2014. április 21., hétfő

Nehéz beszélni Kevinről...


"De hát - ahogy már mondtam - én mindig a legrosszabbra gondoltam. De még az én természetellenes anyai cinizmusomnak is vannak határai. Amikor Rose közölte velem, hogy Kevin gimnáziumában erőszakos incidens történt, és attól lehet tartani, hogy néhány diák meghalt, én a testi épségéért kezdtem aggódni. Az egyetlen pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy a fiunk lehet az elkövető..."

     Nehéz, de beszélnünk kell róla.. Beszélnünk kell erről a könyvről... Bár erős idegzetűnek tartom magam, sőt, kifejezetten kedvelem a megrázó, s ezáltal elgondolkodtató történeteket, Kevin története mégis átgázolt rajtam... Olvastam a fülszöveget, és pár blogbejegyzést is. Innen jött az ötlet is, hogy elolvassam a könyvet. Röviden: azt gondoltam, tudom, mire számítsak. Ez a könyv azonban egyszerűen fogott és kifacsart, majd pedig eldobott engem, mint egy kiszáradt citromot... És mégis azt kell, hogy mondjam, hogy az egyik "legjobb" könyv, amit az utóbbi időben olvastam. Már ha a "legjobb" szót szabad egyáltalán ezzel a könyvvel kapcsolatban használnom.
     A könyv tulajdonképpen egy levélregény, Eva férjének címzett leveleinek gyűjteménye, melyekben arra keresi a választ, miért, hogyan történhetett meg az elképzelhetetlen: hogy fia, Kevin tömeggyilkosságot kövessen el gimnáziumában. Mindezt már a fülszöveg elolvasásakor, de a könyv elején is tudjuk, és innen a jelenből ugrik vissza Eva a Kevin megszületése előtti időkig, hogy aztán az olvasóval együtt nyomon kövesse Kevin fogantatását, megszületését, és az azt követő örökös küzdelmet. Nehéz olvasmány, sok hosszú és bonyolult körmondattal, rengeteg idegen szóval. Sok mondatot többször is el kellett olvasnom, hogy megértsem, mire is akar kilyukadni Eva, vagyis az író. De nekem ez a stílus kifejezetten tetszett. Abszolút beleillett, sőt, segített megalkotni a regény borús hangulatát. Emellett rengeteg komoly gondolat hangzik el, melyeken sokszor - az olvasást megszakítva - percekig el kellett gondolkodnom. 

"-Úgy értem, hogy boldogok vagyunk mi? Szerinted nem?
- Dehogynem - helyeseltél óvatosan. - Azt hiszem. - A te szemedben a mi megelégedettségünk nem tűrte a firtatást - mintha valami könnyen megriadó, ijedős madárka lenne, amely azon nyomban, hogy egyikünk felkiált: Nézd azt a gyönyörű hattyút!, máris tovaröppenne."

"Önmagunkkal szemben sajátos szituációkban határozott elvárásaink vannak - minden várakozáson felüliek; tulajdonképpen követelmények Ezek némelyike semmiség: ha meglepetéspartit rendeznek a számunkra, akkor mi ennek nagyon örülünk. De vannak húzósabbak is: ha valamelyik szülőnk meghal, lesújt minket a fájdalom. De talán ezekkel az elvárásokkal kéz a kézben jár az a titkos félelem, hogy a válságos pillanatban majd nem tudunk megfelelni a konvencióknak. Hogy majd befut a végzetes telefonhívás, hogy meghalt az anyánk, mi pedig nem érzünk semmit sem. Nem tudom, hogy ez a csöndes, kimondhatatlan kis félelem nem mardosóbb-e, mint magától a rossz hírtől való félelem: hogy a magunk szemében is szörnyetegnek bizonyulunk."

"A sikeres hazugságot nem lehet a világra hozni, aztán meg puszta szeszélyből ejteni: az összes többi elkötelezett kapcsolathoz hasonlóan azt is gondozni kell, méghozzá messze nagyobb odaadással, mint az igazságot, amely minden segítség híján is gond nélkül igazság marad. A hazugságomnak ellenben ugyanolyan szüksége volt rám, mint nekem rá, tehát egy frigy állandóságát követelte meg: míg a halál el nem választ."

