Expedíció

"Ahol a bűnös kezéből a fojtó gyümölcs fakad, ott hozom a halál magvait, hogy a férgekkel megosszam, hisz gyülekeznek a sötétségben, életük erejével befonják a világot, míg egyéb helyek félhomályos csarnokából soha nem létezett alakok gyűrűznek és vonaglanak elő..."

      Elgondolkodtató, felkavaró, és titokzatos, utóbbi talán túlságosan is... Pupilla blogjában olvastam először erről a könyvről, ami rögtön fel is keltette érdeklődésemet. Hamar be is szereztem hát. Megbánni nem bántam meg, de - bár imádom az elgondolkodtató könyveket - nekem ez a könyv kicsit túlságosan is titokzatos volt. Nem tudtam megfejteni...

      A történet lényege, hogy a Déli Végek nevű társaság (amelyet egyébként csak a könyv kb. felénél említenek először, és utána is csak egy-kétszer kerül szóba) már régóta szervez expedíciókat az X-térségbe, mely egy (állítólag) környezetvédelmi katasztrófa sújtotta térség, ahol a katasztrófa bekövetkezte óta számos furcsa dolog történik. Ráadásul kétszeresen titokzatos ez a táj, vagy ahogy a szerző is fogalmaz, egyszerre meghatározhatatlan és meghatározott. Nem tudjuk, legalábbis az olvasó számára nem derül ki, hogyan is történt pontosan a katasztrófa, illetve nem tudjuk, mi is zajlik igazán azóta. Szóval ez a Déli Végek nevű szervezet útjára indítja az (állítólagosan) tizenkettedik expedíciót, mely négy tudós nőből áll. Egyikük a főhősünk, akinek a szemszögéből megismerjük a történteket. 

      A könyv titokzatosságát tovább fokozza a tény, hogy EGYETLEN név sem hangzik el a regényben. Egyetlen egy név sem. Az expedíció tagjaira a főszereplő-narrátor végig a foglalkozásuk megnevezésével utal. Itt jegyezném meg, hogy lehet, hogy nem vagyok eléggé feminista, de nekem - bár már a regény elején leszögezzük, hogy nőkről van szó, a nevek hiánya, és a foglalkozásnevek használata miatt sokszor úgy kellett megerőszakolnom magam, hogy olvasás közben ne férfikat, hanem női szereplőket képzeljek magam elé... Szintén igen érdekes az, ahogyan a szerző csak nagyon lassan, cseppenként adagolja nekünk a főhős magánéletéről szóló információkat is. A 23. oldalon találkozunk az első személyes vonatkozású ténnyel. Amikor a főhős először említi férjét. Innentől kezdve aztán szépen lassan bekúszik a magánélet, a hétköznapiság is a regény amúgy rideg, idegen világába. De nevek továbbra sincsenek, és a főhős magánélete sem éppen szívderítő epizódokból áll... 

      A regény világa igen érzékletesen megrajzolt, ijesztő, rideg világ. Ott van például az a jajongó hang, amely minden este, a sötétség beköszöntével veszi kezdetét, és amely halálra rémíti az expedíció tagjait. De ez még semmi ahhoz képest, ami eztán vár rájuk.... 

       A négy nő együtt indul tehát útnak az X-térségbe, ahol igen hamar fel is fedezik az első anomáliát, egy alagutat (amit érdekes módon főhősünk toronynak lát), amely nem szerepel a Déli Végek egyetlen térképén sem. Úgy döntenek, első lépésként ezt az alagút-tornyot fedezik fel maguknak, és ekkor kezdődnek a bonyodalmak. Az alagút-torony falán érdekes, ijesztő feliratot találnak, egyfajta szörnyű óment, jóslatot, amely mintha apró kis élőlényekből állna, és mint amely újra és újra megújulna, mintha valaki vagy valami újra és újra felróná a szavakat a falra....

      Az X-térség szörnyűségei mellett az expedíció tagjainak szembe kell nézniük társaik gondosan rejtegetett titkaival és azok következményeivel is. Hamar szét is bomlik a társaság, és főhősünk magára marad. Erre egyébként már a regény elején találunk utalást. 

"Leírnám három társam nevét, ha bármi jelentősége lenne, csakhogy a geodétán kívül egyikük sem maradt mellettem sokáig. Ő is csak alig két vagy három napot."

    A regényben előrehaladva felváltva járjuk a hősnővel együtt az ijesztő tájakat, helyszíneket, illetve ismerjük meg a nő magánéletének részleteit. Ahogy egyre mélyebbre jutunk magánéletében, úgy jutunk (szó szerint) egyre mélyebbre az X-térségben is, le egészen az alagút-torony aljáig-tetejéig...

       Be kell, hogy valljam, nekem azt hiszem, nem sikerült teljesen megemésztenem ezt a történetet. Egyes történések, jelenségek olyannyira szürreálisak és megfoghatatlanok, hogy az már számomra kicsit túlságosan is zavaró volt olykor. Úgy érzem, nem teljesen állt össze a végére a kép. Dehát egy trilógiáról van szó, úgyhogy bízom benne, hogy a következő részek majd jobban felhomályosítanak.:-) A könyv végén amúgy volt egy nagy, engem pofonütésként érő csattanó...

    Összességében 10-ből 7-est adnék rá, a túlzott szürrealizmusa miatt. Ettől függetlenül (vagy éppen ezért?) kíváncsi vagyok a folytatásra.

A könyv ismertetője a Molyon