Csodák kora

     "Később úgy gondoltam ezekre az első napokra, mint arra az időszakra, mikor az egész emberi fajnak meg kellett tanulnia: ez idáig nem a megfelelő dolgok miatt aggódtunk. Nem az ózonlyuk, az olvadó jégsapkák, a nyugat-nílusi láz, a madárinfluenza meg a gyilkos méhek miatt kellett volna félnünk. De gondolom, végül sosem az következik be, ami miatt leginkább aggódik az ember. Az igazi katasztrófák mindig teljesen másmilyenek: elképzelhetetlenek, ismeretlenek, nem lehet rájuk felkészülni."

      Zakkant blogjában olvastam először Karen Thompson Walker Csodák kora című regényéről. Már akkor eldöntöttem, hogy ezt a könyvet el fogom olvasni. Nem sokkal ezután pedig a neten nézelődve felfedeztem, hogy a Libri akciósan, mindössze 999 Ft-ért kínálj a könyvet. Szóval lecsaptam rá. És meg kell hogy mondjam, nem értem, miért van leárazva, egy remek könyvről van ugyanis szó.

        A regény tulajdonképpen egy katasztrófatörténet (van ilyen szó?) egy kislány szemszögéből. A 11 éves Julia és családja egy napon azzal szembesül, hogy a Föld forgása elkezd lassulni és a napok eleinte még szinte észrevehetetlenül kezdenek meghosszabbodni. Kezdetben még alig érzékelhetőek a 'lassulás' következményei, idővel azonban egyre súlyosabbá válnak. Nem csak az órák pontatlanná válásával kell ugyanis szembenéznie az embereknek. A gravitáció is egyre erősödik, ami az emberek és az állatok életét is megzavarja, lassan, de biztosan pusztítja. Az egyre hosszabbá váló nappalok és éjszakák pedig a növényeket sem kímélik. Lassan az utolsó fa is eltűnik a Föld felszínéről...

      Vannak, akik pánikba esnek. Mások, mint például Julia apja, bíznak az emberiség tudásában:

" - Gondolj csak bele, milyen okosak az emberek! - kezdte. - Gondold csak végig mi mindent feltaláltak már! Rakétát, számítógépet, műszívet. Megoldjuk ezt is, tudod? Mindig megoldjuk a fontos dolgokat. Mindig."

      De a 'lassulásnak' vannak kevésbé egyértelmű következményei is...

"Nekem egyre inkább úgy tűnt, hogy a lassulás más változásokat is beindított: csak kevéssé látható, de mélyen gyökerező változásokat. Megzavart néhány igen finom erővonalat: a barátság ösvényeit például, vagy a szerelem felé vezető és az attól távolodó utakat."

Julia és családjának élete, az összes többi ember életével együtt fenekestül felfordul.

      Az emberek két táborra szakadnak: óraidősökre és valós idősökre. Az óraidősök visszatérnek a régi rendszerhez, igyekeznek visszaszorítani az egyre inkább terpeszkedő napokat a régi, 24 órás keretek közé. Így sokszor sötétben mennek dolgozni vagy iskolába, és világosban térnek nyugovóra. A valós idősök ezzel szemben ragaszkodnak ahhoz, hogy ebben a felbolydult világban is a nappal együtt keljenek és feküdjenek. Ezek az elvbeli különbségek is családokat, barátságokat szakítanak szét. Mindeközben a 'lassulás' tovább folytatódik, az élet minden területét érintő, romboló hatása tovább gyűrűzik.

      Nagyon tetszett, ahogyan az írónő egyensúlyt teremtett a 'lassulás' fizikai és lélektani hatásait leíró részek között. A fizikai változásokat viszonylag jól megalapozott tudományossággal mutatja be, de mindeközben igen érzékletesen ír az emberekben végbemenő lélektani változásokról is. És az ötlet, a könyv témája maga is igen eredeti. Nem egy meteorbecsapódásról vagy a Nap felrobbanásáról ír Walker, hanem egy teljesen eredeti, újfajta katasztrófalehetőség következményeit boncolgatja.

      További plusz pont jár azért, ahogyan Walker ír. Azok a rejtett utalások, finom megfogalmazások...

"Egy régi, kétsávos úton hajtottunk a parttól nyugat felé, a hatalmas, lángoló ég alatt. A huszonegyedik fényes óránál tartottunk. [...] Egy ezüstszínű kombival mentünk, bár a rendőrségi jelentésben kék szerepelt."

"De nem így van ez mindennel? Ha valami a múltba vész, már nem is tűnik valóságosnak. Egy idő után nem marad belőle más, csak néhány üres szófordulat. [...] Így volt ez most is: tudtuk, hogy a ház melyik része a nappali, és hogy mire való az éjjeli lámpa. Reggelenként még mindig mondtuk, hogy "ébresztő, hasadra süt a Nap", pedig lassan teljesen elvesztette az értelmét. Így volt ez a szüleimmel is: hiába távolodtak el, még mindig "drágámnak" szólították egymást."

Az ilyen és ehhez hasonló mondatokkal újabb és újabb balegyenest vitt be nekem az írónő (a szó lehető legpozitívabb értelmében).

      Be kell, hogy valljam, nagy hatással volt rám a könyv. Csak úgy faltam a lapokat, és amikor éppen nem olvastam, akkor is ezen gondolkodtam. És érdekes módon azt vettem észre magamon, hogy kicsit jobban kezdtem értékelni egy napos délutánt vagy egy sötét estét...

      A könyv 10-ből 10-es, és azt hiszem, bekerült a kedvenc regényeim közé...

A könyv ismertetője a Molyon