    A regény központi kérdése a miért? Miért akar valaki gyereket? Miért vállalt Eva és Franklin gyereket? Miért vált Kevin olyanná, amilyen? Miért követte el, amit végül elkövetett? Illetve még egy fontos kérdés: mennyiben felelős a szülő, azaz Eva abban, ami végül történt? 
    Eva már a teherbeesés előtt furcsa, kettős érzésekkel áll a gyerekvállalás kérdéséhez. Furábbnál furább indokokat talál arra, miért is vállalnak az emberek gyereket: azért, hogy az egyre inkább unalmassá váló szülők helyett végre legyen friss beszédtéma; hogy ha elveszítené a férjét, legyen róla egy hús-vér emléke, valaki, akivel megoszthatja fájdalmát; hogy értelmet, reményt találjon (bár ez inkább a férj, Franklin elképzelése), hogy végre lapozhasson... Végül, már szülőként, a szörnyűségeket átélve, a következőképpen gondolkodik:

"Lehet, hogy gyerek nélkül nincs értelme az életnek, de hát gyerekkel együtt mégis mi az értelme? Az egyik életet egy rá következő élettel megválaszolni pusztán annyit jelent, hogy a cél terhét a következő generáció vállára helyezzük át, és ez a tologatás végül gyáva és potenciálisan vég nélküli halogatáshoz vezet. A mi gyermekeink válasza feltehetőleg ugyanaz a nemzés lesz, amivel csak önmagukat fogják ámítani, a saját céltalanságukat fogják rásózni az utódaikra."

   Annak érdekében azonban, hogy férjét boldoggá tegye, Eva végül beadja derekát, vállalkozik arra, hogy gyermeket szüljön Franklin-nek. Hamarosan teherbe is esik, és innentől kezdve élete teljesen új, negatív irányt vesz. Már a terhességet is teherként éli meg, és be kell hogy valljuk, Franklin sem a legjobban áll a dologhoz ("Komolyan mondom, Franklin, bántó volt ez a tulajdonosi hozzáállásod. Ha csak egyszer is hajszál választott el attól, hogy átérjek az úton, te nem az én személyes biztonságom miatt aggódtál, hanem a felelőtlenségem miatt dühöngtél. Ezek a kockázatok, amiket én vállaltam - és amiket a mindennapi életem részének tekintettem -, a te fejedben mintha valamelyik személyes vagyontárgyaddal szemben tanúsított hetykeséggel álltak volna össze.") Maga a szülés sem hozza meg Eva számára a várva-várt revelációt. Az anya sem érzi azt, amit ilyenkor "kellene", de a gyermek sem az ösztönök szerint viselkedik. Ez a kettőjük, anya és gyermeke közötti távolság már Kevin születése pillanatában fennáll. És a helyzet később sem javul... Kevin teljesen érdektelen kisgyermek, akit semmi sem villanyoz fel igazán, viszont úgy tűnik, a mások megbántásában, a másoknak való fájdalom okozásában lel azért némi kis megelégedést (örömet semmiképpen, ezt a fogalmat Kevin hírből sem ismeri...)

"Kevin olyan itt a piros, hol a piros játék volt, amelyben egyik csésze alatt sem volt semmi."


    És meglepő módon egyedül Eva, az anya az, aki valamennyire legalábbis átlát fián, és egyre inkább retteg is tőle. Mindeközben Franklin, az apa teljesen beveszi fia színjátékát. Emiatt férj és feleség egyre inkább eltávolodik egymástól. Idővel aztán Eva-ban megszületik az elhatározás, hogy még egy gyermeket szeretne. Bár ez a regényben nem fogalmazódik meg, Eva szerintem azért vállalkozik erre, hogy bebizonyítsa - főként magának -, hogy nem benne van a hiba, tud ő jó anya is lenni. És ez úgy tűnik, bizonyságot is nyer. Celia, a második gyermek szöges ellentéte Kevin-nek. Igaz ebben az is közrejátszhat,  hogy őt már örömmel várja  az anyja. A kislány olyannyira Kevin ellentéte, hogy még Franklin is kénytelen belátni, hogy fiával valóban nincs rendben valami:

"Mindenesetre az előttünk álló évek is megerősítik majd az első benyomásomat: észrevetted a különbséget, és ez a különbség feldühített. Úgy képzelem, hasonlóképpen berzenkednél, ha a mi végzetesen középszintű álomotthonunkban eltöltött évek után belépnél a Viktória korabeli házba, amelynek verandáján hintaágy áll, odabent étellift és mahagóni balusztrád, és megtudnád, hogy eladó. Azt kívánnád, bárcsak sose láttad volna, és éned egy része kissé meg is gyűlölné. Miután pedig visszatrappolnál a te agyoncsépelt tíkfa katedrálisodba, lehullana a hályog a szemedről, és már a kérkedés meddőhányóját látnád benne, és a fölfelé kerekítés iránti merész tehetséged egy életre megnyomorodna."


     Eva végre boldog, de ez nem tart sokáig. Kevin továbbra is mindent elkövet, - legalábbis úgy tűnik - hogy megnyomorítsa anyja életét. Ami sikerül is... Az apróbb csínyektől, bosszúságoktól lassan, lépésenként haladunk az egyre komolyodó, már-már bűncselekményekbe hajló tettekig, míg a regény végén eljutunk a már kezdetektől sejtett végkifejletig, amely - bár már nagyjából sejtjük annak a bizonyos csütörtöknek az eseményeit, mégis minden képzeletet felülmúlóan borzalmasnak bizonyul.
      Hogy kit okolhatunk a történtekért, nem tudnám megmondani. Mindenkivel együtt tudok érezni a regény szereplői közül. Igen, kicsit még Kevinnel is... A szereplők mindegyike az élet célja utáni meddő kutatás áldozata... Bejegyzésemet a regény elején olvasható idézettel zárnám:

"Egy gyermek akkor igényli a leginkább a szeretetünket, amikor a legkevésbé érdemli meg."



Ami az értékelést illeti, nálam - a letaglózó téma ellenére is - 10/10-es a könyv!

Megjegyzés: a képek a filmből vannak, amit feltétlen meg fogok nézni, ha össze tudom gyűjteni hozzá a szükséges lelkierőt.

A könyv ismertetője a Molyon







2014. április 19., szombat

Magány az örökkévalóságig

Április 17-én 87 éves korában elhunyt Gabriel García Márquez Nobel-díjas kolumbiai író. Leghíresebb műveii között találjuk a Szerelem kolera idején illetve a Száz év magány című könyveket. Én személy szerint az író életművéből eddig csak a Száz év magány című regénnyel ismerkedtem meg még évekkel ezelőtt. Olvasása közben teljesen magába szippantott Márquez különös világa. Azóta nem sikerült olvasnom mást tőle, pedig itt van nálam már jó ideje kölcsönben A pátriárka alkonya. Azt hiszem beiktatom ezt a könyvet is a közeljövőben elolvasandó kötetek közé.
Nyugodj békében Gabriel García Márquez...


2014. április 8., kedd

Mózes egy, huszonkettő


"És lőn ezeknek utána, hogy az Isten megkísérté Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! És az felele: Ímhol vagyok. És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földjére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondándok néked."

      Igen, egy újabb Szabó Magda hangoskönyv. Méghozzá ismételten egy a súlyosabb témájúak közül (nem mintha lenne olyan nagyon könnyed témájú könyve az írónőnek). A regény témája a gyermekek és szüleik közötti szakadék, amelyet az angol találóan úgy nevez: 'generation gap'. A regény több család, felnőttek és gyermekek, pontosabban fiatalok életét mutatja be, akik a közöttük lévő generációs különbségek miatt egyszerűen nem tudják megérteni egymást, nem tudnak békében, boldogságban egymás mellett élni. 
      A könyv, amelynek már a címe is a Bibliára utal, egy bibliai idézettel kezdődik, és ez a motívum végighalad az egész könyvön. Az egyes fejezetek az Izsák avagy Ábrahám címet viselik, attól függően, éppen melyik nézőpontból, egy idősebb vagy egy fiatal szemszögéből láttatja velünk az írónő az eseményeket. Mindkét részről súlyos mondatok hangzanak el, s mindegyikben ott rejlik a fájdalmas igazság:

"Ismerte Klári válságos arcait, látta félni, szenvedni, feldúltnak, kétségbeesettnek, könyörgőnek – ilyennek sose látta még. Az imént még mulatott rajta, hogy ezen a napon mindenért megbűnhődik, most nem volt kedve nevetni már. „Hugi megölte – gondolta az öregasszony. – Mért ölte meg Hugi? Mért ölik meg a gyerekek a szüleiket? Isten akarja így?” 

"Néha azt hiszem, mindenkit felháborít, hogy nem szenvedtünk semmit vagy legalábbis nem eleget. Kihívó lehet egy generáció, amelyik nem nélkülözött, és amelyiket nem tizedeltek meg."

"Csak mosolyogj rám, Konrád bácsi, veregesd meg az arcomat, ütötték is ezt az arcot eleget miattad, ha sose mondták is ki közben a nevedet, ütötték eleget apám meg anyám, mert anyánk boldogtalan volt, és az lett miatta az apánk is, és boldogtalan embereknek nem volna szabad, hogy gyerekük szülessék."

      A szereplők tragédiája, hogy túl későn vagy egyáltalán nem mondják ki érzéseiket, nem tárják fel szívüket egymásnak. Így lehetséges, hogy hosszú éveken át él egymás mellett anya és fia vagy anya és lánya hazugságban, elhidegülve egymástól. És így lehet az, hogy a gyermekek szabadulni akarnak abból az élvezetek és boldogság nélküli életből, amit szemükben szüleik testesítenek meg - bármi áron...
        A regény végét - afféle keretes szerkezetként - az elején található idézet zárja, csak éppen kicsit másként, a jelenkorhoz igazítva:

"Hogy pedig eljutának arra a helyre, amelyet Isten néki mondott vala, megépíté ott Ábrahám az oltárt, és reá raká a fát, és fogá a kötelet, hogy megkötözze azzal az ő fiát, és feltegye a farakás tetejére, hogy ott megáldozza égő áldozatul.
És Izsák kivevé az ő atyjának a kezéből a kötelet, és azt mondá: Csak magadat áldozhatod meg, atyám, ha a Jehovát engesztelni kívánod, mert én nem halok meg a te Istenedért. Én a magam Istenéért halok meg egyszer, és hagyj engem, amíg megyek, hogy megkeresném.
És elindula Izsák az úton egyedül, és Ábrahám ott marada magára az oltár előtt, és sírt."


       Bár a könyvben három konkrét generációról van szó, úgy hiszem, ha nem is pontosan így, de mindenkor, így ma is aktuális problémákat boncolgat a könyv. A generációs különbség mindig is létezni fog, csak a szakadék szélessége változik időnként. 
        Szabó Magda ezen regénye nálam 10-ből 9 pontot ért el.

A magyar katedrális



      Hát jócskán elmaradtam az utóbbi néhány hétben a bejegyzésekkel. Ha jól számolom, öt könyvvel vagyok adós. Az első a sorban, azaz amit a legrégebben olvastam el, Harrison Fawcett Katedrálisa. Ahogy már a márciusi hózáró bejegyzésben is említettem, a könyvet előnévnapi ajándékként kaptam barátnőmtől, aki éppen most olvassa (vagy talán már be is fejezte) a könyvet és imádta. Jó ajánlással érkezett tehát hozzám a regény első kötete. Négy kötetes sorozatról van ugyanis szó. 
       A Katedrális egy magyar író, Fonyódi Tibor tollából született scifi, de a rendhagyóbb fajtából. Középpontjában ugyanis az időutazás áll, így nem csak a jövőben mozgunk, hanem a múltban is, nem is keveset. Illetve ebben a kötetben még csak kisebb kirándulásokat teszünk, de a második kötettől a regény helyszíne majd az ókori Róma lesz. Érdekes keveréke tehát a könyv a futurizmusnak és a történelemnek, régmúltnak és közelmúltnak egyaránt. 
          Az eleje remekül indul. A jövőben járunk, ahol az időutazás már nem csak álom, megvalósult. De egyelőre még csak egyetlen, nagy hatalommal bíró szervezet, a Katedrális ismeri titkát és gyakorolja azt, s így sokan nem is hisznek létezésében. Főbb szereplőink Mark Wilson, újságíró, és Tess Gordon, utcai harcos NŐ (én egy darabig azt hittem, hogy férfi:-), akik akaratlanul keverednek bele az időutazósdiba. Ott vannak még aztán a Katedrális remekül képzett emberei, akik hivatásszerűen űzik az időutazást, a múlt megfigyelését és módosítgatását. 
      Nagyon tetszett a könyvben, ahogyan az író titokzatos múltbeli eseményeket kapcsol össze az időutazás tényével. Említésre kerül például az 51-es körzet:

"Azt követően döntöttek a biztonsági rendszer kötelező alkalmazása mellett, hogy a műhold-projekt kísérleti stádiumában az egyik kutatóegység lezuhant a XX. század ötvenes éveiben, az akkori Egyesült Államok fölött. A műholdat közel száz évig rejtegette az amerikai titkosszolgálat. Azt hitték földönkívüli űrhajó..."

De Nostradamus neve, illetve a középkorban sokat üldöztetett boszorkányok is felmerülnek a könyvben, homályos utalások közepette. Az első pár tíz oldal nagyon beszippantott. Olyannyira, hogy többször eszembe jutott, hogy az éjszakai égen látott fényes pötty nem-e éppen egy ilyen jövőből visszaküldött űrszonda. :-) Itt, a könyv elején hangzik el a regény egyik kulcsmondata is: "Így készült a történelem...".
      A kötet kb. második negyedéhez érve aztán kezdtek kissé vegyessé válni az érzéseim. Stílusában egyre inkább emlékeztetett a könyv Leslie L. Lawrence írásaira, amiket nem mondanám, hogy utálok, de évente-kétévente egy kötet Lawrence-től nekem bőven elég. Ez tehát számomra kissé negatív volt a Katedrálisban. Ami még szemet szúrt nekem, sőt, mondhatni zavart, az az, hogy bár a regény 2294-2295-ben játszódik, mégis rengeteg az utalás a 20. századra, azaz a könyv megírásának idejére. Ki emlékezne például a Roxette zenekarra 300 év múlva? Nem azért, mert rosszak lennének, csak hát azért mégsem olyan nagy legendák, mint mondjuk egy Rolling Stones. (Utóbbi is említésre kerül egyébként, de ezt a békát inkább le tudtam nyelni. Azt azért könnyebb elképzelni, hogy az öregfiúk zenéje évszázadok múltán is ismert lesz majd.) De amikor az egyik szereplő azt mondja, hogy ez vagy az olyan vastag, mint egy telefonkönyv... Ezt már manapság sem nagyon hallani. Végül, de nem utolsó sorban egy idő után kicsit következetlennek éreztem ezt az egész időutazás témát, illetve azt, ahogy az író bemutatja azt. Bár lehet, hogy bennem van a hiba, és én nem értettem. Helyenként egyébként igen keményen utána kellett gondolnom, többször át kellett olvasnom egy-egy bekezdést, hogy megértsem, miről is van éppen szó. Ez amúgy abszolút pozitívum. Kifejezetten szeretem az elgondolkodtató könyveket. De amikor azt fejtik ki a szereplők, hogy be kellett avatkozni a történelembe, azért, hogy az ne változzon meg, na ott egy kicsit elvesztettem a fonalat... Honnan tudja XY a jövőben, hogy mindenképpen szükség van az ő beavatkozására, ahhoz, hogy ez vagy az a történelmi esemény úgy alakuljon, ahogy végül alakult. Ezt csakis akkor tudom elképzelni, és még akkor is nehezen, ha azt feltételezem, hogy múlt, jelen és jövő egyszerre, egymással párhuzamosan létezik. Hiszen ha a múlt már megtörtént, akkor még nem élt az a jövőbeli emberke, aki aztán visszament, ott elkövetett valamit, és aztán úgy folytak a dolgok, ahogy folytak. De ebbe inkább nem is megyek bele mélyebben. Még annyi megjegyzést tennék azért, és ez kicsit SPOILER, szóval vigyázat, hogy akkor oké, megváltoztajuk a történelmet, hogy ne változzon meg (na igen, így is furán hangzik:-), de könyörgöm, mi a francért küldünk vissza egy zsidót azzal a céllal, hogy megvédje Hitlert egy orgyilkosságtól???? SPOILER vége. 
      Na de a fent említett kis logikai bukfenceket leszámítva tetszett a könyv. A vége pl., az utolsó száz oldal megint csak beszippantott (ahogy az elején is). Csak úgy pörögnek az események. Van jó pár remek kis utalás (bár néha nekem kicsit túl szájbarágós), ami igencsak felcsigázza az embert. Az olvasó tudhatja, hogy még mindig jóval kevesebbet tud, mint amit tudni fog majd.
     Összességében tetszett a könyv, illetve az első kötet vége olyan cliffhanger-rel ér véget, hogy muszáj tovább olvasnom. Meg is kapom a következő kötetet ugyanattól a barátnőmtől nemsokára. A többire pedig azt hiszem én fogok majd beruházni. :-)
      10-ből 8-as a könyv nálam.

A könyv ismertetője a Molyon