Kafka a tengerparton

      Néhány hónap után újra egy Murakami könyvet vettem a kezembe, melyben megint csak nem csalódtam. A regény - ahogy már megszokhattam a japán író munkáinak olvasása során - azonnal magával ragadott ködös, misztikus álomvilágába, ahol elmosódik a határ élet és halál, lehetséges és lehetetlen, sőt férfiak és nők között is.

      A regény az 1Q84-trilógiához hasonlóan két, látszólag különálló szálon fut. A páratlan fejezetekben a tizenöt éves Tamura Kafkával ismerkedhetünk meg, aki apjával él kettesben Tokió egyik negyedében, de élete boldogtalan, édesanyja még kisgyermek korában elhagyta őt, apjával pedig nem jön ki jól, ezért úgy dönt, elszökik otthonról. Ennek legfőbb oka az az oidipuszi átok, mellyel apja sújtja őt. Azt jósolja neki, hogy egyszer majd megöli apját, és elveszett anyjával és nővérével hál majd.... Kafka tehát ez elől a drámai fordulat elől menekülve dönt úgy, hogy elhagyja otthonát. A páros fejezetek hőse a kissé bugyuta öregember, Nakata, aki egy, még gyerekkorában őt ért, különös baleset következtében nem tud sem olvasni, sem írni, és gondolkodása is kissé lelassult. Van azonban egy igen különleges képessége, a baleset óta képes szót érteni a macskákkal. Ők az időközben magára maradt (szülei meghaltak, testvérei messze tőle élnek, és csak anyagilag támogatják őt) Nakata egyetlen barátai.

      A két, mint már említettem, látszólag különálló szál aztán a regény folyamán szépen lassan, olyan igazi murakamis módon, egyre inkább összefonódik. Az olvasónak egyre inkább az az érzése támad, hogy az egyik történet eseményei lassan, eleinte szinte észrevétlenül, majd egyre nyilvánvalóbb módon, átszivárognak a másik történetbe. Ahogy aztán halad előre a történet, rájövünk, hogy az öreg és bugyuta Nakata akaratlanul bár, de segíti a fiút. Lépésről-lépésre elhárítja a Kafka előtt álló akadályokat. Sőt a könyv egy bizonyos pontján Murakami arra enged következtetni, hogy az öreg Nakata magába engedi Kafka lelkét, aki az öregember testébe bújva megöli apját. Szintén az öregember az, aki egy fiatal, és igen segítőkész kamionsofőr, Hoshino segítségével megtalálja a bejárati követ, kinyitva ezzel a világ határvidékére nyíló bejáratot, ahol Kafka, saját lelkének erdejében bolyongva végre meglelheti önmagát és megnyugvásra találhat. Ezt a világot csodálatos eszközökkel festi meg könyvében Murakami (és mintha közben saját regényeiről is képet adna nekünk):

"Érzem, hogy távolodom magamtól, és valahol elkülönülve lebegek. Lepkévé változva a világ szélén szálldosok. Van egy olyan tér, ahol a világ külső kerülete pontosan illeszkedik a valóság pereméhez. A múlt és a jelen hegek nélküli végtelen hurokká áll össze. Olyan jelképek bolyonganak ott, amelyeket még senki el nem olvasott, olyan harmóniák, amelyeket senki sem hallott még."

      A regény - a Murakamitól megszokott módon - tele van szimbólumokkal. Többféle formában is megjelenik például a varjú. Egyrészt ott van a Kafkát útján végigkísérő, Varjú nevezetű fiú, aki olyan, mintha Kafka egy másik énje lenne (skizofrénia?), de a regény bizonyos pontjain azt érezzük, ő egy régebbi korban élt fiúnak a lelke, aki Kafkában született újra (így megjelenik a lélekvándorlás gondolata is!). De a varjú többször megjelenik a regényben a hagyományos formában, azaz madárként is. Végül, de nem utolsó sorban maga a kafka szó is varjút jelent csehül....
      Szintén fontos szimbólum a macska (a borítóra is egy macska került, nem véletlenül). A macskák is megjelennek a történet mindkét szálában, de főként a Nakatáról szóló fejezetekben töltenek be fontos szerepet. Ők segítik az öregurat küldetése teljesítésében.
      Az erdő is fontos szimbólum, a lélek szimbóluma, melyben könnyed eltévedhet az ember, s ahol csak akkor találja meg a helyes ösvényt, ha teljesen átadja magát az erdőnek, ha teljesen magát adva néz szembe saját félelmeivel.

"Végül is nem az énem egy része a vadon? Egy ideje már csak így gondolkodom. Tehát most a saját belső világomat járom. Mintha a saját véremben, az ereimben utazgatnék. Amit látok, saját belvilágom, amit fenyegetésnek érzek, az a szívemben lévő félelem visszhangja. A vadonban feszülő pókhálók bennem szövődtek, én tenyésztettem a madarakat a fejem fölött. A képek belőlem csíráztak ki, és onnan eresztenek gyökeret."

      A férfi és nő közötti elmosódott határokat a regény androgün szereplője, Ósima szimbolizálja, aki eredetileg nőnek született, de a lelke egy férfié. Ott vannak aztán az amerikai márkák figurái, Johnny Walker és a KFC-s Sanders ezredes, akik - a görög drámák istenségeihez hasonló módon - gátolják vagy éppen segítik hőseinket küldetésük teljesítésében. Ők a modern kor olimpuszi istenei. A zene is fontos szerepet tölt be a regényben, mint Murakami legtöbb regényében. És még hosszan sorolhatnám a regényben felbukkanó szimbólumok sorát...
      A Kafka a tengerpartont olvasva megint csak megbizonyosodhattam róla, hogy Murakami igazi mestere a mágikus realizmusnak. Könyveiben bármi megtörténhet, és semmi sem az, aminek valójában látszik....
      Végezetül még néhány remek gondolat a könyvből a teljesség igénye nélkül:

"Én ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem érdekes, kicsoda a másik, az ember kapcsolatot épít ki maga és a környezetében lévő összes dolgok között. Az a legfontosabb kérdés, hogy ez magától, természetesen alakul így vagy sem. Az nem érdekes, hogy valaki okos vagy sem. Csak az a kérdés, hogy tud-e valaki a saját szemével látni vagy nem tud. Ennyi az egész."

"Hát persze. Előfordul. Valamilyen élményt átélünk, és ettől megtörténik bennünk valami. Mint a vegyi folyamat, olyan ez. Ha az élmény után megvizsgáljuk a szívünket, kiderül, hogy a bennünk lévő mérték megugrik néhány beosztást. A bennünk lévő univerzum egy fordulatnyit tágul. Én már tapasztaltam ezt. Igaz, hogy csak néha, de van ilyen. Olyan, mint a szerelem."

"Súlyos időkben kétértelmű, régi álmok nehezednek a lelkedre. Úgy haladsz tovább, hogy folyton menekülsz előlük. De elmehetsz a világ végére is, az idő súlya alól nem tudsz kibújni. De azért a világ végére el kell menned. Mert nem tehetsz mást, el kell jutnod odáig."

A skálámon ez a könyv 10-ből 9 pontot kapott.

A könyv ismertetője a Molyon

Matthew Quick: Napos oldal

      A fenti könyv nem igazán tartozik azon regények közé, melyeket általában a kezembe veszek. Nem szeretem ugyanis a manapság igen népszerű romantikus komédiákat, pedig a könyv (már csak a belőle készített film szereposztása miatt is (na jó, De Niro természetesen kivétel ez alól - bár neki is akadt melléfogása, pl. az Utódomra ütök című borzalom...)) ezt a benyomást keltette első ránézésre. De az Oscar-díj, amit Jennifer Lawrence a film női főszerepének megformálásáért kapott, arra sarkallt, hogy mégis érdemes elolvasni a könyvet. (A filmet még nem láttam, de tervezem, hogy megnézem.) És azt kell, hogy mondjam, hogy első és második benyomásom is igaznak bizonyult. Egy romantikus komédia ez, de valamivel azért több, mint a manapság népszerű, üres történetek.

      Maga a főszereplő, az ő élethelyzete különlegessé teszi a könyvet. Egy, az elmegyógyintézetből frissen szabadult fiatal férfi, aki igen érdekesen látja a világot. Szerinte az élet egy film, és mivel minden film happy end-del zárul, ő is arra vár, hogy a hullámvölgy, amiben jelenleg benne van, hamarosan véget ér és újra együtt lehet feleségével, Nikkivel. Addig is mindent megtesz, hogy olyan férfivá váljon, amilyet szerinte Nikki igazán megérdemel.
      Ami kevésbé tetszik a regényben az az, hogy bár a főszereplőnek igen különös elképzelése van a világról és az életről, véleményem szerint ennél jobban is ki lehetett volna hangsúlyozni ezt a másságot, ezt a "betegséget". Igaz vannak szövegrészek, ahol az író segítségével kiválóan beleláthatunk a beteg Patrick fejébe, gondolkodásába, máshol viszont hiányoltam ugyanezt. Jobban is ki lehetett volna aknázni az effajta témában rejlő potenciált. Szintén negatívum számomra, hogy a regény túlzottan is amerikai. Nagyon nagy szerep jut benne ugyanis az amerikai focinak, ami meg kell hogy mondjam, nem a szívem csücske, így nem is értek hozzá. Ezáltal bizonyos jelenetek, részletek nem voltak teljesen érthetőek számomra. Bár ezek nem képezték lényegi részét a cselekménynek.
      Mindemellett kiváló eszközként is alkalmazza az író a fent említett sportot arra, hogy ezáltal leírja a Patrick családján belüli kapcsolatokat, érzelmeket. Patrick és apja között az egyetlen kapocs kedvenc csapatuk, az Eagles. Ami pedig a leginkább magával ragadott a könyvvel kapcsolatban (és emiatt be kell vallja, 2-3 nap leforgása alatt átrágtam magam az egész köteten, az utolsó oldalakat egyhuzamban olvasva el), az a hihetetlen feszültség és rejtélyesség, amelyet az író a regény első oldalától szinte az utolsóig felépít és fenntart. Csak úgy faltam az oldalakat, hogy végre megtudjam, mi történt Nikkivel. A végkifejlet azonban -az elképzeléseimhez mérten - csalódás volt számomra. Nagyobb tragédiát sejtettem ugyanis a háttérben, de nem akarom lelőni a poént.
      Összességében jó könyv a Napos oldal, amely bár kicsit hajaz a népszerű romantikus komédiákra, azért mégis csak több azoknál.
      Nálam ez egy 6-osra volt elég.

A könyv ismertetője a Molyon

A Szobában és a Kintben egy kisgyermek szemszögéből

      Mindannyian ismerjük az amstetteni rém nevét, akinek története évekkel ezelőtt bejárta a világsajtót. A Szoba című regény egy hasonló történetet dolgoz fel, de egyedülálló módon egy gyermek, A gyermek szemszögéből teszi ezt. Egy olyan szemszögből, amely által az egész történetet egy furcsa, görbe vagy akár fordított tükörből szemlélheti az olvasó. S amely által az egyébként is megrendítő történet még szívfacsaróbbá, még elgondolkodtatóbbá válik.

      Az ötéves Jack születése óta egy tizenkét négyzetméteres szobában él édesanyjával. A Szobában, mely maga az egész világ a kisfiú számára. Ugyanez a szoba az édesanya számára börtön, ahol hét éve raboskodik. Azóta, hogy fogvatartója elrabolta őt az utcáról és bezárta a szerszámoskamrából átalakított bunkerbe. Az anya - hihetetlen lélekerőről tanúbizonyságot téve - arra törekszik, hogy gyermeke védelmében felépítsen egy külön kis világot a Szobában, és mindent megtesz, hogy fenn tudja tartani ennek a viszonylagosan boldog életnek a látszatát. Mindezt csak tovább nehezíti a tény, hogy  - mivel Jack eddigi életének minden percét itt töltötte - ami az anya számára megpróbáltatások sorozata, az neki a dolgok rendje. Mindezt egyébként éppen az anya mondja ki a regény egy későbbi pontján. Mindebből adódik, hogy Jack sokszor akaratlanul tesz fel olyan kérdéseket, melyekkel mély sebeket vág anyja lelkén. Egy alkalommal megkérdezi például anyjától, miért Jézusnak adnak hálát az ételért, és miért nem Patásnak, hiszen ő hozza azt. Jack hihetetlenül találó módon Patásnak nevezte el fogvatartójukat. Az ötletet egy filmből vette, melyben a hasonló nevű karakter is mindig este, a sötétben jött, ahogyan Patás is. Ahogyan a Szoba a világot jelenti Jack-nek, úgy Patás valamiféle nagyhatalmú istenség, aki megteremtette és uralja azt.

      Ahogyan azonban a gyermek egyre nő, egyre kíváncsibbá válik, és az anya éppen ezért - Jack ötödik születésnapját követően - (szó szerint igazi mese formájában) elmeséli fiának először elrablásának történetét. Majd megosztja vele azt is, hogy a Tévében látott világ valós (legalábbis egy része az), azaz a világ nem csak a Szobából áll. A kisfiút természetesen sokkolja a sok új, az eddigieknek ellentmondó információ. Eleinte nem is tudja, nem is akarja elfogadni az igazságot.

"A Kintben minden van. Ahányszor eszembe jut egy dolog, mondjuk, a síléc, vagy a tűzijáték, vagy a jojó, emlékeznem kell, hogy igaziak, hogy igaziból megtörténnek a Kintben, mind együtt. Nagyon elfárad tőle a fejem. Meg az emberek is, a tűzoltók, tanárok, betörők, kisbabák, szentek, focisták meg mindenféle, ők igaziból a Kintben vannak. De én nem vagyok ott, én meg Anya, csak mi vagyunk, akik nincsenek ott. Attól még igaziak vagyunk?"

Idővel azonban elkezd megbarátkozni a gondolattal, már amennyire egy ötéves gyermek képes erre. Ekkor azonban jön az újabb hihetetlennek tűnő gondolat, a Szökés gondolata.

"Azelőtt nem is tudtam, hogy mérgesnek kell lenni, mert nem tudjuk kinyitni az Ajtót."

Jack végül, fiatal kora és minden kétsége ellenére legyőzi félelmét, és segít anyjának megszökni fogvatartójuktól. A szabadulással azonban újabb, nem várt megpróbáltatások várnak mindkettőjükre. 

      Jack ugyanis nem azt a világot kapja, amit elképzelt, amit anyja ígért neki. Már a Kintben töltött első néhány percben számos fizikai és lelki fájdalom is éri (megharapja egy kutya, illetve el kell szakadnia anyjától). Ráadásul mindez egyre jobban felerősödő identitászavarral párosul. A gyermekre, aki eddig egy tizenkét négyzetméteres térben élte életét, rászakad az egész világ, melyben nem tudja elhelyezni magát:

"Nem a Szobában vagyok. Akkor én még mindig én vagyok?"

"- Mi az a...?

- Ez a zsinór nyitja és csukja a redőnyt, azt a dolgot hívják így, amitől nem látsz ki.

- Miért nem látok ki tőle? 

- Úgy értem, hogy te, hogy bárki.

Miért vagyok én bárki?"

A biztonságot adó megszokott környezet, a rutin megszűnik, a fiú éppen ezért groteszk, de érthető módon hiányolja a Szobát, vissza szeretne menni oda. Nem bír megbirkózni a gondolattal, hogy anyja csak egy pillanatra is magára hagyja, ha akár csak a zuhanykabin ajtaja is elválasztja őket. Szintén elviselhetetlen számára, ha a számára biztonságot jelentő négy fal helyett a szabad levegőn kell lennie. Míg az anya számára pontosan fordítva, a négy fal nem a biztonságot, hanem a börtönt jelenti. Hét év bezártság után a lehető legtöbb időt szeretné a szabadban tölteni, nem gondolva a Szobára. Anya és gyermek érzései, vágyai tehát teljesen ellentmondanak egymásnak. Leírhatatlanul nehéz helyzet ez mindkettejük számára.

      Mindemellett az anyának is szembe kell néznie számos megpróbáltatással, amikre a bezártság idején nem is gondolt. Meg kell barátkoznia például a hírrel, hogy szülei - éppen az ő eltűnése okán - az idők folyamán elhidegültek egymástól, elváltak, sőt édesanyjának már új kapcsolata is van. Szintén nagy fájdalmat jelent neki, hogy édesapja eleinte nem tudja elfogadni Jack-et, mondván, hogy a fiú folyton a lányát ért borzalmakra emlékezteti őt. De a legnagyobb nehézséget az jelenti számára, hogy önmaga is megváltozott az elmúlt hét évben - részben az átélt szörnyűségek, részben pedig amiatt, hogy időközben anya lett. S ez utóbbi szerepet mindeddig csak a Szobában gyakorolta. Nem csoda hát, hogy nem találja helyét a világban, nem tudja, hogy legyen egyszerre önmaga és Jack anyja is.

"-Folyton elrontok mindent. Tudom, hogy neked arra van szükséged, hogy az anyád legyek, de ugyanakkor arra is vissza kell emlékeznem, hogy miképp legyek saját magam is, és ez..."

És mindezen nehézségek mellett ott van még a média is, Jack és anyja folyamatosan a közfigyelem középpontjában állnak. 

      A sok kétség aztán majdnem maga alá gyűri a nőt, de végül - megint csak tanúbizonyságot téve hatalmas lelkierejéről, valamint a család és az orvosok segítségével - talpra áll és úgy tűnik végre sikerül új életet kezdnie Jack-kel. Ezt szimbolizálja a regény zárójelenete is, amikor anya és gyermek hatalmas áldozatot hoz egymásért: az anya leküzdve félelmeit gyermeke kérésére visszatér raboskodása színhelyére, a gyermek pedig végleg elbúcsúzik a Szobától. 

      A könyv nagy erénye a különleges nézőpont, a briliáns szóhasználat és a valóban a gyermekek gondolkodásmódját idéző monológok mellett az ahogyan a szerző az egyes szavak írásmódjával is érzékelteti, közvetíti a gyermek érzelmeit, gondolatait. Végig nagy kezdőbetűvel utal ugyanis a Szobára és annak minden tárgyára. Különösen hangsúlyossá válik ez a Kintben:

"Van benne egy vécé, ami nem a Vécé, meg egy mosdó, ami kettőször akkora, mint a Mosdó nagysága..."

      Hihetetlenül elgondolkodtató, magával ragadó és mindeközben nagyon tragikus történet ez. Egy könyv, mely nemcsak a bezártság pszichológiáját mutatja be, hanem azt a lelki tusát is, amit anya és gyermeke a szabadulás után él át. Számos morális kérdést vet fel a regény (joga volt e anyának ahhoz, hogy maga mellett tartsa a szobában gyermekét, joga volt e hazudnia neki a valóságról, a Kintről). Nem volt még olyan könyv, melynek olvasása közben ennyit jegyzeteltem volna. Szinte minden oldalon akad egy-egy megindító, elgondolkodtató mondat. És mindez egy kisgyermek tolmácsolásában.

      Abszolút 10-es!!!!

A könyv ismertetője a Molyon

Néhány szóban a Semmiről

VIGYÁZAT! SPOILER ALERT!

       "Nihilista ifjúsági regény? Abszurdum. Felnőtt egzisztencialista mű?" - írja Tandori Dezső a regény utószavában. Véleményem szerint a kettő egyvelegét, ifjúsági egzisztencialista irományt tartunk a kezünkben, amikor úgy döntünk, elolvassuk Janne Teller Semmi című kisregényét. És milyen jól tesszük, hogy elolvassuk!

         A regény központi karaktere, a történések tulajdonképpeni elindítója Pierre Anthon, aki egy nap otthagyja az iskolát, rájön ugyanis, hogy semminek nincsen értelme. Az ő mondatai adják a regény felütését, első "mini-fejezetét", mely egyben a regény egészén végigfutó tézis is:

"Semminek sincs értelme.

Ezt régóta tudom.

Ezért semmit sem érdemes csinálni.

Erre most jöttem rá."

          És ez az a tézis, amelynek ellenkezőjét be akarják bizonyítani Pierre Anthon osztálytársai, az éppen serdülőkorba lépő, már nem gyerek, de még nem is felnőtt, a reménytől, az életben való kiteljesedés iránti vágytól túlcsorduló kamaszok, akik -a nyolcadik osztályba lépve - éppen most állnak életük első nagy döntése előtt. Akiknek most kell kitalálniuk, mit is szeretnének kezdeni magukkal az életben. És akik azonban, mindemellett a reményteljesség mellett, sejtik azért a szomorú valóságot is, kezdik kiismerni a felnőttek világának álságosságát, de még nem fogadták el, még nem akarják elfogadni azt. Mindezt a kettősséget néhány, remekül eltalált, a szövegben elrejtett mondattal érzékelteti a szerző:

"Épphogy elkezdtük a nyolcadik osztályt, és mindannyian tartottuk magunkat annyira nagynak és tájékozottnak a világ dolgaiban, hogy tudjuk: mindig fontosabb, hogy valami hogyan veszi ki magát, mint hogy valójában milyen. Annak a látszata a lényeg, hogy vittük valamire az életben." - mondja a narrátor, Pierre Anthon egyik osztálytársa, Agnes.

"..., mert a felnőttek nem akarják hallani, hogy tudjuk, hogy igazából semmi se valami, és mindenki csak úgy csinál "mintha". "

      Pierre Anthon azonban nap mint nap emlékezteti őket a tényre, miszerint semminek sincs értelme, minden nap újra és újra felébreszti társaiban a kételyt, próbálja kiölni belőlük a reményt. A szilvafa tetejéről kiabálja oda egykori osztálytársainak nihilista gondolatait (melyek igen elgondolkodtató, komoly gondolatok):

"Azért járunk iskolába, hogy utána dolgozhassunk, és azért dolgozunk, hogy utána szabadságra mehessünk. De akkor miért nem kezdjük rögtön a szabadsággal?"

"Hatmilliárd ember él a Földön. Ez is sok, de 2025-re már nyolc és félmilliárdan leszünk. A legtöbb, amit a világ jövőjéért tehetünk, az az, ha meghalunk!"

Pierre Anthon olyan alapvető dolgokat, értékeket kérdőjelez meg, mint a tanulás (a tudás?!), a munka vagy a szerelem, melyeket sokan az élet értelmeként aposztrofálnak. Súlyos gondolatok ezek egy kamasz szájából, de ki az, aki nem vetett fel hasonló kéréseket önmagának hol ebben, hol abban az élethelyzetben?

      Nem meglepő, hogy igen hamar sikerül bogarat ültetnie osztálytársai fülébe, akik igazi lázadó kamaszként reagálnak a helyzetre: úgy döntenek, bebizonyítják Pierre Anthon-nak, hogy az életnek igenis van értelme. Méghozzá úgy, hogy a számukra legfontosabb dolgokból elkezdik megépíteni a Fontos Dolgok Halmát. Kezdetben csak kisebb áldozatokat hoznak, afféle gyerekek számára fontos dolgokat áldoznak fel, mint például egy pár szandál vagy egy pár bokszkesztyű. Idővel azonban egyre durvábbá válik a "játék", a sértett gyerekek egyre nagyobb áldozatokat követelnek egymástól: Gerdának kedvenc hörcsögét, Hussain-nak a vallását, életfelfogását jelképező imaszőnyeget, Rikke-Ursulának pedig kékre festett, dús hajfonatait kell a Fontos Dolgok Halmára helyeznie. De ez még mind semmi az ezt követő áldozatokhoz képest: van aki szüzességét (s ezáltal józan eszét), halott kistestvérét vagy éppen mutatóujját adja azért, hogy bebizonyítsák Pierre Anthon-nak, hogy az életnek igen is van értelme. 

      Bár a Fontos Dolgok Halma egyre csak gyarapodik, a gyerekek mégis napról-napra veszítenek reményeikből, pozitivizmusukból, és nem csak Pierre Anthon megjegyzései, hanem talán pont a Fontos Dolgok Halmáért hozott áldozatok miatt is. Ráadásul a terv is balul üt ki, nem sikerül megmutatni a halmot Pierre Anthon-nak, de eleinte csodájára jár a média, a gyerekek híresek, világhíresek lesznek. A hírnév azonban (ahogy Pierre Anthon megjósolja) csak néhány hétig tart, amíg egy múzeum úgy nem dönt, hogy felvásárolja a Fontos Dolgok Halmát, mint műalkotást. A gyerekek mindeközben egyre sötétebben látják a világot, volt osztálytársuk gondolatai befészkelik magukat az agyukba.

"Az egyik nap olyan volt, mint a másik. És bár hét közben nem győztük várni a hétvégét, a végén mindig csalódtunk. Aztán hétfő lett megint, és kezdődött előlről az egész. Ez az élet, semmi több. Kezdtük megérteni, miről is beszél Pierre Anthon. És hogy a felnőttek miért úgy néznek ki, ahogy. És akkor is, ha megfogadtuk, hogy mi sose fogunk rájuk hasonlítani, pontosan ez lesz a helyzet. Pedig még a tizenötöt se töltöttük be.

Tizenhárom, tizennégy, felnőtt. Halott."

      Végül aztán a gyerekek dühükben, csalódottságukban először egymás ellen fordulnak. Majd a narrátor, Agnes, hirtelen ötlettől vezérelve elrohan Pierre Anthon-ért, hogy odarángassa és végre megmutassa nekik a Fontos Dolgok Halmát, az Élet Értelmét. A fiú elsőre látszólag elismeri társai teljesítményét, némi gondolkodás után azonban odaveti nekik a legrosszabbat, amit csak mondhat, amivel végleg elrabolja társaitól az életbe vetett utolsó hitet is: 

"A lényeg, aha! [...] És ezért adtátok el? [...] Ha ez a szaros halom valaha is jelentett valamit, akkor az azzal a nappal megszűnt létezni, hogy pénzt kaptatok érte."

      A gyerekek elkeseredett dühükben Pierre Anthon-ra támadnak, arra, aki miatt minden úgy alakult, ahogy. Az agresszor elpusztításával a gyerekek elégtételt nyernek, és rájönnek az alap igazságra, a regény végső üzenetére:

""És azt is tudom, hogy az élet értelmével nem szabad játszani?

Nem igaz, Pierre Anthon, nem igaz?"

A skálámon 10-ből 9-et érdemel.

A könyv ismertetője a Molyon

A tündérmesék ura

      A mai napon fejeztem be Tolkien remekét, A gyűrűk urát. Egy ekkora klasszikusról eszembe sem jut kritikát írni, bár nem is tudnék. Hiszen a könyv így remek, ahogy van. 

      Az elmúlt néhány hétben naponta nyomon követhettem a kedves kis hobbitok, a bátor dúnadan, a nagy mágus és barátaik kalandjait, és be kell valljam, nagyon fognak hiányozni a mindennapjaimból. És nagyon fog hiányozni az is, hogy a könyv olvasása közben olykor úgy érezhettem magam, mintha egy tündérmese részese lennék, máskor pedig egy fantasy világ egyszerre hihetetlenül izgalmas és könnyekig megható, olykor vértől is áztatott csatajeleneteinek közepébe csöppenhettem bele. Ez a kettősség az, ami - a hihetetlenül kidolgozott és átgondolt háttérvilág és -történet mellett - olyan lebilincselővé teszi A gyűrűk urát.

      Illetve egy dolog, ami nagyon elgondolkodtatott a könyvvel kapcsolatban: miért van az, hogy általában véve, és főként a filmek kapcsán Frodó az, akit a történet főszereplőjének tekintenek? Véleményem szerint a könyvnek rengeteg főszereplője van. Az egyik szál (a könyv cselekményvezetése egy ponton két szálra szakad: az egyik Frodó és Samu veszélyekkel teli útját követi végig, míg a másik Aragorn és társai harcát) főszereplője nyilvánvalóan Aragorn, de ha a másik szál főszereplőjét keressük, szerintem nem Frodó, hanem Csavardi Samu az, akit keresünk. Az író szinte mindvégig az ő szemszögéből meséli a történéseket, az ő gondolatait, fájdalmait, vívódását ismerhetjük meg lapról-lapra, és ő az, akinek a segítsége nélkül Frodó soha nem tudta volna teljesíteni hatalmas küldetését. A könyv tehát számomra főként Csavardi Samu hősiességéről, feltétel nélküli szeretetéről és önfeláldozásáról szól. Számomra ő az igazi főszereplő, a hétköznapi hős.A regény végén is ő az, akit utoljára látunk, akitől utoljára köszönünk el, az ő gondolatával zárul a könyv:

"Ment, az ajtóhoz ért, sárgán világított bent a lámpa, és égett a tűz; és kész volt a vacsora, csak őrá vártak. És Rozi bevezette, és hellyel kínálta a karosszékben, s a kis Elanort az ölébe rakta.

Ő mély lélegzetet vett, s így szólt: - Hát, hazaértem."

      Ilyen nagy mestert, mint Tolkien inkább nem pontoznék, nem jövök én ahhoz.:-)

A könyv ismertetője a Molyon

   

Könyvbeszerző körúton

      A minap voltam könyvbeszerző körúton az Alexandra-ban. Még a vásárlás előtt elég hosszasan böngésztem az Alexandra honlapját, ahol két könyv ragadta meg az érdeklődésemet, melyeket aztán a boltban meg is vásároltam.

      Az egyik Janne Teller Semmi című "nihilista" ifjúsági regénye, a másik pedig Matthew Quick Napos oldal című regénye. Utóbbiból nem régen készült filmes változat, melynek női főszereplője (Jennifer Lawrence) alakításáért Oscar díjat is kapott. Mindkettőre nagyon kíváncsi vagyok. Amint végigrobogtam a Gyűrűk urán (már a harmadik kötet felénél járok:-), veszem is a kezembe először a Semmit, aztán a Napos oldalt.:-)

A hobbit, avagy A gyűrűk ura előszobájában

      

      Be kell vallanom, bár igen sok könyv megfordult már a kezemben, A gyűrűk urát még nem olvastam. Vagyis, őszintén szólva, néhány évvel ezelőtt belekezdtem, de hamar le is tettem, nem tudtam átrágni magam az első, főként a hobbitok történelmét taglaló néhány oldalon. Akkoriban ugyanis még nem igazán érdeklődtem a fantasy műfaja iránt, azóta azonban sok minden történt. Többek között megismerkedtem a Trónok harcával, mely azóta is abszolút kedvencem, és amely megszerettette velem a fantasy-k világát. Ezért is döntöttem úgy, hogy újra próbálkozom Tolkien-nel. Kerülgettem is a könyvesboltban a háromkötetes kiadást, de anyagiak miatt egyelőre elhalasztottam beszerzésüket. Néhány napja azonban megkaptam ajándékba a teljes sorozatot, sőt A hobbitot is. Ezért is döntöttem úgy, hogy bemelegítésként ez utóbbit olvasom el elsőként.

      A hobbit amúgy is minden szempontból A gyűrűk ura elődje: ezt a könyvet írta meg előbb az író és a történet szempontjából is ez a nagy mű előzménye - annak története, hogyan akadt rá Zsákos Bilbó az Egy Gyűrűre. 

      A hobbit tulajdonképpen egy viszonylag hosszúra nyúló, pontosan 300 oldalas tündérmese. A szereplők maguk is abszolút mesei karakterek, és maguk a fordulatok, az események folyása is a mesékre emlékeztet. Nem is csoda, hiszen Tolkien gyermekei számára írta a történetet. Miközben olvastam a könyvet, végig olyan érzésem volt, mintha újra gyerek lennék, és esténként édesanyám olvasná fel nekem a könyv részleteit. A hobbit és a törpök igen hebehurgyák, az embernek az az érzése, mintha gyerekek indulnának a kalandra, akiket folyton "apjuk", Gandalf, az egyetlen felnőttnek tűnő karakter segít ki a bajból. A fordulatok is viszonylag kiszámíthatóak, tudjuk, hogy hőseink valamilyen úton-módon mindig megtalálják a kiutat a bajból. És maguk az ellenfelek sem azok a velejükig gonosz, kegyetlen karakterek. Bár a történet vége felé haladva ez a tendencia kicsit változik, felbukkannak komolyabb ellenfelek is, sőt végül több kedves szereplőtől is búcsúznunk kell, akik elesnek a végső csatában. Az ő halálukat egyébként eléggé kurtán-furcsán tudatja velünk az író. Szinte meg sem tudjuk siratni őket - kivéve Tölgypajzsos Thorin-t, akitől még a hobbitnak is lehetősége nyílik elbúcsúzni.

      Mindez azonban a történet végén jelen lévő halál ellenére is egy egyszerű karakterekkel, viszonylag kiszámítható történésekkel teli, de szívmelengető tündérmese.
        Végezetül muszáj beszúrnom ide A hobbit filmes változatának egyik betétdalát, amely szerintem remek módon adja vissza a Tolkien történetek hangulatát:

     Tolkien mester esetében mellőzném a pontozást...

A könyv ismertetője a Molyon