott és átgondolt háttérvilág és -történet mellett - olyan lebilincselővé teszi A gyűrűk urát.
      Illetve egy dolog, ami nagyon elgondolkodtatott a könyvvel kapcsolatban: miért van az, hogy általában véve, és főként a filmek kapcsán Frodó az, akit a történet főszereplőjének tekintenek? Véleményem szerint a könyvnek rengeteg főszereplője van. Az egyik szál (a könyv cselekményvezetése egy ponton két szálra szakad: az egyik Frodó és Samu veszélyekkel teli útját követi végig, míg a másik Aragorn és társai harcát) főszereplője nyilvánvalóan Aragorn, de ha a másik szál főszereplőjét keressük, szerintem nem Frodó, hanem Csavardi Samu az, akit keresünk. Az író szinte mindvégig az ő szemszögéből meséli a történéseket, az ő gondolatait, fájdalmait, vívódását ismerhetjük meg lapról-lapra, és ő az, akinek a segítsége nélkül Frodó soha nem tudta volna teljesíteni hatalmas küldetését. A könyv tehát számomra főként Csavardi Samu hősiességéről, feltétel nélküli szeretetéről és önfeláldozásáról szól. Számomra ő az igazi főszereplő, a hétköznapi hős.A regény végén is ő az, akit utoljára látunk, akitől utoljára köszönünk el, az ő gondolatával zárul a könyv:

"Ment, az ajtóhoz ért, sárgán világított bent a lámpa, és égett a tűz; és kész volt a vacsora, csak őrá vártak. És Rozi bevezette, és hellyel kínálta a karosszékben, s a kis Elanort az ölébe rakta.
Ő mély lélegzetet vett, s így szólt: - Hát, hazaértem."

      Ilyen nagy mestert, mint Tolkien inkább nem pontoznék, nem jövök én ahhoz.:-)

A könyv ismertetője a Molyon

   

2013. november 19., kedd

Könyvbeszerző körúton

      A minap voltam könyvbeszerző körúton az Alexandra-ban. Még a vásárlás előtt elég hosszasan böngésztem az Alexandra honlapját, ahol két könyv ragadta meg az érdeklődésemet, melyeket aztán a boltban meg is vásároltam.
      Az egyik Janne Teller Semmi című "nihilista" ifjúsági regénye, a másik pedig Matthew Quick Napos oldal című regénye. Utóbbiból nem régen készült filmes változat, melynek női főszereplője (Jennifer Lawrence) alakításáért Oscar díjat is kapott. Mindkettőre nagyon kíváncsi vagyok. Amint végigrobogtam a Gyűrűk urán (már a harmadik kötet felénél járok:-), veszem is a kezembe először a Semmit, aztán a Napos oldalt.:-)

2013. október 6., vasárnap

A hobbit, avagy A gyűrűk ura előszobájában

      

      Be kell vallanom, bár igen sok könyv megfordult már a kezemben, A gyűrűk urát még nem olvastam. Vagyis, őszintén szólva, néhány évvel ezelőtt belekezdtem, de hamar le is tettem, nem tudtam átrágni magam az első, főként a hobbitok történelmét taglaló néhány oldalon. Akkoriban ugyanis még nem igazán érdeklődtem a fantasy műfaja iránt, azóta azonban sok minden történt. Többek között megismerkedtem a Trónok harcával, mely azóta is abszolút kedvencem, és amely megszerettette velem a fantasy-k világát. Ezért is döntöttem úgy, hogy újra próbálkozom Tolkien-nel. Kerülgettem is a könyvesboltban a háromkötetes kiadást, de anyagiak miatt egyelőre elhalasztottam beszerzésüket. Néhány napja azonban megkaptam ajándékba a teljes sorozatot, sőt A hobbitot is. Ezért is döntöttem úgy, hogy bemelegítésként ez utóbbit olvasom el elsőként.
      A hobbit amúgy is minden szempontból A gyűrűk ura elődje: ezt a könyvet írta meg előbb az író és a történet szempontjából is ez a nagy mű előzménye - annak története, hogyan akadt rá Zsákos Bilbó az Egy Gyűrűre. 
      A hobbit tulajdonképpen egy viszonylag hosszúra nyúló, pontosan 300 oldalas tündérmese. A szereplők maguk is abszolút mesei karakterek, és maguk a fordulatok, az események folyása is a mesékre emlékeztet. Nem is csoda, hiszen Tolkien gyermekei számára írta a történetet. Miközben olvastam a könyvet, végig olyan érzésem volt, mintha újra gyerek lennék, és esténként édesanyám olvasná fel nekem a könyv részleteit. A hobbit és a törpök igen hebehurgyák, az embernek az az érzése, mintha gyerekek indulnának a kalandra, akiket folyton "apjuk", Gandalf, az egyetlen felnőttnek tűnő karakter segít ki a bajból. A fordulatok is viszonylag kiszámíthatóak, tudjuk, hogy hőseink valamilyen úton-módon mindig megtalálják a kiutat a bajból. És maguk az ellenfelek sem azok a velejükig gonosz, kegyetlen karakterek. Bár a történet vége felé haladva ez a tendencia kicsit változik, felbukkannak komolyabb ellenfelek is, sőt végül több kedves szereplőtől is búcsúznunk kell, akik elesnek a végső csatában. Az ő halálukat egyébként eléggé kurtán-furcsán tudatja velünk az író. Szinte meg sem tudjuk siratni őket - kivéve Tölgypajzsos Thorin-t, akitől még a hobbitnak is lehetősége nyílik elbúcsúzni.
      Mindez azonban a történet végén jelen lévő halál ellenére is egy egyszerű karakterekkel, viszonylag kiszámítható történésekkel teli, de szívmelengető tündérmese.
        Végezetül muszáj beszúrnom ide A hobbit filmes változatának egyik betétdalát, amely szerintem remek módon adja vissza a Tolkien történetek hangulatát:


     Tolkien mester esetében mellőzném a pontozást...

A könyv ismertetője a Molyon

2013. szeptember 29., vasárnap

Kis kitérő...

      Szakmám lévén - fordítóként végeztem - a Szürke trilógia utáni internetes kutatásom során rögtön felkeltette az érdeklődésemet az alábbi linkek található cikk:


Érdemes elolvasni! Kiderül ugyanis belőle, hogy a nekem egyébként sem tetsző szöveget csak tovább rontotta (nem is kicsit) a fordító által elkövetett rengeteg leiterjakab is....

A szürke egyetlen árnyalata?


      Nem szívesen írok véleményt könyvről úgy, hogy nem olvastam végig azt. A szürke ötven árnyalata című könyv esetében azonban így kell hogy tegyek - már ha bármit is le akarok jegyezni a regénnyel kapcsolatban. Pedig viszonylag kitartó voltam, egészen a 128. oldalig jutottam....
      Mielőtt a kezembe vettem az első kötetet, sokat hallottam már a trilógiáról, és a legtöbben nagyon dicsérték. Illetve az internet is tele volt, sőt van is vele. Ismerve azonban az első kötet egynegyedét, én nem osztom a véleményüket, nem lesz belőlem Szürke trilógia rajongó.
      Mivel sokat hallottam/olvastam róla, nagyjából tudtam, mire számíthatok a történet szempontjából. A szorgalmas, csinos, és még szűz Anastasia megismerkedik a gazdag, fiatal, ráadásul jóképű Mr. Grey-jel, és a két fél egymásba gabalyodik. A férfiról azonban elég hamar kiderül, hogy valamilyen oknál fogva szexuálisan aberrált, a szadomazo szex megszállottja. Odáig én már nem jutottam el, hogy megtudjam, honnan ered ez a beállítódása, de biztosan megvan a története.
      Ami számomra az egyik legzavaróbb dolog a regénnyel kapcsolatban az a nyelvezete. Persze ez az én ízlésem, de én személy szerint nagyon nem kedvelem a "csajos" könyveket. A szürke ötven árnyalata pedig pontosan ebbe a kategóriába tartozik. Már az első kötet első mondata árulkodó:

"Bosszúsan szemlélem a tükörképemet. Ez meg miféle frizura? A fene egye meg!"

És ez még csak a kezdet. Mindezt ugyanis töménytelen mennyiségű ciki, bébi, basszantyú és szent szar követi csupán az első 120 oldalon. Külön kiemelném azokat a részeket, amikor a főszereplőnő oly módon jellemzi lelki állapotát, hogy elmondja az olvasónak, belső istennője éppen milyen táncot jár.

"Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen izgató, gyönyörteli látvány, amint az érzéki vágytól vonaglik. Belső istennőm most merengue-t jár, némi salsa beütéssel."

      Ami az erotikus jeleneteket illeti, azok igen jól kidolgozottak, részletesek, érzékletesek. A történet azonban  annál kevésbé. 
      Összességében úgy gondolom, a könyv leginkább olyan, mint egy erotikus- és egy tiniregény keveréke, melyben a szexjelenetek jóval hangsúlyosabbak, mint maga a történet. Nem az én világom tehát ez a könyv. Ezért van az, hogy Mr. Grey ötven árnyalatából nagyjából egyet, talán kettőt ismerhettem meg, de valahogyan nem is vagyok kíváncsi a maradék negyvennyolcra.
      Nálam ez a könyv egy 1-est érdemelt ki (ritka az ilyen...).

A könyv ismertetője a Molyon

2013. szeptember 26., csütörtök

A suttogó






     Tegnap fejeztem be Nicholas Evans Suttogóját. A könyvből annak idején sikeres film is készült ugyanezzel a címmel. Láttam is, de sajnos azt hiszem túl régen, és nem emlékszem jól a történetre. A könyv ugyanis nagyrészt eltért attól, amire számítottam.
         A történet gerincére természetesen emlékeztem: egy kislány, Grace, aki imád lovagolni, egy alkalommal balesetet szenved lovaglás közben, melyben elveszíti legjobb barátnőjét, és mindemellett egyik lábát is amputálni kell. A lány ezt követően nem meglepő módon, még csak gondolni sem akar a lovaglásra, és lovától, a balesetet csodás módon (az állatorvos odaadása és Grace anyjának makacssága révén) túlélő Zarándoktól is meg szeretne szabadulni. Az anya, Annie azonban érzi, hogy lányának nem szabad eltemetnie magában a történteket, hanem éppen ellenkezőleg, szembe kell nézni fájdalmával és félelmeivel. A gondot azonban nemcsak a lány csökönyössége jelenti. A ló ugyanis a baleset óta teljesen kezelhetetlenné vált. Annie végül úgy dönt, felkeres egy ún. suttogót, azaz egy olyan személyt, aki különleges hatással van a lovakra, valamilyen csodás módon megérti őket és meg is tudja magát értetni velük. Ez az ember Tom Booker. Anya és lánya átutazza fél Amerikát, hogy a suttogó kezelésbe vehesse Zarándokot.
      Egészen idáig tetszett is a könyv. Ahogy a borító is sugallja, a ló, illetve ember és ló kapcsolata áll a középpontban - egészen a könyv kétharmadáig. Számomra idáig volt érdekes és élvezetes a könyv. Látszik, hogy az író szépen utánajárt a lovakkal kapcsolatos ismereteknek. A könyvben olvashatunk például korábban élt suttogókról, de igen érdekes az a rész is, melyben először találkozunk Tom Booker-rel munka közben. A könyv harmadik harmadában azonban az addigi fő vonal helyét egy másik szál veszi át, amelyre a filmből nem is emlékeztem. Nevezetesen a nő és a suttogó között szövődő szerelmi viszony kerül a regény fókuszába. Természetesen a könyv végén azért még tanúi lehetünk a csúcspontnak, amikor Grace-nek végül sikerül meglovagolnia Zarándokot, de ekkorra már a fejezetek zömét Annie és Tom szerelme tölti ki. Ráadásul a könyv véleményem szerint - főként a legvégén- igen kliséssé, közhelyessé, emellett pedig már-már túlzottan csöpögőssé válik. A férfi nem kaphatja meg a férjes nőt, de nem is tud nélküle élni, ezért el is dobja magától életét. De - ahogy azt a záróképből megtudhatjuk - az az Annie, akiről a korábbi fejezetekben azt olvashattuk, hogy nehezen esett teherbe és Grace-t követően egyetlen gyermeket sem sikerült kihordania, Tom-tól csodás módon teherbe esik, és meg is szül egy egészséges kisbabát. Ez utóbbi fordulat már tényleg túl sok volt számomra.
      Összességében az volt a gondom a könyvvel, hogy nem erre számítottam. Azt gondoltam, itt egy könyv, ami állatokról, illetve állatok és emberek kapcsolatáról szól. Ezt a könyv egy része meg is adta nekem, de idővel mindezt háttérbe szorította a romantikus szál. Valószínűleg én vagyok a hibás, hogy nem voltam elég körültekintő a következő olvasmány kiválasztásakor. Mindemellett egy jól megírt regényről van szó, amit persze minden gondolkodás nélkül szívesen ajánlanék bárkinek, aki kedveli a romantikus regényeket. Csak az a gond, hogy én nem tartozom utóbbiak közé.
      Végezetül azért egy szép gondolatot hadd idézzek a könyvből (akadt pár idézet azért, amit feljegyeztem magamnak):

- Azt hiszem, az örökkévalóság tulajdonképpen nem más - szólalt meg végül az apjuk -, mint a mostok végtelen sora. És azt hiszem, nem tehetünk mást, mint hogy mindig a mostnak élünk, s nem törődünk az előző vagy a következő mostokkal.

      Számokban mérve adnék rá egy 3-ast a 10-ből.

A könyv ismertetője a Molyon


2013. szeptember 21., szombat

127 óra a kanyon fogságában Aron Ralston-nal


      Ahogy már írtam, a Murakami regények után valami könnyebb, emészthetőbb olvasmányra vágytam, így szemeltem ki magamnak Aron Ralston 127 óra a kanyon fogságában című könyvét. A tippet egyébként egy Facebook-os könyvkedvelőknek szánt csoporttól kaptam (A csoportot mindenkinek ajánlom! A neve Olvasóterem, és nagyon jó kis könyvötleteket lehet itt találni. :-) A link: https://www.facebook.com/olvasoteremmindenkinek?fref=ts).
      Könnyedebb olvasmánynak gondolva kezembe vettem tehát Ralston önéletrajzi ihletésű, valós és egyébként igencsak megrázó történetét elbeszélő könyvét. A könyv alapvetően Ralston egy komoly balesetét meséli el, melynek következtében elveszíti jobb kezét. A sokat tapasztalt túrázó - aki egyébként mérnöknek indult, de engedve szenvedélyének, elhagyta a mérnöki pályát - szóló túrára indul Utah kanyonvidékén. A túra során megtörténik a baj, Ralston magára ránt egy, a kanyon falai közé szorult, stabilnak hitt követ, amely hozzápréseli jobb kézfejét a mészkőfalhoz. Így megkezdődik Ralston majd hatnapos, magányos szenvedése, melynek végül saját kezének levágásával vet véget.
      Őszintén szólva, tudván, hogy nem irodalmárról van szó, ebből a szempontból nem számítottam túl sokra a szerzőtől, aki azonban igencsak meglepett. Lehet, hogy segítségére volt valaki az írásban, nem tudom, és nem is néztem utána, mindenesetre egészen jól van megírva a könyv. A leírások érzékletesek, a cselekményvezetés gördülékeny, még a szakmaibb részek (mert hogy sok ilyen akad a könyvben) is élvezhetőek a laikusok számára is. Plusz pont jár azért, hogy a könyv végén található egy szószedet is, melyben a szerző által leggyakrabban használt hegymászó, túrázó szakkifejezések definíciói vannak összegyűjtve. Bár megjegyezném, nem minden, számomra ismeretlen kifejezést találtam meg ebben a kis glosszáriumban. Ami azonban igazán meglepett, az az, hogy Ralston milyen érzékletesen és élvezhetően írta le a kanyonban töltött fogság minden egyes percét. Olvasás közben végig úgy éreztem, mintha vele együtt élném át a szenvedéseket.
