VIGYÁZAT! SPOILER ALERT!
"Nihilista ifjúsági regény? Abszurdum. Felnőtt egzisztencialista mű?" - írja Tandori Dezső a regény utószavában. Véleményem szerint a kettő egyvelegét, ifjúsági egzisztencialista irományt tartunk a kezünkben, amikor úgy döntünk, elolvassuk Janne Teller Semmi című kisregényét. És milyen jól tesszük, hogy elolvassuk!
A regény központi karaktere, a történések tulajdonképpeni elindítója Pierre Anthon, aki egy nap otthagyja az iskolát, rájön ugyanis, hogy semminek nincsen értelme. Az ő mondatai adják a regény felütését, első "mini-fejezetét", mely egyben a regény egészén végigfutó tézis is:
"Semminek sincs értelme.
Ezt régóta tudom.
Ezért semmit sem érdemes csinálni.
Erre most jöttem rá."
És ez az a tézis, amelynek ellenkezőjét be akarják bizonyítani Pierre Anthon osztálytársai, az éppen serdülőkorba lépő, már nem gyerek, de még nem is felnőtt, a reménytől, az életben való kiteljesedés iránti vágytól túlcsorduló kamaszok, akik -a nyolcadik osztályba lépve - éppen most állnak életük első nagy döntése előtt. Akiknek most kell kitalálniuk, mit is szeretnének kezdeni magukkal az életben. És akik azonban, mindemellett a reményteljesség mellett, sejtik azért a szomorú valóságot is, kezdik kiismerni a felnőttek világának álságosságát, de még nem fogadták el, még nem akarják elfogadni azt. Mindezt a kettősséget néhány, remekül eltalált, a szövegben elrejtett mondattal érzékelteti a szerző:
"Épphogy elkezdtük a nyolcadik osztályt, és mindannyian tartottuk magunkat annyira nagynak és tájékozottnak a világ dolgaiban, hogy tudjuk: mindig fontosabb, hogy valami hogyan veszi ki magát, mint hogy valójában milyen. Annak a látszata a lényeg, hogy vittük valamire az életben." - mondja a narrátor, Pierre Anthon egyik osztálytársa, Agnes.
"..., mert a felnőttek nem akarják hallani, hogy tudjuk, hogy igazából semmi se valami, és mindenki csak úgy csinál "mintha". "
Pierre Anthon azonban nap mint nap emlékezteti őket a tényre, miszerint semminek sincs értelme, minden nap újra és újra felébreszti társaiban a kételyt, próbálja kiölni belőlük a reményt. A szilvafa tetejéről kiabálja oda egykori osztálytársainak nihilista gondolatait (melyek igen elgondolkodtató, komoly gondolatok):
"Azért járunk iskolába, hogy utána dolgozhassunk, és azért dolgozunk, hogy utána szabadságra mehessünk. De akkor miért nem kezdjük rögtön a szabadsággal?"
"Hatmilliárd ember él a Földön. Ez is sok, de 2025-re már nyolc és félmilliárdan leszünk. A legtöbb, amit a világ jövőjéért tehetünk, az az, ha meghalunk!"
Pierre Anthon olyan alapvető dolgokat, értékeket kérdőjelez meg, mint a tanulás (a tudás?!), a munka vagy a szerelem, melyeket sokan az élet értelmeként aposztrofálnak. Súlyos gondolatok ezek egy kamasz szájából, de ki az, aki nem vetett fel hasonló kéréseket önmagának hol ebben, hol abban az élethelyzetben?
Nem meglepő, hogy igen hamar sikerül bogarat ültetnie osztálytársai fülébe, akik igazi lázadó kamaszként reagálnak a helyzetre: úgy döntenek, bebizonyítják Pierre Anthon-nak, hogy az életnek igenis van értelme. Méghozzá úgy, hogy a számukra legfontosabb dolgokból elkezdik megépíteni a Fontos Dolgok Halmát. Kezdetben csak kisebb áldozatokat hoznak, afféle gyerekek számára fontos dolgokat áldoznak fel, mint például egy pár szandál vagy egy pár bokszkesztyű. Idővel azonban egyre durvábbá válik a "játék", a sértett gyerekek egyre nagyobb áldozatokat követelnek egymástól: Gerdának kedvenc hörcsögét, Hussain-nak a vallását, életfelfogását jelképező imaszőnyeget, Rikke-Ursulának pedig kékre festett, dús hajfonatait kell a Fontos Dolgok Halmára helyeznie. De ez még mind semmi az ezt követő áldozatokhoz képest: van aki szüzességét (s ezáltal józan eszét), halott kistestvérét vagy éppen mutatóujját adja azért, hogy bebizonyítsák Pierre Anthon-nak, hogy az életnek igen is van értelme.
Bár a Fontos Dolgok Halma egyre csak gyarapodik, a gyerekek mégis napról-napra veszítenek reményeikből, pozitivizmusukból, és nem csak Pierre Anthon megjegyzései, hanem talán pont a Fontos Dolgok Halmáért hozott áldozatok miatt is. Ráadásul a terv is balul üt ki, nem sikerül megmutatni a halmot Pierre Anthon-nak, de eleinte csodájára jár a média, a gyerekek híresek, világhíresek lesznek. A hírnév azonban (ahogy Pierre Anthon megjósolja) csak néhány hétig tart, amíg egy múzeum úgy nem dönt, hogy felvásárolja a Fontos Dolgok Halmát, mint műalkotást. A gyerekek mindeközben egyre sötétebben látják a világot, volt osztálytársuk gondolatai befészkelik magukat az agyukba.
"Az egyik nap olyan volt, mint a másik. És bár hét közben nem győztük várni a hétvégét, a végén mindig csalódtunk. Aztán hétfő lett megint, és kezdődött előlről az egész. Ez az élet, semmi több. Kezdtük megérteni, miről is beszél Pierre Anthon. És hogy a felnőttek miért úgy néznek ki, ahogy. És akkor is, ha megfogadtuk, hogy mi sose fogunk rájuk hasonlítani, pontosan ez lesz a helyzet. Pedig még a tizenötöt se töltöttük be.
Tizenhárom, tizennégy, felnőtt. Halott."
Végül aztán a gyerekek dühükben, csalódottságukban először egymás ellen fordulnak. Majd a narrátor, Agnes, hirtelen ötlettől vezérelve elrohan Pierre Anthon-ért, hogy odarángassa és végre megmutassa nekik a Fontos Dolgok Halmát, az Élet Értelmét. A fiú elsőre látszólag elismeri társai teljesítményét, némi gondolkodás után azonban odaveti nekik a legrosszabbat, amit csak mondhat, amivel végleg elrabolja társaitól az életbe vetett utolsó hitet is:
"A lényeg, aha! [...] És ezért adtátok el? [...] Ha ez a szaros halom valaha is jelentett valamit, akkor az azzal a nappal megszűnt létezni, hogy pénzt kaptatok érte."
A gyerekek elkeseredett dühükben Pierre Anthon-ra támadnak, arra, aki miatt minden úgy alakult, ahogy. Az agresszor elpusztításával a gyerekek elégtételt nyernek, és rájönnek az alap igazságra, a regény végső üzenetére:
""És azt is tudom, hogy az élet értelmével nem szabad játszani?
Nem igaz, Pierre Anthon, nem igaz?"
A skálámon 10-ből 9-et érdemel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése