BookwormGirl: Nehéz beszélni Kevinről...

"De hát - ahogy már mondtam - én mindig a legrosszabbra gondoltam. De még az én természetellenes anyai cinizmusomnak is vannak határai. Amikor Rose közölte velem, hogy Kevin gimnáziumában erőszakos incidens történt, és attól lehet tartani, hogy néhány diák meghalt, én a testi épségéért kezdtem aggódni. Az egyetlen pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy a fiunk lehet az elkövető..."

Nehéz, de beszélnünk kell róla.. Beszélnünk kell erről a könyvről... Bár erős idegzetűnek tartom magam, sőt, kifejezetten kedvelem a megrázó, s ezáltal elgondolkodtató történeteket, Kevin története mégis átgázolt rajtam... Olvastam a fülszöveget, és pár blogbejegyzést is. Innen jött az ötlet is, hogy elolvassam a könyvet. Röviden: azt gondoltam, tudom, mire számítsak. Ez a könyv azonban egyszerűen fogott és kifacsart, majd pedig eldobott engem, mint egy kiszáradt citromot... És mégis azt kell, hogy mondjam, hogy az egyik "legjobb" könyv, amit az utóbbi időben olvastam. Már ha a "legjobb" szót szabad egyáltalán ezzel a könyvvel kapcsolatban használnom.

A könyv tulajdonképpen egy levélregény, Eva férjének címzett leveleinek gyűjteménye, melyekben arra keresi a választ, miért, hogyan történhetett meg az elképzelhetetlen: hogy fia, Kevin tömeggyilkosságot kövessen el gimnáziumában. Mindezt már a fülszöveg elolvasásakor, de a könyv elején is tudjuk, és innen a jelenből ugrik vissza Eva a Kevin megszületése előtti időkig, hogy aztán az olvasóval együtt nyomon kövesse Kevin fogantatását, megszületését, és az azt követő örökös küzdelmet. Nehéz olvasmány, sok hosszú és bonyolult körmondattal, rengeteg idegen szóval. Sok mondatot többször is el kellett olvasnom, hogy megértsem, mire is akar kilyukadni Eva, vagyis az író. De nekem ez a stílus kifejezetten tetszett. Abszolút beleillett, sőt, segített megalkotni a regény borús hangulatát. Emellett rengeteg komoly gondolat hangzik el, melyeken sokszor - az olvasást megszakítva - percekig el kellett gondolkodnom.

"-Úgy értem, hogy boldogok vagyunk mi? Szerinted nem?

- Dehogynem - helyeseltél óvatosan. - Azt hiszem. - A te szemedben a mi megelégedettségünk nem tűrte a firtatást - mintha valami könnyen megriadó, ijedős madárka lenne, amely azon nyomban, hogy egyikünk felkiált: Nézd azt a gyönyörű hattyút!, máris tovaröppenne."

"Önmagunkkal szemben sajátos szituációkban határozott elvárásaink vannak - minden várakozáson felüliek; tulajdonképpen követelmények Ezek némelyike semmiség: ha meglepetéspartit rendeznek a számunkra, akkor mi ennek nagyon örülünk. De vannak húzósabbak is: ha valamelyik szülőnk meghal, lesújt minket a fájdalom. De talán ezekkel az elvárásokkal kéz a kézben jár az a titkos félelem, hogy a válságos pillanatban majd nem tudunk megfelelni a konvencióknak. Hogy majd befut a végzetes telefonhívás, hogy meghalt az anyánk, mi pedig nem érzünk semmit sem. Nem tudom, hogy ez a csöndes, kimondhatatlan kis félelem nem mardosóbb-e, mint magától a rossz hírtől való félelem: hogy a magunk szemében is szörnyetegnek bizonyulunk."

"A sikeres hazugságot nem lehet a világra hozni, aztán meg puszta szeszélyből ejteni: az összes többi elkötelezett kapcsolathoz hasonlóan azt is gondozni kell, méghozzá messze nagyobb odaadással, mint az igazságot, amely minden segítség híján is gond nélkül igazság marad. A hazugságomnak ellenben ugyanolyan szüksége volt rám, mint nekem rá, tehát egy frigy állandóságát követelte meg: míg a halál el nem választ."

A regény központi kérdése a miért? Miért akar valaki gyereket? Miért vállalt Eva és Franklin gyereket? Miért vált Kevin olyanná, amilyen? Miért követte el, amit végül elkövetett? Illetve még egy fontos kérdés: mennyiben felelős a szülő, azaz Eva abban, ami végül történt?

Eva már a teherbeesés előtt furcsa, kettős érzésekkel áll a gyerekvállalás kérdéséhez. Furábbnál furább indokokat talál arra, miért is vállalnak az emberek gyereket: azért, hogy az egyre inkább unalmassá váló szülők helyett végre legyen friss beszédtéma; hogy ha elveszítené a férjét, legyen róla egy hús-vér emléke, valaki, akivel megoszthatja fájdalmát; hogy értelmet, reményt találjon (bár ez inkább a férj, Franklin elképzelése), hogy végre lapozhasson... Végül, már szülőként, a szörnyűségeket átélve, a következőképpen gondolkodik:

"Lehet, hogy gyerek nélkül nincs értelme az életnek, de hát gyerekkel együtt mégis mi az értelme? Az egyik életet egy rá következő élettel megválaszolni pusztán annyit jelent, hogy a cél terhét a következő generáció vállára helyezzük át, és ez a tologatás végül gyáva és potenciálisan vég nélküli halogatáshoz vezet. A mi gyermekeink válasza feltehetőleg ugyanaz a nemzés lesz, amivel csak önmagukat fogják ámítani, a saját céltalanságukat fogják rásózni az utódaikra."

Annak érdekében azonban, hogy férjét boldoggá tegye, Eva végül beadja derekát, vállalkozik arra, hogy gyermeket szüljön Franklin-nek. Hamarosan teherbe is esik, és innentől kezdve élete teljesen új, negatív irányt vesz. Már a terhességet is teherként éli meg, és be kell hogy valljuk, Franklin sem a legjobban áll a dologhoz ("Komolyan mondom, Franklin, bántó volt ez a tulajdonosi hozzáállásod. Ha csak egyszer is hajszál választott el attól, hogy átérjek az úton, te nem az én személyes biztonságom miatt aggódtál, hanem a felelőtlenségem miatt dühöngtél. Ezek a kockázatok, amiket én vállaltam - és amiket a mindennapi életem részének tekintettem -, a te fejedben mintha valamelyik személyes vagyontárgyaddal szemben tanúsított hetykeséggel álltak volna össze.") Maga a szülés sem hozza meg Eva számára a várva-várt revelációt. Az anya sem érzi azt, amit ilyenkor "kellene", de a gyermek sem az ösztönök szerint viselkedik. Ez a kettőjük, anya és gyermeke közötti távolság már Kevin születése pillanatában fennáll. És a helyzet később sem javul... Kevin teljesen érdektelen kisgyermek, akit semmi sem villanyoz fel igazán, viszont úgy tűnik, a mások megbántásában, a másoknak való fájdalom okozásában lel azért némi kis megelégedést (örömet semmiképpen, ezt a fogalmat Kevin hírből sem ismeri...)

"Kevin olyan itt a piros, hol a piros játék volt, amelyben egyik csésze alatt sem volt semmi."

És meglepő módon egyedül Eva, az anya az, aki valamennyire legalábbis átlát fián, és egyre inkább retteg is tőle. Mindeközben Franklin, az apa teljesen beveszi fia színjátékát. Emiatt férj és feleség egyre inkább eltávolodik egymástól. Idővel aztán Eva-ban megszületik az elhatározás, hogy még egy gyermeket szeretne. Bár ez a regényben nem fogalmazódik meg, Eva szerintem azért vállalkozik erre, hogy bebizonyítsa - főként magának -, hogy nem benne van a hiba, tud ő jó anya is lenni. És ez úgy tűnik, bizonyságot is nyer. Celia, a második gyermek szöges ellentéte Kevin-nek. Igaz ebben az is közrejátszhat, hogy őt már örömmel várja az anyja. A kislány olyannyira Kevin ellentéte, hogy még Franklin is kénytelen belátni, hogy fiával valóban nincs rendben valami:

"Mindenesetre az előttünk álló évek is megerősítik majd az első benyomásomat: észrevetted a különbséget, és ez a különbség feldühített. Úgy képzelem, hasonlóképpen berzenkednél, ha a mi végzetesen középszintű álomotthonunkban eltöltött évek után belépnél a Viktória korabeli házba, amelynek verandáján hintaágy áll, odabent étellift és mahagóni balusztrád, és megtudnád, hogy eladó. Azt kívánnád, bárcsak sose láttad volna, és éned egy része kissé meg is gyűlölné. Miután pedig visszatrappolnál a te agyoncsépelt tíkfa katedrálisodba, lehullana a hályog a szemedről, és már a kérkedés meddőhányóját látnád benne, és a fölfelé kerekítés iránti merész tehetséged egy életre megnyomorodna."

Eva végre boldog, de ez nem tart sokáig. Kevin továbbra is mindent elkövet, - legalábbis úgy tűnik - hogy megnyomorítsa anyja életét. Ami sikerül is... Az apróbb csínyektől, bosszúságoktól lassan, lépésenként haladunk az egyre komolyodó, már-már bűncselekményekbe hajló tettekig, míg a regény végén eljutunk a már kezdetektől sejtett végkifejletig, amely - bár már nagyjából sejtjük annak a bizonyos csütörtöknek az eseményeit, mégis minden képzeletet felülmúlóan borzalmasnak bizonyul.

Hogy kit okolhatunk a történtekért, nem tudnám megmondani. Mindenkivel együtt tudok érezni a regény szereplői közül. Igen, kicsit még Kevinnel is... A szereplők mindegyike az élet célja utáni meddő kutatás áldozata... Bejegyzésemet a regény elején olvasható idézettel zárnám:

"Egy gyermek akkor igényli a leginkább a szeretetünket, amikor a legkevésbé érdemli meg."