      A könyv fejezeteinek felosztása is igen érdekesre sikeredett. A könyv első felében egymást váltogatják a jelen történéseit (Ralston a csapdába esés és raboskodás minden mozzanatát jelen időben írja le, tovább fokozva ezzel a feszültséget) és a szerző múltbéli kalandjait leíró fejezetek. Hozzátenném, hogy a múltbéli eseményeket, korábbi hegymászások, túrák történeteit olvasva csoda, hogy ez a srác még életben van, és "megúszta" karja elvesztésével. Az utóbbi fejezetekben aztán szépen elérünk a jelenbe, és innentől kezdve a kanyonos fejezetek mellett arról olvashatunk, hogyan értesülnek a család és a barátok Ralston eltűnéséről és mit tesznek annak érdekében, hogy megtalálják a fiút. Ezen részek egyébként kissé kaotikusnak tűntek számomra. Rengeteg új név bukkant fel, nagyon gyorsak voltak a történések. Mindez szöges ellentétben állt a páratlan fejezetekkel, melyekben - különösen a könyv vége felé - Ralston már kezdte megadni magát a helyzetnek, és várt a megváltásra - legyen az egy mentőhelikopter vagy a halál. Több alkalommal képzeletbeli utazásra indulunk itt Ralston-nal, kinek lelke a kiszáradástól és éhezéstől meggyötört testből az emlékek és különös hallucinációk világába menekül. A szerző ezeket a betéteket is különösen érzékletesen festi le. 
      Ugyanez igaz a könyv tetőpontjára is, amikor Ralston végül is végső kétségbeesésében keze levágása mellett dönt. A leírás olyannyira tárgyilagos, és egyben érzékletes és részletes, hogy gyengébb idegzetűeknek nem is ajánlanám.
      Összességében egészen jónak találtam Ralston regényét. Különösen a fizikai és belső vívódását leíró fejezetek tetszettek. Miközben ezeket olvastam, nem is tudtam letenni a könyvet. Nem csak egy tipikus, modern kalandregény tehát a 127 óra. Sokkal inkább nevezném túlélőregénynek, mely a túlélés Bear Grills-i szemszöge mellett bemutatja nekünk a szenvedő, a halál közelében járó ember lelki folyamatait, gondolatait, érzelmeit is.
      10-ből 8-at érdemel.

A könyv ismertetője a Molyon

2013. szeptember 9., hétfő

Most éppen...

      
     
      A Murakami regények után kis "pihenőként" Aron Ralston 127 óra című könyvét vettem a kezembe. A tippet egy Facebook-os, könyvkedvelőknek létrehozott csoporttól kaptam. A filmet láttam, ez alapján kíváncsi vagyok a könyvre is. Hosszabb bejegyzés hamarosan...

2013. szeptember 7., szombat

Fájdalom nélkül nincs szeretet

Az 1Q84 trilógia


"-És velem mi van? - kérdezte Tengo.
- Te legalább igyekszel - Komacu kereste a szavakat. - Te nem lazsálsz, komolyan veszed az irodalmat. Nem igaz? Te szeretsz írni. Ezt becsülöm benned. Az írás szeretete mindennél fontosabb annak, aki célul tűzte ki maga elé, hogy író legyen. 
- És ennyi elég is? 
- Persze, hogy nem. Pusztán csak ennyi nem elegendő. Kell még lennie egy "sajátos akármi"-nek. Valami olyan kell bele, amitől még én sem tudom kitalálni a végét. Ha regényről van szó, ezt többre becsülöm akárminél. Amikor nem tudom előre, hogy mi következik. Ha átlátok a történeten, már nem is érdekel. Nyilván. Ez teljesen egyértelmű."

      Az 1Q84 címet viselő trilógia pontosan ilyen könyv. Megvan benne az a "sajátos akármi", nem lehet kitalálni a végét, még az utolsó előtti oldalon járva sem. A könyv több műfaj kiváló keveréke. A cselekmény alapját két egymástól még gyermekkorában elszakadt szerelmes, Tengo és Aomame története adja, akik az időközben eltelt 20 év ellenére is kitartóan keresik egymást. Mégsem mondanám, hogy a könyv szerelmes regény, hiszen megvannak benne a mágikus realizmusra jellemző meghökkentő, misztikus elemek, de mindemellett egy kiváló, modern krimi jellegzetességeivel is bír a regény. Illetve nem hagyhatjuk figyelmen kívül a cím hordozta intertextuális utalást sem. A trilógia címe egyértelműen Orwell 1984 című disztópiájához nyúl vissza. A regény tehát egyben disztópia, negatív utópia is. De nemcsak a címben, hanem a kötetekben magukban is megjelenik Orwell műve. Maguk a szereplők is szóba hozzák, illetve a regény világának misztikus urai, irányítói a little people nevet viselik, mely pontosan az Orwell-i big brother ellentéte.
      A regény felütése önmagában is remek, de az én esetemben ez sokszorosan igaz volt. Amikor ugyanis az egyik főszereplő, Aomame a cseh Janáček sinfonietta-ját hallgatva megpróbálja maga elé idézni "amint a szabadon szárnyaló szél Bohémia mezein kószál", én magam éppen egy Bohémia mezeit keresztülszelő vonaton tartottam hazafelé prágai nyaralásomról. Így alakult, hogy már a regény első oldalán menthetetlenül el voltam veszve, magával ragadott a történet folyása.
      A regény két világban játszódik, a mi világunkban, a valós világban és egy olyan világban, ahol két hold lebeg az égen, melyet a little people-ök uralnak. A két főszereplő egymástól függetlenül, de nagyjából egy időben kerül át a normális világból a két hold világába. Tengo azáltal, hogy segédkezik egy regény átírásában, melyről mindenki azt gondolja, csupán egy tizenhét éves leány gazdag képzeletének szüleménye. Valójában azonban a little people-ök és az őket imádó szekta, az Előfutár valós története. Aomame pedig oly módon, hogy a fentiekről mit sem sejtve, saját céljait, bosszúvágyát követve végez a szekta vezetőjével. A két hold világában aztán, bár minden ellenük van, tudtukon kívül egyre közelednek egymáshoz.     
      Aomame és Tengó - bár ugyanúgy éreznek egymás iránt - máshogyan élik meg ezt a szerelmet a külön töltött 20 év során. Aomame-t mindvégig ez az érzés hajtja, ez élteti. Tengo azonban csak azt érzi, hogy nem találja helyét, nem érzi jól magát. Ő csak az események vége felé haladva ismeri fel azt, hogy valójában egész életében Aomame-ra várt, ezért érezte azt az ürességet, mely azonban csak a két hold világába lépve erősödik fel benne.
      A regényben Murakami számos elgondolkodtató kijelentést, alapigazságot ad szereplői szájába, vagy ültet azok fejébe. Így beszél pédául az emberek és az igazság viszonyáról a szekta vezetője Aomame-nak:

"- Ha egy A elmélet jelentőséggel teljesnek mutatja be egy ember életét, akkor az számára az igazság, ha egy B elmélet viszont erőtlennek és jelentéktelennek tünteti föl, akkor az hamisnak minősül. Teljesen világos. Ha pedig valaki azt állítja, hogy a B elmélet az igaz, akkor az emberek utálata fogja övezni, állítását semmibe veszik, ő maga támadások kereszttüzébe kerül. Hogy valami logikus vagy a gyakorlatban igazolható, annak az emberek számára egyáltalán semmiféle jelentősége sincs. Legtöbben tagadják az elképzelést, hogy létezésünk erőtlen és jelentéktelen, így őrzik kínkeservvel a józan eszüket."

Aomame a következőképpen elmélkedik az emberi gonoszságról, kegyetlenségről:
"Ha igaz, amit a Madame mondott, hogy csak az öröklődés szekerei volnánk, akkor közülünk némelyek, és nem is kevesen, hogy vetemedhetnek elképesztő dolgokra?  Miért nem érik be avval, hogy az ön- és fajfenntartás körében maradva a DNS által meghatározott céljaikat szépen, bőséggel beteljesítik? Az öröklést hordozó anyagnak mi haszna származik abból, ha bonyolult elferdülésekkel kacskaringókat írnak le, és néha rendkívüli életet élnek az emberek?
Van férfi, aki abban leli örömét, hogy menstruáció előtt meggyalázza a lányokat. Egy tagbaszakadt testőr homoszexuális, ott a vérátömlesztést megtagadó és azzal halálba induló hitbuzgó, meg a hat hónapos magzatával együtt öngyilkos terhes asszony, a másik az elvetemült férfiakat tűvel szúrja nyakon. Vannak férfigyűlölők és nőgyűlölők. Mi hasznot hajt ezek létezéséből az emberi öröklődés? A kromoszómák az efféle elferdülések epizódjait színes ösztönzésként élvezik, vagy szándékosan, valamely céltól vezérelve kihasználják?"
   
      A könyv fő üzentét meglepő módon Usikava, egy undorító kinézetű, a könyvben kezdetben csak mellékszerepet játszó, de később fontossá váló karakter fogalmazza meg (a harmadik kötetben egy harmadik szemszöggel, Usikava szemszögével bővül az elbeszélés folyama):

"Sem a felesége, sem a két lánya, sem a családi ház Csúórinkanban, körülötte a gyepes kerttel, soha nem adott Usikavának ilyen melegséget. A szívében mindig volt egy ki nem olvadt, fagyos földdarabhoz hasonló rész. Ezzel a kemény és fagyos maggal együtt élte az életét. És még csak nem is érezte hidegnek. Számára az volt a "szobahőmérséklet". Úgy látszik azonban, hogy Fukaeri pillantása, ha csupán időlegesen is, de fölolvasztotta ezt a jégmagot. Ugyanakkor Usikava tompa fájdalmat kezdett érezni a melle mélyén. Annak a bizonyos magnak a hidege eddig bizonyára tompította a fájdalomérzetet. Mint valami lelki önvédelmi mechanizmus. Usikava azonban most már elfogadta a fájdalmat. Bizonyos értelemben örömmel üdvözölte. Szóval a melegség, amit érez, párban jár a fájdalommal. Ha nem fogadja el a fájdalmat, a melegség nem jön el. Valamit valamiért."

   Ez az utolsó gondolat az emberiség legfőbb boldogsága és tragédiája is egyben: A melegség párban jár a fájdalommal. Ha nem fogadjuk el a fájdalmat, a melegség nem jön el. Azaz fájdalom nélkül nincsen szeretet.

      Nálam Murakami ezzel a regény-trilógiával 10-et ért el a 10-ből.

A könyv ismertetője a Molyon (angolul)