Hát jócskán elmaradtam az utóbbi néhány hétben a bejegyzésekkel. Ha jól számolom, öt könyvvel vagyok adós. Az első a sorban, azaz amit a legrégebben olvastam el, Harrison Fawcett Katedrálisa. Ahogy már a márciusi hózáró bejegyzésben is említettem, a könyvet előnévnapi ajándékként kaptam barátnőmtől, aki éppen most olvassa (vagy talán már be is fejezte) a könyvet és imádta. Jó ajánlással érkezett tehát hozzám a regény első kötete. Négy kötetes sorozatról van ugyanis szó.
A Katedrális egy magyar író, Fonyódi Tibor tollából született scifi, de a rendhagyóbb fajtából. Középpontjában ugyanis az időutazás áll, így nem csak a jövőben mozgunk, hanem a múltban is, nem is keveset. Illetve ebben a kötetben még csak kisebb kirándulásokat teszünk, de a második kötettől a regény helyszíne majd az ókori Róma lesz. Érdekes keveréke tehát a könyv a futurizmusnak és a történelemnek, régmúltnak és közelmúltnak egyaránt.
Az eleje remekül indul. A jövőben járunk, ahol az időutazás már nem csak álom, megvalósult. De egyelőre még csak egyetlen, nagy hatalommal bíró szervezet, a Katedrális ismeri titkát és gyakorolja azt, s így sokan nem is hisznek létezésében. Főbb szereplőink Mark Wilson, újságíró, és Tess Gordon, utcai harcos NŐ (én egy darabig azt hittem, hogy férfi:-), akik akaratlanul keverednek bele az időutazósdiba. Ott vannak még aztán a Katedrális remekül képzett emberei, akik hivatásszerűen űzik az időutazást, a múlt megfigyelését és módosítgatását.
Nagyon tetszett a könyvben, ahogyan az író titokzatos múltbeli eseményeket kapcsol össze az időutazás tényével. Említésre kerül például az 51-es körzet:
"Azt követően döntöttek a biztonsági rendszer kötelező alkalmazása mellett, hogy a műhold-projekt kísérleti stádiumában az egyik kutatóegység lezuhant a XX. század ötvenes éveiben, az akkori Egyesült Államok fölött. A műholdat közel száz évig rejtegette az amerikai titkosszolgálat. Azt hitték földönkívüli űrhajó..."
De Nostradamus neve, illetve a középkorban sokat üldöztetett boszorkányok is felmerülnek a könyvben, homályos utalások közepette. Az első pár tíz oldal nagyon beszippantott. Olyannyira, hogy többször eszembe jutott, hogy az éjszakai égen látott fényes pötty nem-e éppen egy ilyen jövőből visszaküldött űrszonda. :-) Itt, a könyv elején hangzik el a regény egyik kulcsmondata is: "Így készült a történelem...".
A kötet kb. második negyedéhez érve aztán kezdtek kissé vegyessé válni az érzéseim. Stílusában egyre inkább emlékeztetett a könyv Leslie L. Lawrence írásaira, amiket nem mondanám, hogy utálok, de évente-kétévente egy kötet Lawrence-től nekem bőven elég. Ez tehát számomra kissé negatív volt a Katedrálisban. Ami még szemet szúrt nekem, sőt, mondhatni zavart, az az, hogy bár a regény 2294-2295-ben játszódik, mégis rengeteg az utalás a 20. századra, azaz a könyv megírásának idejére. Ki emlékezne például a Roxette zenekarra 300 év múlva? Nem azért, mert rosszak lennének, csak hát azért mégsem olyan nagy legendák, mint mondjuk egy Rolling Stones. (Utóbbi is említésre kerül egyébként, de ezt a békát inkább le tudtam nyelni. Azt azért könnyebb elképzelni, hogy az öregfiúk zenéje évszázadok múltán is ismert lesz majd.) De amikor az egyik szereplő azt mondja, hogy ez vagy az olyan vastag, mint egy telefonkönyv... Ezt már manapság sem nagyon hallani. Végül, de nem utolsó sorban egy idő után kicsit következetlennek éreztem ezt az egész időutazás témát, illetve azt, ahogy az író bemutatja azt. Bár lehet, hogy bennem van a hiba, és én nem értettem. Helyenként egyébként igen keményen utána kellett gondolnom, többször át kellett olvasnom egy-egy bekezdést, hogy megértsem, miről is van éppen szó. Ez amúgy abszolút pozitívum. Kifejezetten szeretem az elgondolkodtató könyveket. De amikor azt fejtik ki a szereplők, hogy be kellett avatkozni a történelembe, azért, hogy az ne változzon meg, na ott egy kicsit elvesztettem a fonalat... Honnan tudja XY a jövőben, hogy mindenképpen szükség van az ő beavatkozására, ahhoz, hogy ez vagy az a történelmi esemény úgy alakuljon, ahogy végül alakult. Ezt csakis akkor tudom elképzelni, és még akkor is nehezen, ha azt feltételezem, hogy múlt, jelen és jövő egyszerre, egymással párhuzamosan létezik. Hiszen ha a múlt már megtörtént, akkor még nem élt az a jövőbeli emberke, aki aztán visszament, ott elkövetett valamit, és aztán úgy folytak a dolgok, ahogy folytak. De ebbe inkább nem is megyek bele mélyebben. Még annyi megjegyzést tennék azért, és ez kicsit SPOILER, szóval vigyázat, hogy akkor oké, megváltoztajuk a történelmet, hogy ne változzon meg (na igen, így is furán hangzik:-), de könyörgöm, mi a francért küldünk vissza egy zsidót azzal a céllal, hogy megvédje Hitlert egy orgyilkosságtól???? SPOILER vége.
Na de a fent említett kis logikai bukfenceket leszámítva tetszett a könyv. A vége pl., az utolsó száz oldal megint csak beszippantott (ahogy az elején is). Csak úgy pörögnek az események. Van jó pár remek kis utalás (bár néha nekem kicsit túl szájbarágós), ami igencsak felcsigázza az embert. Az olvasó tudhatja, hogy még mindig jóval kevesebbet tud, mint amit tudni fog majd.
Összességében tetszett a könyv, illetve az első kötet vége olyan cliffhanger-rel ér véget, hogy muszáj tovább olvasnom. Meg is kapom a következő kötetet ugyanattól a barátnőmtől nemsokára. A többire pedig azt hiszem én fogok majd beruházni. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése